Peter Kreeft Three Philosophies of Life című könyvében három bibliai művet – a Prédikátor könyvét, Jób könyvét és az Énekek éneke könyvét – elemzi annak érdekében, hogy bemutassa az élet három alapvető aspektusát: a hiábavalóságot, a szenvedést és a szeretetet. Kreeft véleménye szerint ezek a könyvek az emberi tapasztalat mélységeit tárják fel, és kiváló példák arra, hogyan találkozhatunk a Biblia időtlen bölcsességével. A Prédikátor könyve a hiábavalóság mélységeit ábrázolja, Jób története a szenvedésen keresztül elért remény diadalát mutatja be, míg az Énekek éneke a szeretet és az élet teljességének örömét ünnepli.
A szerző úgy véli, hogy ezek a könyvek intellektuális és spirituális utazást kínálnak, amely a hit, remény és szeretet erényeihez vezet. Kreeft az élet három szakaszát az Isteni színjátékhoz hasonlítja: a pokolhoz, a purgatóriumhoz és a mennyországhoz, amelyeket valójában az emberi szívben zajló fejlődésként értelmez. Az út végén a szeretet a hiábavalóság ellentéteként jelenik meg, és feltárja az élet legmélyebb értelmét.
Kreeft úgy látja, hogy
Jób könyve vitathatatlanul az egyik legnagyobb alkotás, igazi remekmű. Az érzékeny olvasó számára varázslatos élményt nyújt. Félelmetes és lenyűgöző egyszerre, gyönyörűen rémisztő és rémisztően gyönyörű. Magával ragadó, kísértő, titokzatos, gyengéd, mégis elementáris erővel bír. Kevés könyv képes ennyire a hatása alá vonni az olvasót.
Jób könyve arról szól, hogy miért történik rossz dolog a jó emberekkel, de ahelyett, hogy választ adna, inkább rámutat, hogy nem ismerjük a választ. Isten egy misztérium, egy földrengés, nem pedig egy kedves nagybácsi. A könyv nem az értelmünket, hanem valami mélyebb rétegünket elégíti ki. Az amerikai szerzőnek J.R.R. Tolkien fordítása a Jeruzsálemi Bibliában és Martin Buber egyetlen megjegyzése segített megérteni a könyv központi rejtélyét, melynek kulcsa a Kiv 3,14 versében található. Jób könyve tele van kérdésekkel és problémákkal, melyek arra ösztönöznek minket, hogy tovább gondolkodjunk.
1. A rossz problémája
Ez kétségtelenül a legnagyobb kérdés, legnagyobb probléma az összes között. Alapvetően arról szól, hogy miért van egyáltalán rossz, főleg egy olyan világban, amit egy mindenható és végtelenül jó Isten teremtett. Egy gyakorlati megközelítés a kérdésre:
Hogyan engedheti meg Isten, hogy jó emberekkel rossz események történjenek?
Ez közelebb áll Jób problémájához. Nem a rossz/gonosz léte a kérdés, hanem annak személyes megtapasztalása és az igazságtalanság. A büntetés fájdalmas, de igazságos. Jób azonban nem igazságosságot, hanem igazságtalanságot él át rettenetes eseményekkel, pedig ő, a Biblia és Isten szerint is, kivételesen jó ember (Jób 1,1.8).
Négy lehetséges válasz van erre.
Az első válasz – Jób barátainak állítása, hogy Jób nem jó ember – elvetendő, mert nem a szerző válasza, Isten maga cáfolja, és az élet rejtélyét problémává silányítja. A könyv drámája a látszat és valóság ellentétében rejlik, mivel Jób barátai ésszerűek, hogy amikor Isten meglep, az hatásos legyen. A cél az, hogy szembesítsen minket az igazi Istennel, az „Abszurdum Urával”, aki nem a mi kényelmes elvárásaink szerint működik. Ha Isten kiszámítható lenne, az élet nem lenne rejtély, hanem megoldandó feladat. A Jób könyve megtanít arra, hogy rejtélyben élünk. Nézzük a második választ.
Jób kétségbeesetten keresi a választ arra, hogy miért szenved, ha ártatlan. Felmerül benne, hogy talán Isten nem jó, hiszen a hatalommal rendelkezik, de nem az igazsággal. Jób úgy érzi, Isten igazságtalanul bánik vele, de nem perelheti, mert Isten a bíró is. Kreeft úgy látja, hogy a keresztények hite szerint Krisztus feltámadása bizonyítja Isten jóságát és hatalmát, hiszen legyőzte a halált. Ha tagadjuk a feltámadást, akkor vagy Isten jóságát, vagy a hatalmát tagadjuk. Ha Isten nem jó, akkor a hatalom lesz a legfőbb érték, és az erkölcs háttérbe szorul. Ha Isten nem hatalmas, akkor a jóság fontos marad, de nem bízhatunk a jó győzelmében. A feltámadás hite tehát azt jelenti, hogy hiszünk Isten jóságában és hatalmában, és bízunk a jó végső győzelmében.
A harmadik megoldás, Isten mindenhatóságának tagadása. Sokan kétségbe vonják Isten mindenhatóságát, főleg tragédiák után. Azt mondják, Isten nem ural mindent, folyamatosan fejlődik, vagy a természet törvényei korlátozzák. Ez a nézet elveszi tőlünk a bizalmat Istenben, aki így nem lehet mindenható Atyánk. Jób könyve viszont a Biblia többi részéhez hasonlóan azt feltételezi, hogy Isten mindenható. A kérdés nem az, hogy létezik-e vagy mindenható-e, hanem hogy jó-e és megbízható-e. Jób történetét nem szabad úgy értelmezni, hogy Isten korlátozott hatalmú lenne.
Ha nem oldhatjuk meg a „rossz problémáját” azzal, hogy tagadjuk, miszerint rossz dolgok történnek jó emberekkel, vagy azzal, hogy tagadjuk Isten jóságát vagy mindenhatóságát, akkor látszólag csak az marad, hogy tagadjuk Isten létezését. Ez a megoldás azonban csak felerősíti az összes többi „megoldás” szörnyű következményeit.
Milyen ötödik megoldás képzelhető el akkor?
A „rossz problémája” kapcsán felmerül, hogy vajon megoldható-e egyáltalán, vagy inkább misztériumként kell kezelnünk. Jób barátai a következő logikát követve jutnak arra a következtetésre, hogy Jób gonosz:
- Feltételezik, hogy Isten igazságos.
- Az igazságosságot a jók jutalmazásaként és a rosszak büntetéseként definiálják.
- Azt állítják, hogy a jutalom boldogságot, a büntetés pedig boldogtalanságot okoz.
- Mivel Jób boldogtalan, ebből arra következtetnek, hogy bűnhődik, tehát gonosz.
A szövegben négy előfeltevés vezet el egy látszólagos ellentmondáshoz Jób történetében. A rejtély az, hogy bár mind a négy előfeltevés igaznak tűnik, mégis ellentmondáshoz vezetnek. Ha Isten igazságos, az igazságosság pedig a rosszat bünteti, Jób szenvedése pedig büntetés, akkor Jób bűnösnek kellene lennie. De tudjuk, hogy Jób nem bűnös, Isten maga mondta ezt.
Kreeft szerint a rossz problémáját logikai szinten kell megoldani, és ehhez a logikai érvelés szabályait kell követni. Kiemeli, hogy egy logikai érvelés akkor helytálló, ha a kifejezések egyértelműek, a premisszák igazak, és a következtetés logikusan következik a premisszákból.
A premisszák igazak, és a következtetés helyes, de a premisszák kétértelmű kifejezéseket tartalmaznak. A kétértelműség elsősorban az „Isten jó és megbízható” premisszában rejlik, mivel Isten jósága nem azonos az emberi jósággal. A jóság fogalma ugyanis analóg, azaz jelentése a kontextustól függően változik. „A jóság arányos a léttel” – írja, majd hozzáteszi: „Isten léte isteni és végtelen; az emberé véges és emberi”.
Kreeft arra a következtetésre jut, hogy Isten jósága nem értelmezhető az emberi mércével. Isten cselekedeteit nem ítélhetjük meg az emberi erkölcs alapján.
„A gyalogságnak szóló menetelési parancsok nem vonatkoznak a tábornokra, aki a stratégiát tervezi.”
A második premisszában a kétértelmű kifejezés az igazságosság. Számunkra az igazságosság egyenlőséget, vagy legalábbis esélyegyenlőséget jelent, valami szinte matematikait, míg a kozmikus igazságosság egy magasabb rendű harmóniát fejez ki, mint a zenében vagy a természetben. Az isteni igazságosság pedig, ahogy az az evangéliumokban megjelenik, még ennél is mélyebb és rejtélyesebb: Isten önfeláldozásában mutatkozik meg, ami látszólag ellentmond az emberi igazságérzetnek. Kreeft rámutat, hogy az isteni igazságosság nem a büntetésről és a jutalmazásról szól, hanem Isten kegyelméről és az emberiség megváltásáról.
A harmadik premisszában a „boldog” kifejezés kétértelmű. A boldogságot gyakran azonosítjuk az azonnali, érzékelhető örömmel, de létezik egy mélyebb, objektív boldogság is, amely független a pillanatnyi érzéseinktől. Ahogyan testi egészségünk nem mindig tükröződik közérzetünkben, úgy lelki állapotunk sem feltétlenül esik egybe érzelmeinkkel. A farizeus öntelt boldogsága mögött lelki romlottság, míg a szent belső sötétsége mögött Isten általi tökéletesedés állhat.
Jób esetében is ez a helyzet: külső szenvedése ellenére Isten áldása, a bölcsesség, a bátorság és a lelki érettség egy mélyebb, objektív boldogsághoz vezeti. A szenvedés tehát nem feltétlenül zárja ki a boldogságot, sőt, hozzájárulhat a lelki növekedéshez és egy magasabb rendű boldogság eléréséhez.
Végül a negyedik premissza tartalmazza a kétértelmű „boldogtalan” vagy „nyomorult” kifejezést, amely pontosan ugyanúgy kétértelmű, mint a korábbiak. Kreeft rámutat, hogy Jób szenvedéseiben is megtapasztalhatja a megáldottságot, a mélyebb értelemben vett boldogságot.
A rossz problémájára a megoldást az időben, a történet egészében kell keresni. Ahogyan egy színdarabban sem érthetjük meg a második felvonás jelentőségét az ötödik felvonás ismerete nélkül, úgy Jób szenvedéseinek értelme is csak a történet végén válik világossá. A Szentírás válasza a gonosz problémájára az, hogy „várjunk”, bízzunk Istenben, aki a gonoszból is jót tud kihozni.
Aquinói Szent Tamás a rossz problémáját Isten létezése elleni érvként említi, de rámutat arra, hogy Isten megoldása nem elvont, hanem konkrét, egy esemény az időben. Isten a mindenhatóságával és jóságával képes a gonoszból is jót teremteni. Az élet olyan, mint egy mese: ahhoz, hogy boldogan éljünk, át kell mennünk a nehézségeken. A gonosz csak átmeneti, a jó örök.
A várakozásnak hitben kell történnie. Ahogy Jézus mondta Mártának:
ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.
A hit nem mindig derűs és nyugodt, Jób hite is tele volt kétségekkel. A kétség a hit része lehet, sőt, a teljes hit magában foglalja a kétségeket is. Jób a hit hőseként vár, és végül meglátja Isten dicsőségét. Áldott a várakozásban, a szenvedésben, és kétszeresen áldott a megtalálásban, a történet végén.
2. A hit és a tapasztalat problémája
A rossz és szenvedés problémája mélyebb filozófiai és teológiai kérdéseket vet fel, mint amit pusztán a racionalitás képes megoldani. A Jób könyvében megjelenő hit és tapasztalat közötti konfliktus nem csupán elméleti kérdés, hanem rendkívül személyes és érzelmi tapasztalat, amely az emberi szenvedés legmélyebb rétegeit tárja fel. Ez a tapasztalat nem pusztán Jóbra korlátozódik, hanem a modern kor emberéhez is szól, különösen olyan személyiségek révén, mint C. S. Lewis és Viktor E. Frankl, akik saját életük fájdalmas eseményei nyomán próbálták megérteni a hit és szenvedés közötti viszonyt.
C. S. Lewis A bánatról című művében mély személyes fájdalmat fogalmazott meg felesége elvesztése kapcsán. A hit által nyújtott vigasz hiányáról így ír:
„Amikor boldog vagy, [...] akkor – legalábbis így érzed – tárt karokkal fogadnak. De menj Hozzá, amikor a szükséged kétségbeesett, amikor minden más segítség hiábavaló, és mit találsz? Egy becsapott ajtót az arcodba, és a zár dupla reteszelésének hangját. Ezután csend.”
Lewis szavai rávilágítanak arra, hogy a szenvedés közepette az ember gyakran érzi Isten távolságát. Ez az élmény párhuzamba állítható Jób tapasztalatával, akinek hite szerint Isten hűséges, mégis a tapasztalat mást sugallt: Isten cserbenhagyta őt.
Frankl, aki a koncentrációs táborok borzalmait élte túl, Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvében azt írja, hogy a foglyok életében kulcsfontosságúvá vált a perspektívaváltás:
„Sok fogoly megtanulta abbahagyni a 'Mi az élet értelme?' kérdés feltevését, és rájött, hogy az élet kérdezi őket, hogy mi az ő értelmük.”
Ez a felismerés egy mély, egzisztenciális felelősségre mutat, amelyben az emberi létezés értelme nem abból fakad, hogy választ kapunk az élet kihívásaira, hanem abból, hogy válaszolunk rájuk tetteinkkel. Frankl szemléletmódja erőteljes kontrasztot mutat azzal a hagyományos nézőponttal, amelyben az ember Istentől vár választ. Ehelyett arra hívja fel a figyelmet, hogy az élet tesz fel kérdéseket, és nekünk kell a felelősséget vállalnunk.
Jób története ezekkel az emberi tapasztalatokkal rezonál, hiszen ő is szembesült Isten látszólagos hallgatásával és távolságával. Mégis, Kreeft szerint Jób könyve arra mutat rá, hogy a hit értéke nem az azonnali vigaszban rejlik, hanem abban, hogy az ember képes megmaradni Isten mellett, még akkor is, ha tapasztalatai másra utalnak.
3. Az élet értelmének problémája
A fő kérdés az, hogy miért engedi Isten, hogy az ember szenvedjen, és mi az élet végső célja. A középpontban Jób azon kérdése áll, hogy
„Miért hoztál ki az anyaméhből?”,
amely az emberi létezés értelmét, az identitást és a szerepet kutatja a világban.
Kreeft Jób és a Prédikátor könyvének szerzője között von párhuzamot, és megállapítja, hogy míg Jób végül választ kapott Istentől, a Prédikátor nem. Ez a válaszkeresés és a szenvedésen keresztüli önmegismerés áll Jób történetének középpontjában. Jób példája által minden embernek el kell jutnia arra a pontra, ahol szembenéz saját létének céljával, és Istennel való kapcsolatán keresztül érti meg önmagát.
A szenvedést Kreeft „lélekkészítő völgyként” értelmezi, amely az emberi lélek formálódásának elengedhetetlen eszköze. Jób példáján keresztül kifejti, hogy a szenvedés nem Isten szeszélyéből fakad, hanem az ember saját fejlődése és boldogsága érdekében történik. Párhuzamot von Jób és Izajás könyvének szenvedő szolgája között, rámutatva arra, hogy mindkettő előképe Krisztusnak, aki a megváltás és az igaz identitás keresésének végső példája.
Az élet értelmét az önazonosság megtalálásában van, amit csak Istennel való kapcsolatban lehet elérni. Az identitáskeresés folyamata fájdalmas, de elkerülhetetlen, mert csak ezen az úton válik az ember „arcossá”, vagyis igazi, hiteles önmagává. Kreeft C. S. Lewis gondolatát idézi:
„Hogyan találkozhatunk az istenekkel szemtől szemben, amíg nincs arcunk?”
Ez rámutat arra, hogy az emberi lét célja Isten színe előtt megállni, teljes valóságában.
4. Az istenkérdés
Jób könyvének központi kérdése nem Isten létezése, hanem az Istenhez való viszonyulás, illetve Isten szerepe az ember életében és szenvedéseiben. A szöveg nem csupán filozófiai vagy teológiai elmélkedés, hanem mélyen személyes, egzisztenciális probléma: „Ki Isten számomra?” Ez a kérdés Jób keresésében és Isten megtalálásában testesül meg, két alapvető problémát vetve fel: miért tartja fenn Jób a helyes kapcsolatot Istennel, és miért elégít ki Isten minden kérdést és vágyat, anélkül, hogy közvetlen válaszokat adna.
Jób könyvében két rejtély különösen hangsúlyos. Az első Jób 42,7 versében található, ahol Isten helyesli Jób szavait, de elutasítja barátai jámbor, ortodox kijelentéseit. Ez meglepő, hiszen Jób „kemény szavakat” használt, és sokszor istenkáromlónak tűnő kijelentéseket tett. A barátok ezzel szemben Isten védelmezőiként léptek fel, de mindezt Istenhez való személyes kapcsolat nélkül tették. Jób nem mindig mondott igazat, de mindig „igazán” szólt: szavai hitelesek, személyesek és szenvedélyesek voltak. Barátai viszont Istenről beszéltek, míg Jób Istenhez szólt. Ez a különbség az, amit Kierkegaard „szubjektív igazságnak” nevezett, és amely az élő kapcsolatot helyezi előtérbe a „halott ortodoxia” helyett.
Jób válasza Istenre a 42. fejezetben kulcsfontosságú.
Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. [Hallgass meg hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel!] Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban!
Isten nem adott közvetlen válaszokat Jób kérdéseire, hanem szembesítette őt saját kicsinységével és Isten végtelen nagyságával. Ez a találkozás nem intellektuális, hanem mélyen személyes tapasztalat volt, amely Jób számára teljes megelégedést hozott. A hírből ismert Isten helyett „saját szemével látta” az Urat, amely minden kérdését és vágyát felülírta. Ez a látomás a legmélyebb emberi vágy beteljesülése: nem a válaszok keresése, hanem a Válaszolóval való találkozás.
A Jób könyve arra tanít, hogy az emberi élet legfontosabb kérdései nem az intellektuális válaszokban, hanem a személyes kapcsolatban rejlenek. Isten jelenlétének megtapasztalása felülmúlja a filozófiai magyarázatokat. Ahogy Aquinói Szent Tamás mondta: „Csak Téged, Uram.” Ez a vágy az emberi szív legmélyebb igénye, amely egyedül Istenben találhat beteljesülést.
Szent Ágoston szavaival élve: az emberi lélek mélyén az Isten iránti tiszta szeretet lakozik, amely semmi mással nem elégíthető ki. Jób könyve ennek a szeretetnek a példázata, amely arra hív, hogy minden körülmények között ragaszkodjunk Istenhez, még akkor is, ha nem értjük az eseményeket. Ez a hozzáállás különbözteti meg Jóbot barátaitól, és ez az, ami miatt Isten igaznak találta őt.
Jób könyve nem ad választ minden kérdésre, de rámutat arra, hogy a válaszok helyett a Válaszolóval való találkozás a lényeg. Az élet célja nem csupán az értelem keresése, hanem Isten jelenlétének megtapasztalása, amely minden kérdést és vágyat beteljesít. Ez az üzenet örök érvényű, és minden emberi élet számára útmutató lehet.
Az életben csak egyetlen dolog garantált: nem a boldogság, nem is a boldogság keresése, nem a szabadság, sőt még maga az élet sem. Az egyetlen dolog, amely teljes bizonyossággal garantált, az, ami a leginkább szükséges: Isten. A bölcsesség lényege abban rejlik, hogy feltétlenül vágyunk arra, amire feltétlenül szükségünk van, és vágyainkat a valósághoz igazítjuk. Ezért Jób mérhetetlenül bölcsebb, mint a Prédikátor. Nekünk is Jóbbal kell azonosulnunk, nem a Prédikátorral, mert a Prédikátor hiábavalósága a pokol filozófiája, míg Jób keresése a purgatórium filozófiája. A purgatórium egyetemén pedig mindenki kitüntetéssel diplomázik a mennyországba.
Egy 8. vagy 9. századi ábrázolás Istenről, amint megáldja Jóbot. Miniatűr Jób könyvéből, Görög nyelvű Vatikáni kódex 749, 241. fólió, Vatikáni Apostoli Könyvtár.
A következő részben:
Énekek éneke: az élet mint szeretet
További elmélyülésre:
