#BibliaKultúra

 Kedem: Üdvözlöm a Kedem csatornáján! Nagy öröm számomra, hogy vendégül láthatom James K. Aitken professzort, a Cambridge-i Egyetem vallástudományi karának tanárát. Ön a Második Szentély időszakának egyik elismert szakértője. Egy egyszerű kérdést szeretnék feltenni:

Mi is valójában a Septuaginta?

James K. Aitken: Ez nem egy könnyű kérdés, bár első pillantásra egyszerűnek tűnhet. A Septuaginta egy modern elnevezés, amely egy ókori fordítássorozatra utal. Ezek a héber Biblia görögre fordításai, valamint néhány egyéb szöveg, amelyet vagy héberből, vagy arámiából fordítottak le, illetve amelyeket eredetileg görög nyelven írtak. Tehát a Septuaginta egy modern gyűjteményt jelöl, de ez a gyűjtemény nem létezett az ókorban. Az ókori héber írásokat fokozatosan, hosszú idő alatt fordították le, és csak később alakultak egy gyűjteménnyé. A név a „hetven” jelentésű szó, a „Septuaginta” (ἑβδομήκοντα) alapján alakult ki, amely egy legenda nyomán terjedt el, miszerint a fordítást hetven (vagy 72) szakértő végezte.

Kedem: Valószínűleg sokan ismerjük a legendát, de akadémiai szempontból mi a történelmi háttere? A történet szerint a csoda abban rejlik, hogy a 70 vagy 72 fordító ugyanarra a szövegre jutott, miközben külön-külön dolgoztak.

Az Ariszteász-levél egy 11. századi kéziraton.

James K. Aitken: Ez a legenda valóban jelentős hatással bírt, és széles körben elterjedt, nemcsak a zsidó, hanem a keresztény és még a muszlim hagyományokban is. A Talmudban is olvashatunk róla, ahol a történet szerint 70 fordító gyűlt össze 70 különböző cellában, és csodálatos módon, isteni beavatkozás révén mindannyian ugyanazt a fordítást készítették el, pedig külön-külön dolgoztak. A legenda eredete az i. e. 2. század végére vezethető vissza, ekkor született meg az Ariszteász-levéllevél, és ezt később Alexandriai Philón folytatta, aki már a csodás elemeket emelte ki, és arról beszélt, hogy a különálló fordítók mind ugyanazt a szöveget hozták létre. A legenda kialakulása érdekes, mert az i. e. 2. század végén, több mint másfél évszázaddal a fordítások kezdete után, már egy olyan történeti időszak vágyát tükrözheti, amely arra irányult, hogy emelje a fordítások jelentőségét, és magasabb rangra emelje azokat a közösségben.

Az Ariszteász-levél egy olyan irat, amely számos különböző témát érint, és a fordítás csupán egy kisebb része. Ariszteász itt azt a történetet meséli el, hogy a fordítás igazolja az alexandriai zsidók helyét. A levélben azt olvashatjuk, hogy az alexandriai könyvtáros kérte II. Ptolemaiosz királytól, hogy minden ismert irodalomból, így a zsidó irodalomból is, biztosítson fordítást, mivel az nem szerepelt a híres könyvtár gyűjteményében. A király engedélyezte, hogy Jeruzsálemből zsidó vének érkezzenek, akik bemutatják tudományukat, és a király végül úgy nyilatkozott, hogy minden zsidó szabad lesz azáltal, hogy a zsidó vének elkészítik ezt a nagy ajándékot, a fordítást. A legenda szerint a 12 törzs mindegyikéből 6 vén érkezett, így összesen 72 fordítót küldtek, de ezt a számot később 70-re módosították, mivel a hagyományok összeolvadtak.

Ezért az Ariszteász-levélben valójában nem magáról a fordításról van szó, hanem inkább az alexandriai zsidó közösségről, és annak szükségéről egy hivatalos fordításra. A történet azt is sugallja, hogy ez a fordítás a királyi elismerés és támogatás révén valósult meg. A levél tulajdonképpen a zsidó tudományos munka elismerése, és a Ptolemaioszi Birodalomban betöltött központi szerepük hangsúlyozása, mivel a zsidó közösség biztosította azt a fordítást, amely bekerült a birodalom szellemi központjába, az alexandriai könyvtárba. Bár a történet legendaként van tálalva, ez segít megérteni, miért alakult ki a hagyomány. Részben az lehetett a célja, hogy a fordítást az ókori irodalom egy fontos alkotásaként állítsa be.

Ez elvezet minket a kérdés valódi hátteréhez. Ha alaposabban megvizsgáljuk magát a Septuagintát, különösen a Törvénykönyvet és Mózes könyveit, amelyek voltak az első lefordított szövegek, akkor láthatjuk, hogy nem a legmagasabb szintű irodalmi görög nyelven íródtak. Inkább egy hétköznapi, köznyelvi görög nyelvet használtak, némi irodalmi díszítéssel. Ez azt sugallja, hogy az i. e. 2. századi alexandriai zsidók, amikor olvasták a fordítást, talán úgy érezhették, hogy

„Valójában nem olyan kifinomult, mint a többi egyiptomi vagy görög irodalom. Nem éri el annak a szintjét. Hozzunk létre egy legendát, hogy emeljük a fordítás rangját és irodalmi értékét. Olyan kivételes, hogy bekerült a könyvtárba.”

Ami a dátumot és a helyszínt illeti, a Pentateuchus első fordításainak idejét az i. e. 3. századra tehetjük. Erre az a bizonyíték, hogy már i. e. 2. századi kéziratok is fellelhetők Egyiptomban, és a görög nyelv stílusa, valamint az a nyelvi változás, amelyet ezen a területen ebben az időszakban tapasztalhatunk, jól illeszkedik a Pentateuchus fordításához.

Hogy Egyiptomban történt-e a fordítás? Bár nem lehet teljes bizonyossággal állítani, de nagy valószínűséggel igen. Először is, az egyiptomi jövevényszavak jelenléte a görög fordításban azt mutatja, hogy a fordítók jól ismerték az egyiptomi nyelvet. Ezen kívül olyan kifejezéseket is használtak, amelyek nem kifejezetten egyiptomiak, de tipikusak voltak az egyiptomi közigazgatás nyelvében ebben az időszakban. A nyelvi bizonyítékok tehát Egyiptomra utalnak, mint a fordítás helyszínére.

Másodszor, mit tudunk az egyiptomi zsidó közösségről? Ma már sokkal több bizonyítékunk van, mint valaha. Például van egy felirat, amely az i. e. 3. századból származik, és arról tanúskodik, hogy a zsidók imaházakat építettek. Ha imaházakról beszélünk, az azt jelenti, hogy egy elég nagy közösség létezett, amelynek szüksége volt ilyen helyekre. Ezen imaházak feliratai görög nyelvűek voltak, tehát láthatjuk, hogy a közösség görögöt használt.

Emellett nemrégiben olyan papiruszokat is találtunk, amelyek adónyilvántartásokat tartalmaznak, például az úgynevezett sóadós papiruszokat. Ezek listát tartalmaznak azokról, akik adómentességet kaptak, ha helléneknek, vagyis görögöknek vallották magukat. A listákon körülbelül 300 név szerepel, amelyek valószínűleg szemiták vagy zsidók, és mindannyian görögként regisztráltak egy adott régióban. Ez arra utal, hogy a zsidók valóban hellenizálódtak, valamilyen módon görög kultúrával és életmóddal azonosultak. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg görög oktatásban (παιδεία) is részt vettek.

Ezek a bizonyítékok arra utalnak, hogy már az i. e. 3. századra egy jelentős közösség alakult ki Egyiptomban, amely jól ismerte a görög nyelvet, és aktívan részt vett a görög társadalmi és kulturális életben.

Mindezek figyelembevételével Egyiptom tűnik a legvalószínűbb helyszínnek és időpontnak a Septuaginta fordításához.

Kedem: Még azok a zsidók is, akik Egyiptomban, valószínűleg Alexandriában éltek, szükségük volt a fordításra, hogy megértsék a Bibliát, mivel valószínű, hogy a görög volt a közhasználatú nyelvük.

James K. Aitken: Az egyiptomi nyelvi helyzet rendkívül összetett volt. A görögök megérkezésekor valójában még viszonylag kevés görög nyelvű ember élt Egyiptomban, és az első dolog, amire szükség volt, az írnokok voltak, akik elvégezték az adminisztrációt szerte az országban. Ezt a feladatot évszázadok óta az egyiptomiak, különösen az egyiptomi papok végezték, akik az írástudásra specializálódtak és jól ismerték a nyelvet. Az i. e. 3. században, mivel nem volt elég görög, az egyiptomiak folytatták az adminisztrációt, és egyiptomi nyelven írtak. A görögök azonban nem tudtak egyiptomiul, ezért szükség volt arra, hogy bizonyos ügyeket görögül is megírjanak. Nem sok idő múlva már kétnyelvű egyiptomiak írtak görögül is.

Az egyik legjobb pénzkereseti lehetőség az volt, hogy valaki görögül tanult, mivel a görög közigazgatás alatt ez elengedhetetlen volt. Így a görög nyelv fontossá vált.

Ha a zsidókat is ebben a kontextusban nézzük, akkor valószínű, hogy a zsidók görögöt kezdtek tanulni üzleti és adminisztrációs célokra. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen elvesztették a héber nyelv ismeretét, ahogy néha állítják, miszerint a zsidók egyből nem tudtak héberül, és ezért görögöt kezdtek tanulni. Sokkal valószínűbb, hogy amikor a második generáció megjelent, már jobban értettek görögül, mint héberül, még ha továbbra is tanulták is a hébert az iskolában vagy otthon beszélték. A görög volt Egyiptom uralkodó nyelve, és az, amivel pénzt lehetett keresni. Tehát teljesen valószínű, hogy volt egy olyan ideológiai fejlődés, amely támogatta a görög nyelv használatát, és voltak politikai és szociológiai okok is a görög alkalmazására. Emiatt a görög lett a legtermészetesebb nyelve a zsidóknak, és ezért használták a fordítást. Az is jelzi, hogy a zsidók görögül is tudtak olvasni és írni magas szinten.

Amikor az emberek a fordítást elemzik, észrevehetik, hogy a nyelv nem túl kifinomult, vagy hogy a görög nyelvben héber hatások vannak, mivel végül is egy fordításról van szó. Gyakran mondják, hogy „a fordítást nagyon rosszul csinálták”, de ez téves értelmezés. A zsidók, akárcsak mások Egyiptomban, jól ismerték a görög nyelvet, és amikor azt mondjuk, hogy a fordítás nem teljesen kifinomult, az inkább azt jelenti, hogy nem a legmagasabb irodalmi szintű görögöt használták. Ez nem a nyelvtudás hiányát jelzi, hanem azt, hogy fordításról van szó, és minden fordítás megőrzi a forrásnyelv hatásait, például a héber szórendet.

A héber nyelv elvesztése nem az egyetlen oka annak, hogy a zsidóknak szükségük volt a fordításra. Egy másik fontos ok az volt, hogy a görög volt az adott időszak kulturális nyelve, és ezt beszélték a legtöbben.

A Teremtés könyvének első része a Septuagintából, az Ószövetség egy korai görög fordításából.

Kedem: Mi történt a Pentateuchus lefordítása után?

James K. Aitken: Eddig csak a Pentateuchusról és annak i.e. 3. századi eredetéről beszéltem. Ami igazán érdekes, az az, hogy fokozatosan más fordítások is készültek, és ez úgy tűnik, hogy hosszú időn keresztül, egészen az i.sz. 1. századig zajlott. Például valószínűleg a legfiatalabb fordítás a Septuagintában a Prédikátor könyvének a fordítása. Ezt a fordítási stílusból tudjuk megállapítani. Qohelet lefordítása az i.sz. 1. századra is visszanyúlik, ami talán azért van, mert valószínűleg nem használták túl gyakran, vagy nem tartották elég fontosnak, hogy korábban lefordítsák.

A fordítás tehát azt is mutatja, hogy az egyes szövegek fontossága miként változott az idők során.

A héber Biblia könyvei mellett más művek is fordításra kerültek. Ilyen például a Hénok könyve, amelynek görög fordítása fennmaradt, vagy a Jubileumok könyve, amelyet szintén lefordítottak, bár csak töredékek maradtak meg belőle. Egyes könyvek a zsidó hagyományban éltek tovább, és előfordult, hogy csak görög nyelven voltak ismertek, mint például Ezdrás negyedik könyve. Más esetekben, mint például a későbbi ószláv vagy szír fordításoknál, a könyvek más nyelveken maradtak fenn. Mindez arra utal, hogy az adott korszakban számos könyvet fordítottak le a zsidó hagyomány keretein belül.

A fordítások stílusa is változott. A Pentateuchust viszonylag természetes módon fordították le, de később két fő irányban készültek újabb fordítások.

• Az egyik irány a szorosabb, szó szerinti fordítást jelentette,
• míg a másik inkább irodalmi megközelítést alkalmazott.

A Példabeszédek könyve például héberül rendkívül kihívást jelentő és élvezetes olvasmány, azonban a görög fordításban sokszor a példabeszédeket átdolgozták, és inkább görög stílusban írták át őket. A másik irányban a fordítók igyekeztek minél pontosabban követni a héber szöveget. Ilyen példák a Jeremiás siralmai vagy az Énekek éneke, ahol minden egyes héber szót igyekeztek egy meghatározott görög szóval lefordítani, miközben megőrizték a héber szórendet is. Ez a fordítási stílus néha nehezen érthetővé tette a szöveget, de nagyon hű volt az eredetihez. Így tehát két fő fordítási áramlat alakult ki: az egyik inkább irodalmibb és szabadabban értelmezte a szöveget, míg a másik szorosabban ragaszkodott a héberhez.

Ez a kettősség nemcsak a Septuaginta, hanem a Targumok esetében is megfigyelhető. Az arámi Targumokban például Onkelosz inkább a szó szerinti fordítást követi, míg Pszeudo-Jonathán inkább a szabadabb, irodalmibb fordítást alkalmazza. Ez azt mutatja, hogy a különböző fordítási módszerek párhuzamosan léteztek.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy voltak olyanok, akik nem voltak teljesen elégedettek az első fordításokkal, és módosításokat hajtottak végre rajtuk. Így előfordul, hogy a héber szövegek görög fordításai több verzióban is fennmaradtak. Például a Kispróféták könyvei, amelyek valószínűleg az első görög fordítások között szerepelnek a Septuagintában, egy olyan kéziratot találunk a Holt-tengeri tekercsek között, Nahal Heverben, amely sokkal inkább követi a héber szöveget, mint az eredeti fordítás, és számos módosítást is tartalmaz, hogy a rendelkezésre álló héber szövegekkel és egységes görög szóhasználattal összhangba hozza.

