#BibliaKultúra

Bevezető gondolatok

Jónás könyvében több biblikus azonosított komikus elemeket. Mark Biddle például arra a mókás képre mutat rá, hogy ebben a történetben egy hajó kap idegösszeomlást. Yvonne Sherwood szerint „a hajó a hajótöréstől való félelmében szó szerint idegroncs lesz”. És tényleg, lehetne-e komikum nélkül ábrázolni, hogy Jónást egy cethal lenyeli vagy éppen felöklendezi? Aztán az is figyelemre méltó, hogy (Jón 3,7–8), hogy az állatokat is böjtre fogják.

„A böjtölő tehenek képe, akik zsákruhát öltve ülnek a hamukupacon, bűnbánatot tartanak és imádkoznak Istenhez, az abszurd komikus össze nem illés legjobb definíciója.”

De ha belegondolunk, hogy Ninive százhúszezres lakossága a maga állatállományával brutális módon pusztul el, már nem is olyan vicces a történet. A hallgatóságra ráadásul a Ninivére való puszta utalás frászt (szorongást, poszttraumás stresszt) hozhatott, amennyiben a Jónás könyvében olvasható asszírok ősei által elkövetett szörnyű kegyetlenségek emlékeit felidézték. Meg aztán egy vízbe fulladással fenyegetett hajótörött férfi látványa és alvilágjárása (Jón 2) sem olyan vicces dolog.

Hogy fér össze a komikum és a tragikum ebben a kis könyvben?

Jacqueline Bussie: Az elnyomottak nevetése című könyvében a „tragikus nevetést” úgy definiálja, mint a trauma kontextusában megjelenő nevetést, amely megszakítja az elnyomás rendszerét és állapotát, és kreatívan tanúsítja a reményt, az ellenállást és a tiltakozást a nyelv és a hagyományos gondolati és hitbeli keretek összetörésével szemben.

Juliana Claassens szerint a tragikus nevetés olyan átfogó fogalom, amely segíthet jobban megérteni, hogyan működik a humor Jónás történetében, főleg akkor, amikor ezt a prófétai könyvet traumairodalomként olvassuk, amely a száműzetés és annak utóhatásai traumatikus emlékeinek értelmét igyekszik megragadni.

Tragikus nevetés

Igen van ilyen, amikor hétköznapi emberek nem hajlandók beletörődni az elnyomóik által rájuk kényszerített szörnyű szenvedésbe. Bussie szerint a művészet kreatív eszközként szolgál „a marginalizáltak perspektíváinak megragadására a politikai hatalom hiányában”. A szerző könyvében három regényt vizsgál. Ezeken keresztül bemutatja, hogy a zsidók nevetését a holokauszt idején, az afroamerikaiak nevetését a rabszolgaság idején és egy üldözött vallási kisebbség (japán keresztények) nevetését, amelyek elnyomott helyzetekbe került hétköznapi embereket segített a túlélésben.

Szerinte a tragikus nevetés fontos szerepet játszik az elnyomók identitásával szemben álló alternatív identitás kialakításában. Az általa vizsgált regények két szereplője például nem hajlandó sírni, hanem a nevetést választja, hogy legyőzze a gyötrelmet és a kétségbeesést.

„Ha az elnyomók képesek megfosztani az elnyomottakat a reménytől, amellett, hogy megfosztják őket az igazságtól, akkor az elnyomók bizonyára kétszeresen is győztek. A nevetés lehetővé teszi az elnyomottak számára, hogy visszavágjanak, és megszakítsák nemcsak az elnyomás rendszerét és állapotát, hanem a kétségbeesést is, amelyet az elnyomás igyekszik az alattvalókra kényszeríteni, azáltal, hogy arra kényszeríti őket, hogy elutasítsák a hit és remény narratíváját.”

Bussie könyvében körüljárja a témát, hogy megmagyarázza a tragikus nevetés fontos funkcióját „mint a társadalomkritika, a teológiai kritika és az elnyomó rendszerekkel szembeni ellenállás módját”. Hivatkozik a pszichoanalízis atyjára, aki a tendenciózus (értsd: irányzatos, támadó) viccek kapcsán így fogalmaz:

„Azzal, hogy ellenségünket kicsinek, alsóbbrendűnek, megvetendőnek vagy komikusnak állítjuk be, kerülő úton érjük el a legyőzésének örömét – amiről a harmadik személy a nevetésével tanúskodik. A tendenciózus vicceket különösen kedvelik, hogy lehetővé tegyék az agresszivitást vagy a kritikát a fennkölt pozícióban lévő, a hatalom gyakorlására igényt tartó személyekkel szemben. Kiválóan alkalmasak a nagyok, a méltóságosok és a hatalmasok elleni támadásokra, akiket belső gátlások és külső körülmények védenek a közvetlen becsmérléstől.”

Szerzőnk ezt „inverzív hatalomnak” nevezi, amely elősegíti a valódi szabadságot és decentralizálja a hatalmi struktúrákat”. Ezen túl a tragikus nevetés fontos aspektusa a nevetés paradox és inkongruens (össze nem illés) jellege a trauma kontextusában.

A trauma gyakran zavarodott és szavakba önteni képtelen áldozatokat hagy maga után, akik nem tudják szavakba önteni a velük történteket, valamint tönkreteszi az egyének és csoportok hagyományos gondolkodási és hitrendszereit is.

A nevetés, mint ellenállás Jónás könyvében

A héber Biblia prófétai korpuszának nagy része traumairodalomként jellemezhető. Jónás könyve is bizonyos mértékig a száműzetés traumájára reagál.

A könyv célközönsége a fogság utáni Júda írástudó vezetősége, valamint azok, akik átélték a száműzetést, akiket meghatározott az a tapasztalat, hogy látták elpusztulni elpusztíthatatlannak hitt városukat és templomukat, akik elvesztették otthonukat és akiknek száműzetésben kellett élniük. Ez egy olyan trauma, amelyet nem sikerült teljesen leküzdeni.

Ebben a tekintetben Jónás tengerbe vetésének képe jelentős. A tenger – a bibliai szimbolikában – a káosz és a konfliktus erőit jelenti, így érthető a gondolat, hogy a „dobás” a prófétai irodalomban a „száműzetés metaforájaként” funkcionál.

Így egy olyan kontextusban, amelyben a száműzetés emlékei feltörnek, Jónás könyvében a nevetés eszköze szolgálhat a traumáknak az emberi pszichére gyakorolt félelmetes hatásaival való megbirkózásra.

A félelmetes asszírok megtérésének meglehetősen meglepő képe, amely ahhoz a fantáziához hasonlítható, hogy mi lenne, ha a náci rezsim berlini központja meggondolná magát, üdítő alternatívát kínál az olyan bosszúfantáziákhoz képest, mint amilyeneket Náhum könyvében látható.

Claassens felveti azt a kérdést is, hogy miként egyeztethető össze a Jón 4,2 versében olvasható vallomás a „kegyelmes és irgalmas, lassú a haragra, bővelkedik állhatatos szeretetben, és kész elállni a büntetéstől” a száműzetés traumatikus tapasztalatával, amelyet Isten büntetéseként értelmeztek? Istent Jónás könyve úgy ábrázolja, mint akihez sok erőszakos képzet társul.

Bussie szerint a nyelv nem képes ezt a két paradox igazságot összetartani. Szerinte ahol a nyelv csődöt mond, ott a nevetés lép a helyébe, és segít kifejezni hitünk és életünk mindkettő/és, paradox jellegét.

Végül Jónás karaktere is tragikus nevetés tárgya. A későbbi rabbinikus értelmezés is „komikus” színezetet ölt. A Pirké de Rabbi Eliezer Jónás-értelmezése egy szuperhős történetét meséli el. Ebben az elbeszélésben, a szürreális kidolgozása során Jónás a bálna gyomrában egy zsinagógában találja magát, amely a tanulás és ezáltal az átalakulás helye, ahol a próféta megváltoztatja identitását, és egyfajta „mitológiai szuperhőssé” válik, akinek fő feladata a Leviatán, a káosz és a pusztítás erőinek legfőbb szimbóluma, a Leviatán elfogása lesz, az igazak messiási ünnepének előkészítéseként.

Konklúzió

A komikus elemeket a tragikus nevetés keretében szemlélve megérthetjük, hogy Izrael számára mennyire fontos lehetett a humor a túlélés érdekében. Bár Jónás könyvében nincs semmi vicces, a fent idézett példákból nyilvánvaló, hogy a nevetés szükséges válasz egy olyan nép számára, amely fel akar állni az ellenséges birodalmak által hátrahagyott hamuból és törmelékből. A Jónás-elbeszélés nyitott befejezésének szellemében Roy Eckardt meggyőző idézete méltó lezárása Juliana Claassens tanulmányának:

„Az alulmaradtak, a bolondok, a bohócok, a tréfamesterek, a gyerekek minden ellentmondás és minden rejtély ellenére folytatják a táncot, az éneklést és a viccelődést. Nincs más befejezés, egyáltalán nincs befejezés. Csak a jelen van, áldott módon, a jövőre való nyitottság.”

További elmélyülésre:

L. Juliana M. Claassens: Rethinking humour in the Book of Jonah: Tragic laughter as resistance in the context of trauma, Old Testament Essays 28 (2015/3) 655-673.

A képek forrása:

Amazon; Medium; Tablet Magazine.