A görög nyelvű Kispróféták tekercs 18. oszlopának alsó része (E. Tov szerint) a Nahal Hever-i barlangból (8HevXII gr). A nyíl a paleo-héber írással írt isteni névre mutat.

Kedem: Milyen hatása volt ennek a fordításnak a kereszténység fejlődésére és világunk alakulására?

James K. Aitken: Érdekes belegondolni, hogy a zsidó vallás volt az első vallási hagyomány, amely valóban a fordításon alapult. Az a tény, hogy a zsidók számos szöveget hajlandóak voltak lefordítani, arra utal, hogy nem ellenezték a fordítást, és nem voltak ellenérzéseik azzal, hogy szent szövegeiket idegen nyelveken olvassák.

Amikor a kereszténység megjelent, mivel már átvették a görögül lefordított szövegeket, valószínűleg nem is voltak tisztában azzal, hogy azok fordítások, de rendkívül fontosnak tartották őket.

Az ókeresztény iratokban, különösen az Újszövetségben, az első és legfontosabb szempont, hogy az Újszövetség görög nyelven íródott, de gyakran a Septuaginta nyelvi stílusát követi. Így a Septuagintában előforduló kifejezések, amelyek a görögben nem lennének természetesek, de szó szerinti héber megfelelőikkel rendelkeznek, hatással voltak az Újszövetség megfogalmazására. Ennek következményeként a korai evangéliumokban olyan stílusjegyek találhatók, amelyek a fordításon alapulnak, még akkor is, ha az adott szöveg nem is fordítás.

Továbbá, érdekes megfigyelni, hogy a Septuaginta gyakran idézett szöveg volt, de nem mindig ugyanazt a verziót idézték, amit mi ismerünk. Előfordulhat, hogy egy módosított változatra hivatkoztak, amelyet már említettem, vagy olyan verziókra, amelyek mára nem maradtak fenn, de tudjuk, hogy léteztek. Ez arra utal, hogy az írók valószínűleg tudatában voltak a különböző verzióknak, és a legmegfelelőbb fordítást választották érveik alátámasztására. Elképzelhető, hogy tisztában voltak azzal, hogy a különböző verziók különböző teológiai hangsúlyokat hordoznak.

Ezen kívül, mivel a Septuaginta a héber szövegeket görögre fordította, a fordítóknak olyan szavakat kellett választaniuk, amelyek a görög nyelvben nem mindig voltak közvetlen megfelelői a héber kifejezéseknek. Jó példa erre a nefes (נפש) szó, amely héberül életet, nyakat vagy lélegzetet jelent, és amelyet a görög Septuaginta fordítói pszükhé-nek (ψυχή) fordítottak. A „pszükhé” a psziché és pszichológia szavak eredetét adja, és jól illeszkedik a „nefes” jelentésének sokféleségéhez. A fordítók nem feltétlenül szándékosan próbálták azonosítani a két fogalmat, de amikor valaki görögül olvasta ezt a szót, könnyen a platóni értelemben vett „lélek”-re gondolhatott, amely a halál után elhagyja a testet. Ez a koncepció segíthetett a zsidó vallásban a halál utáni életbe vetett hit kialakulásában. A Bölcsesség könyve, egy görög zsidó filozófiai mű, szintén hangsúlyosan foglalkozott a halál utáni élettel, és Philón Alexandriából, aki már az i.sz. első században élt, szintén írt a lélek elengedésének eszméjéről. Így a kereszténységben a halál utáni életre való fókuszálás részben ennek a szinte véletlen vagy nem szándékos „nefes” és „pszükhé” közötti összefüggésnek köszönhető.

A másik híres példa a szűz szülésének kérdése (vö. Mt 1,22-23).

Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuélnek neveznek” - ami azt jelenti: Velünk az Isten.

Az Iz 7,14 versében az álmá (עלמה) szó szerepel, amely fiatal nőt, leányt jelent, és amelyet a Septuaginta parthenosz (παρθένος) szóval fordított, amely ugyan jelenthet fiatal lányt, hajadon nőt, de görögül különleges jelentése is van: szűz. Ez nem volt szándékos a héber szövegben, de miután görögül olvasták, a „parthenos” szót az emberek szűzként értelmezték, és ez hozzájárult a szűzi szülés történetének kialakulásához.

Ez a két példa jól szemlélteti, hogyan alakultak át a fordítások, amikor görögül olvasták őket, és hogyan váltak teológiai hatások forrásaivá. A héber szövegek mögötti jelentés sokszor eltérő kontextusban és új értelmezésekben jelent meg, ami hozzájárult a keresztény vallás teológiai alapjainak formálódásához.

Kedem: Történelmileg, zsidó szempontból vajon helyes döntés volt-e a héber szöveg görögre fordítása, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez hozzájárult a kereszténység globális elterjedéséhez?

James K. Aitken: Egyesek azt is állíthatják, hogy ezzel utat nyitottak a kereszténység számára, hogy a zsidóság számára idegen, sőt, negatív töltetű nyelvet használhasson, miközben más szempontból ez pozitív hatású is lehetett. Ez valóban vitatható kérdés. Azonban fontos figyelembe venni, hogy amikor a fordítást készítették, azok a zsidók, akik részt vettek benne, már nem Júdában éltek, hanem a Földközi-tenger térségében, új környezetekben.

Sokan úgy vélik, hogy a görögre való fordítás valamilyen ellenállás identitását tükrözi, mintegy a zsidóság megmaradását szolgálva egy görög uralom alatt. Ugyanakkor, a görög nyelv használatával a héber elemek is tovább éltek, amelyeket a görög nyelvi beavatkozások megőriztek. Én személy szerint nem így látom. Inkább úgy gondolom, hogy a fordítás a zsidók önbizalmát tükrözi a görög kultúra közegében. Ők azért írtak görögül, mert valóban a görög világ részének érezték magukat, és a Septuaginta valójában nemcsak egy fordítást jelentett, hanem egy egész sor zsidó görög nyelvű irodalmat is, amelyben meglepő módon egy görög tragédia is helyet kapott (Ezekiélosz: Exagōgē), amely a húsvéti történet alapján készült.

Lehet, hogy húsvétkor görög tragédiát adtak elő, és számos más ókori írás, vers, történet és regény is létezett, amelyeket zsidók írtak görög nyelven. Ezek gyakran a Septuaginta nyelvezetének hatását viselték magukon, vagy a Septuaginta történeteit használták. Ez azt mutatja, hogy a zsidók az ókori görög kulturális környezet szerves részévé váltak, és számukra a görög nyelv használata elengedhetetlen volt. Ha nem fordították volna le a héber szentírást, nem lett volna olyan vallási alapjuk, amelyre építhettek volna. A fordítás tehát alapvető fontosságú volt. Írhattak volna verset vagy drámát, de vallási hagyományokra nem alapozhattak volna. Mivel azonban vallási hagyományokra építettek, képesek voltak megőrizni vallásos identitásukat, miközben teljes mértékben részt vettek a görög kultúrában.

Kedem: Keresztény szemszögből nézve, ha nem készült volna el a héber szöveg görögre fordítása, vajon ugyanolyan mértékben terjedt volna el a kereszténység? Lehet, hogy egy más vallás jött volna létre helyette?

James K. Aitken: Valószínűleg igen, egy más vallás. Nehéz biztosan megmondani, de ha feltételezzük, hogy a fordítás soha nem készült volna el, a keresztény mozgalom valószínűleg arámi nyelvű maradt volna, és csupán a szíriai, transzjordániai és júdeai területekre korlátozódott volna. A görög nyelv segítségével azonban a kereszténység el tudott terjedni Kis-Ázsiában, Görögországban, majd végül Rómában.

Így biztosan állíthatjuk, hogy ha nem lett volna görög nyelvű fordítás, a kereszténység nem vált volna olyan dominánssá, mint amilyenné lett.

Elképzelhető, hogy a keresztények saját fordítást készítettek volna, vagy esetleg egyesek később megtanulták volna a görög nyelvet, de ha egy héber szövegről beszélsz görögül, az önálló értelmezés nélkül nem lenne ugyanaz. Tehát szükségük volt valamilyen görög szövegre, ha használni szerették volna a szentírást. A szöveg hiányában pedig már nem lettek volna a „könyv népe”. Egy kisebb vallásos csoporttá váltak volna, amely valószínűleg kihalt volna, amikor lerombolták a jeruzsálemi templomot. Kezdetben ugyanis a keresztény mozgalom templomközpontú volt, és ha elveszítik a templomot, és nincs vallási szövegük, amely tovább örökíti az üzenetet, akkor valószínűleg nem tartották volna életben a vallást.

Ezért van sok igazság abban, hogy a Septuaginta fordítása valóban utat nyitott a kereszténység számára.

Kedem: Milyen héber szöveg állt a fordítók előtt? Hogyan tér el a klasszikus maszoréta szövegtől, amit ma héber Bibliaként ismerünk?

James K. Aitken: Egy bizonyos szinten azt láthatjuk, hogy a fordítók olyan szöveget használtak, amely viszonylag közel áll a maszoréta szöveghez, de mégis több különbség is felfedezhető. Már a revíziós hagyományban is észlelhető, hogy a Kispróféták szövegei esetében például az i. e. 1. századi revíziós kéziratok sokkal közelebb állnak a maszoréta szöveghez, mint az i. e. 2. században készült első fordítások. Ez arra utal, hogy a maszoréta hagyomány már az első századra jobban elterjedt volt, mint a második században. Ami a Pentateuchust illeti, az i. e. 3. századi szövegekben több eltérés is előfordul, és néhány közülük a samaritánus Pentateuchusban is megtalálható. A görög szöveg tehát arra is utal, hogy a samaritánus Pentateuchus nemcsak a szamaritánusok számára volt fontos, hanem szélesebb körben is elterjedt. Továbbá, sok kézirat megfelel a Holt-tengeri tekercseknek, ami nem meglepő, hiszen a legtöbb Holt-tengeri tekercs az i. e. 2. és 1. századból származik, tehát ugyanebből az időszakból. Ez azt jelzi, hogy a Septuaginta korabeli héber szövegeket tükröz, de nem a végleges, későbbi maszoréta szöveget.

Kedem: Jelenleg több különböző szövegváltozat is létezik. Mi a helyzet a Septuagintával? Az ideológia megfelelő szó erre, vagy hogyan jellemezhetnénk ezt a viszonyt? Volt valamilyen különleges elképzelés a szöveggel kapcsolatban?

James K. Aitken: Ha a Septuagintát vizsgáljuk, úgy vélem, fontos elképzelnünk, hogy a fordítók egy héber szöveggel dolgoztak, bármelyik héber szöveggel, ami elérhető volt számukra. Nem feltétlenül dolgoztak egyedül, hiszen az ókori intellektuális közösségek kicsik voltak, és az emberek ismerték egymást. Valószínűleg beszéltek a szövegről, mielőtt elkezdték volna a fordítást. Egy érdekes dolog, amit észrevehetünk a fordításoknál, hogy nagy fokú következetesség van a fordítási módszerekben és a szókincsben, ahogyan a héber szavakat görögre fordították. Ez arra utal, hogy létezett valamilyen közösségi felfogás arról, hogyan kell értelmezni a héber szöveget. Ami az ideológiát illeti, sok esetben úgy tűnik, hogy a fordítók egyszerűen azt próbálták megtalálni, hogyan lehet a legjobban lefordítani a héber szöveget. Nem mindig volt hosszú távú teológiai vagy ideológiai céljuk, de látszik, hogy igyekeztek minden egyes részt a saját kifejezéseikkel értelmezni.

Engedjen meg néhány példát. Amikor József Egyiptomban vezető szerepet kap a Teremtés könyvében, különböző kifejezéseket látunk, amelyek az egyiptomi társadalomra és kultúrára utalnak. Például József görög neve „toparchész” (τοπάρχης), ami az egyiptomi kormányzó hivatalos titulusa. Hasonlóan, amikor olyan címekkel találkozunk, mint a fősütőmester vagy főpohárnok, ezek nemcsak a héber szövegbeli címeket jelentik, hanem azokat a kifejezéseket is, amelyeket a Ptolemaiosz-kori udvarban használtak.

Így az egyiptomi történet egyiptomi módon jelenik meg a fordításban.

Hasonlóan, amikor Mózes történetével találkozunk Egyiptomban, egy sor olyan egyiptomi szót látunk, mint például Mózes „kosara”, amely a héber tébá (láda) szóval egyezik, de itt egy egyiptomi szó szerepel, ami tárolóedényt vagy dobozt jelent. A választott szó egyértelműen egyiptomi eredetű. A Mózes történetében, különösen amikor Mózes gyermekkori felnövekedését írják le, a görög egy kicsit irodalmibb, történetmesélőbb stílusban szólal meg. A történet így kezdődik: „Volt egy ember…”, de a görög nyelvben ez a kifejezés az irodalmi narratíva kezdetére utal. Tehát a fordító nemcsak a történetet közvetíti, hanem a szöveget is gondosan alkalmazza, beépítve az ilyen stilisztikai elemeket.

A fordító olyan technikai részletekkel is foglalkozott, mint a számok problémája, például a különböző generációk életkora, amelyek nem teljesen egyeznek meg a héber szövegben. A fordító próbálta összeegyeztetni a számokat, és olyan finom teológiai megoldásokat is alkalmazott, mint például amikor ahelyett, hogy azt mondta volna „láttam Istent”, inkább azt írta: „láttam azt a helyet, ahol Isten állt”. Ez a finom teológiai kerülés azt jelenti, hogy nem ábrázolják közvetlenül Istent.

Ezen kívül előfordulhat, hogy a fordító egyszerűen úgy olvassa a hébert, ahogyan azt a korabeli közösségek tették, ami nem egyezik meg a 21. századi tudósok olvasatával. Így előfordulhat, hogy a fordítás első pillantásra furcsának tűnik, de valójában a korabeli héber nyelv formáját tükrözi, amely gyakran arámi hatás alatt állt. Ez nagyon érdekes a nyelv fejlődésének megértéséhez.

Kedem: Ha megnézzük a maszoréta Héber Bibliát, és összehasonlítjuk a Septuaginta szövegével, találunk új információkat, új történeteket, új részleteket, amiket a maszoréta szöveg nem tartalmaz?

James K. Aitken: Igen, két irányban is találhatunk eltéréseket. Az egyik irányban a görög szöveg néha sokkal rövidebb, mint a héber, ami arra utalhat, hogy a görög szöveg korábbi, vagy olyan hipotextust tükröz, amely rövidebb volt a jelenlegi héber szövegnél. Ezt például Jeremiás és Ezekiel könyvében láthatjuk. Jeremiásnál a Septuaginta rövidebb verziója valóban kérdéseket vet fel arról, hogy a kommentárokat nem kellene-e a görögben tükröződő rövidebb verzióval kezdeni.

Egy érdekes példa erre a Királyok könyvében található Salamon bemutatása. A héber szövegben szereplő pozitívabb elemek néha nem jelennek meg a görög szövegben, ami arra utalhat, hogy idővel egy pozitívabb értelmezés alakult ki Salamonnal kapcsolatban, mint amilyen az eredeti verzióban volt. Ez sokat elárul a korai történetírásról és a királyokkal kapcsolatos erősebb kritikáról.

A görög szöveg egy korábbi héber verzió bizonyítéka is egyben.

A másik irányban a görög szövegben további részeket találunk, és ezt elsősorban Eszter könyvében figyelhetjük meg. Eszter könyve híres arról, hogy nem említi Istent, de a görög verzióban olyan szakaszok is szerepelnek, amelyekben Isten neve megtalálható. Ezek egy része görögül íródott, de van, ami úgy tűnik, hogy héber szövegből lett lefordítva. Tehát a görög verzióban valaki belehelyezte Istent Eszter történetébe, és a kiegészítések szándéka nem csupán a szöveg kiegészítése, hanem a vallási szempontok fokozása.

Kedem: Megemlítette, hogy a fordítás szorosan követi a héber szöveget. Ez jellemző erre a fordításra?

James K. Aitken: A fordításnak két iránya van. Egyes fordítók igyekeznek irodalmibbá tenni a szöveget, és próbálják azt természetesebb görög módon kifejezni, míg mások, ahogy már említettem, szorosabban ragaszkodnak a héberhez. Ők követik a héber szórendet, ugyanazt a héber szót fordítják ugyanazzal a görög szóval, és még a héber idiómákat is görögben tükrözik. Ez arra késztette egyeseket, hogy rossz fordítási módszernek és rossz görög nyelvhasználatnak nevezzék, de más szemszögből kell néznünk. Miért van ez így? Valójában egy olyan hagyományt alakítanak ki, amely már évszázadok óta jelen van a zsidó közösségben, és amely a héber görög nyelvben való megjelenítésére irányuló érdeklődést tükrözi. Néhányak számára ez a héber szentségét képviseli: hogy a héber nyelv egyre szentebbé válik. Ezt akár Martin Goodman példájával is illusztrálhatjuk, aki a Misnában azt írja, hogy a héber tekercset pergamenre kell írni, kvadrát betűkkel, nem samaritánus karakterekkel, és így tovább. Tehát a tekercs fizikai aspektusa fejlődik, és a héber nyelv görögben való reprezentálása egyfajta fizikai kifejeződése ennek a szent tárgynak.

De úgy vélem, más okok is léteznek. Az egyik lehet az a nyelvtani érdeklődés, amely a Septuaginta héber nyelvtani hagyományának első bizonyítékaként jelenik meg. A fordítók például mindig igyekeztek a főneveket főnevekkel, az igéket igékkel, a mellékneveket pedig melléknevekkel kifejezni, és ha egy melléknév nőnemű, akkor görögben is új nőnemű melléknevet alkottak. Ez valódi szándéknak tűnik, hogy a héber nyelvtant pontosan tükrözzék. Egy másik ok, hogy ha a Septuaginta tanult körökben készült, akkor a szó szerinti fordítás, amely mindent alaposan képvisel, gyakran azt kívánja, hogy a fordító egyaránt ismerje a héber és a görög nyelvet, hogy megértse. Ezt tekinthetjük egyfajta nyelvi játéknak is: ha egy görög szó nem tűnik normál görögnek, valószínűleg a héber megfelelőjét ismerve érthetjük meg a jelentését, ezért tanult közönséget igényel. Vannak olyan példák is, amikor a héber és görög nyelvtani formákat egyszerre használják.

A héberben például a tárgyjelölő „et” (את) egy olyan kifejezés, amely önálló jelentéssel nem bír, de a Prédikátor könyvének görög fordításában, és más zsidó fordítóknál, mint Aquila munkáiban, ezt az „et”-et a görög „szün” (συν-) szóval helyettesítik. Ami érdekes, hogy a „szün” klasszikus görögben a „-val, -vel” ragot jelent, míg a héberben éppen ilyen jelentése volt az „et”-nek. Az első és második század fordítói tisztában voltak ezzel a jelentéssel, ami arra utal, hogy jól ismerték a héber nyelvet. Ezen kívül a szó, amelyet görögül „-val, -vel” raggal fordítanak, szintén eltűnt a görög nyelvből. Ennek használata Homérosz nyelvhasználatán alapul. A fordítóknak tehát mind a héber, mind a görög nyelvet magas szinten kellett ismerniük ahhoz, hogy felismerjék a két nyelv elavult formáit. Ez egy intellektuális játék, és ez a példa különösen érdekes, mivel körülbelül 800 évvel később a judeo-arab nyelvben is próbálkoztak hasonló tárgyjelölők arabra történő lefordításával.

Kedem: Mivel a fordítás elkészült és bemutatásra került a világnak, milyen változtatások történtek? Nyomon követhetjük ezeket a változtatásokat? Mi a legrégebbi szöveg, amely most rendelkezésre áll, és hogyan alakult ez a szöveg?

James K. Aitken: Fontos, hogy először a zsidóságon belüli fejlődést említsük, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak. Részben egy hagyomány van, amely Jusztinosz mártírtól származik a második századból. Ő egy keresztény író volt, aki egy vitát írt egy zsidóval (Párbeszéd a zsidó Triphonnal), ahol a fordítást vitatták, és úgy tűnik, hogy a keresztények szerint a zsidó ellenkezett a Septuagintával, mert a keresztények teológiai üzeneteihez használták azt. Ebből alakult ki a hagyomány, hogy a zsidók abbahagyták a Septuaginta használatát, de fontos, hogy ezt más szemszögből is nézzük. Először is, ezen időszak előtt a legrégebbi kézirataink az i. e. 2. századból származnak, apró töredékek formájában, amelyek a Septuaginta részleteit tartalmazzák, és ezeket tovább másolták a Kr. u. 2. században.

Ezen kívül néhány zsidó fordítót ismerünk: Aquila híres szó szerinti fordítást készített, míg Szümmakhosz talán egy kicsit rabbinikusabb irányba vitte a fordítást. Tehát a 2. századra már léteztek zsidó fordítók, akik módosították az első fordítást. Ezen kívül a kairói genizában található egy görög szöveg héber karakterekkel, amely úgy tűnik, hogy a Septuagintán alapul, de néhány módosítással. Talán ezt a zsinagógákban használták még a 8-9. században, mivel a görög nyelvet beszélő zsidók és a bizánci birodalomban élők továbbra is használták a görögöt. Tehát a Septuaginta talán még a középkorban is használatos volt a zsidó közösségben. Még Justinianus császár császár is beavatkozott egy vitába egy zsinagógában – bár nem tudjuk pontosan hol –, ahol arról döntöttek, hogy használják-e a héber vagy a görög verziót, különösen azt, hogy a Septuaginta eredeti változatát vagy Aquila fordítását alkalmazzák. A császár azt rendelte el, hogy Aquila fordítását használják, mivel az a héberhez közelebb áll, miközben görög nyelvű volt, így mindkét fél számára megfelelő volt.

Ebből látható, hogy a zsidók még egy ideig használták a Septuagintát, amit gyakran elfelejtenek.

A keresztények, amikor elkezdték használni, sok másolatot készítettek belőle, így most több ezer másolatunk is létezik. Azonban a legtöbb másolat kódexekben készült, mint például az Alexandriai kódex, a Vatikáni kódex és a Sínai kódex, három kiemelkedő 4-5. századi kódex, amelyek csodálatosan rendezett Septuagintát tartalmaznak, készen a tanulmányozásra vagy liturgikus célokra. Azonban a probléma ezekkel a kódexekkel az, hogy nem mindig tűnik úgy, mintha intenzíven használták volna őket, ezért nem tudjuk biztosan, mire használták őket. Mégis, sok más másolat is készült, és a módosítások, ahogy már említettük, tovább folytatódtak. A zsidó hagyományban ezek a módosítások folytatódtak, például Lukianosz harmadik századi verziója, aki nem kedvelte a Septuaginta görög stílusát, és próbálta irodalmibbá tenni, több klasszikus görög szót alkalmazva, amelyeket az ő korában kedveltek.

Egyesek pedig megpróbálták a Septuagintát Homérosz hexameteres versei stílusában újraírni.

Tehát a Septuaginta használata és módosítása tovább folytatódott az idők során, figyelembe véve a különböző irodalmi preferenciákat.

Kedem: Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy itt van velünk. Úgy gondolom, hogy ez egy nagy eredmény a csatornánknak, hogy egy ilyen nagyszerű tudóst üdvözölhetünk, aki ilyen lenyűgöző információval rendelkezik. Nagyon köszönjük.

Fordította: #BibliaKultúra 

Forrás: