Ámosz Oz Júdás című regénye a hűség és árulás kérdését vizsgálja történelmi, vallási és személyes síkon. A cselekmény 1959-1960 telén játszódik Jeruzsálemben, ahol a fiatal Shemuel Asch egy idős, mozgáskorlátozott tudós, Gershom Wald társalkodója lesz, és találkozik Atalia Abrabanellel, egy titokzatos, zárkózott nővel. A regény két központi témát jár körül: az egyik Júdás alakjának újraértelmezése, amelyben az apostol nem árulóként, hanem Krisztus isteni mivoltának első hívőjeként jelenik meg; a másik a cionista mozgalmon belüli belső feszültségek bemutatása, amelyet Atalia apjának, Shaltiel Abrabanelnek a története szimbolizál. Abrabanel egykor a békés együttélés híve volt, de elárulva és száműzve halt meg. Oz műve az árulás és a hűség közötti határokat kérdőjelezi meg, rávilágítva arra, hogy az árulás olykor a jövő formálásának eszköze is lehet.
„Az a lélek ott fenn, mely a legiszonyatosabb kínokat állja ki: Judás Iskariotes, - mond a mester. - A feje benn van, csak a lábai lógnak ki.”
Dante, aki Brutus és Cassius társaságában a pokol legmélyebb bugyrába helyezte (Pokol, XXXIV. ének, 61-63), meghatározta a nyugati képzeletben Júdás Iskariótes (ish-Qariot, „Kariot embere”) alakját, amely elválaszthatatlanná vált a megtestesült áruló figurájától. A neve mára közismert szófordulattá merevedett: „ne légy Júdás”, „te egy Júdás vagy” – ezek a kifejezések a mai napig használatosak, mint egy hosszú, kezdetben antijudaista (majd antiszemita) hagyomány mélyen beágyazódott maradványai, amely Júdást és a zsidókat gyalázatos és végzetes módon azonosította egymással.
Ennek ellenére Júdás alakja soha nem szűnt meg foglalkoztatni a művészek és írók lelkiismeretét, legyenek akár hívők, akár nem. Az árulásának mozgatórugói és halálának jelentése olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekkel szemben nemcsak a hívő gondolkodás, hanem az irodalom is hiába próbált ellenállni. „A Júdásról szóló irodalom lenyűgöz bennünket azzal a lehetőséggel, amelyet az egymással mélyen ellentmondó, radikálisan ellentétes nézőpontok bemutatására kínál, anélkül, hogy egy teljes és végleges magyarázatot nyújtana” [1].
Így aztán, különösen a múlt századtól kezdve, az apostol rehabilitációjának igazi hulláma figyelhető meg, amelyet a gnosztikus szövegek egyre szélesebb körű ismerete is ösztönzött. E szövegek közé tartozik az a Júdás evangéliuma is, amelyet a 20. század hetvenes éveinek végén fedeztek fel, és amelyet 2006-ban adtak ki, elkerülhetetlen médiavisszhang kíséretében.[2]
Az elmúlt ötven év [3] bőséges irodalmi és esszétermése jelentősen újrafogalmazta Júdás alakját, kiemelve emberi és tragikus dimenzióját, miközben történetének számos árnyalatát vizsgálta. Ámosz Oz legutóbbi regénye is ebbe a vonulatba illeszkedik.[4]
Egy izraeli Júdás
A történet „1959 vége és 1960 eleje közötti télen játszódik” (13. o.). A huszonöt éves Shemuel Asch,[5] aki „mindig hajlamos volt, hogy az új eszmék magukkal ragadják, feltéve, hogy hatásosan voltak megfogalmazva és volt bennük valamiféle forradalmi tartalom” (14. o.), minden eddiginél elszántabban készül elhagyni Jeruzsálemet. Erre több ok is készteti: menyasszonya, Yardena elhagyta, meghiúsult a doktori disszertációs terve, amelyben Jézust zsidó szemszögből kívánta vizsgálni, és megtudta, hogy apja kisvállalkozása csődbe ment, így elveszítette azt a szerény anyagi támogatást is, amely lehetővé tette tanulmányai folytatását.
Egy nap az egyetem hirdetőtábláján különös felhívásra bukkan (25. o.):
„Egyedülálló bölcsész szakos hallgatónak, érzékeny beszélgetőpartnernek, aki történelmi ismeretekkel rendelkezik, ingyenes szállás és szerény havi fizetés ajánlható, cserébe napi öt óra esti társaságért egy hetvenéves, mozgáskorlátozott, művelt és eklektikus gondolkodású férfi számára”.
Így jut el Gershom Wald házába, aki különc értelmiségi, „magas és görnyedt, fehér sörénnyel és Einsteinhez hasonlóan bozontos bajusszal” (48. o.). Vele él Atalia Abrabanel, egy negyvenöt éves, titokzatos és távolságtartó, de lenyűgöző nő.[6] Atalia apja Shaltiel Abrabanel volt, az egyetlen politikus, aki 1948-ban ellenezte Izrael Állam megalakulását, egyben felesége volt Micah Waldnak, Gershom fiának, a zseniális matematikusnak, aki harminchét évesen, 1948. április 2-án, az Ab Al Wad-i csatában esett el a függetlenségi háború során.
Shemuel négy hónapot tölt az idős Wald és annak menye társaságában, akik valójában szinte elzártan élnek Atalia apjának házában. Ez idő alatt újra előveszi Jézus és Júdás kapcsolatáról szóló doktori dolgozatát, és ezzel párhuzamosan a Nemzeti Könyvtárban és az Állami Levéltárban kutatja a Cionista Végrehajtó Bizottság és a Zsidó Ügynökség jegyzőkönyveit, amelyek az 1947 közepe és 1948 tavasza közötti vitákat rögzítik – az időszakot, amely megelőzte Izrael megalakulását.
Miközben beleszeret Ataliába, egyre inkább szeretné megérteni, hogy az apja miért és hogyan „árulta el” a cionista ügyet. Egy kisebb háztartási baleset után Shemuel átmenetileg abban a szobában kap szállást, amely egykor Shaltiel Abrabanel dolgozószobája volt – egy igazi sancta sanctorum: „olyan érzése támadt, mintha ott valamilyen kinyilatkoztatás vagy ihlet várna rá. Mintha ez lenne a ház elérhetetlen szíve” (256. o.).
E szobában belép abba a fájdalmas titokba – amely nemcsak lelki, hanem testi értelemben is létezik –, amely egy kevéssé szeretett lány (Atalia) és egy olyan apa (Shaltiel) története, akit elárultak azok, akik őt magát is árulónak bélyegezték.[7]
Miután elhagyja Wald házát, Shemuel Beér-Sevába költözik, a Negev fővárosába, amely abban az időben intenzív építkezési fellendülésben volt. Ő maga is lebontja saját múltját – mint fiú, mint diák, mint jegyes, mint forradalmár –, tudatában annak, hogy sokak elvárásait elárulta, de egyúttal megnyitott egy teret önmaga létének kérdésfeltevése előtt: „és megkérdezte magától” (327. o.).
2. Ki árul el kit?
Ámosz Oz regénye két fő tematikai szál összefonódására épül:
- az egyik a történeti-vallási dimenzió, vagyis Júdás és Jézus kapcsolata, amely mögött a judaizmus és a kereszténység viszonya rejlik;
- a másik pedig a politikai kérdés, vagyis a cionista mozgalmon belüli vita, amely Izrael Állam megalakulásához és a palesztinokkal való konfliktushoz vezetett.[8]
Ezt egészíti ki Shemuel egzisztenciális keresése, amely párhuzamosan halad Jézus és Júdás kapcsolatáról folytatott akadémiai kutatásával. Ez magyarázza a regény narratív és esszéisztikus részei közötti folyamatos váltakozást, különös tekintettel Jézus zsidó recepciótörténetére.[9]
Az első tematikai szálhoz kapcsolódóan Gershom Wald – egykori történelemprofesszor és a Biblia kiváló ismerője – hatására Shemuel újra előveszi Jézus és Júdás kapcsolatáról szóló kutatásait. Véleménye szerint Júdás Iskariótes, egy nemesi származású, művelt júdeai, a farizeusok építették be Jézus követői közé, de végül a rabbi legközelebbi tanítványává vált, és teljesen a hatása alá került. Júdás, a zsidó, így Júdássá, a kereszténnyé válik, hiszen ő volt
„az első ember a világon, aki hittel hitt Jézus istenségében” (165. o.).
Meggyőződésévé válik, hogy Jézus csak Jeruzsálemben tudná kinyilvánítani istenségét az egész világnak: ha egyszer keresztre feszítik, le kellene szállnia róla. Mivel azonban Jézus vonakodik, végül maga Júdás lesz „a keresztre feszítés drámájának ötletgazdája, szervezője, rendezője és producere” (168. o.).
Amikor azonban rájön, hogy a kereszten semmilyen csoda nem történik, és Jézus egyszerű emberként hal meg, megérti, hogy ő maga idézte elő legkedvesebb barátjának halálát, és úgy dönt, felakasztja magát.[10]
„Így halt meg az első keresztény. Az utolsó keresztény. Az egyetlen keresztény” (169. o.).
Júdás tehát nem árul el senkit.[11] Éppen ellenkezőleg, hű marad az eszményéhez. Ugyanez a dinamika ismétlődik meg Shaltiel Abrabanel és politikai „árulása” esetében is. Lánya, Atalia így fogalmaz: „Abrabanel nem lelkesedett az állam gondolatáért. Egyáltalán nem tetszett neki az a világ, amelyet több száz nemzetállamra osztottak fel. Mint a különálló ketrecek sorai az állatkertben” (201. o.).
Talán elérhetetlen álom volt. Atalia azonban úgy véli, hogy „az álmodozó nem Abrabanel volt, hanem Ben Gurion. Ben Gurion és az egész csoportja, akik úgy követték őt, mint a gyerekek a furulyást. A mészárlásba. A vágóhídra. Az elűzetésbe. Az örök gyűlöletbe a két közösség között” (u.o.).
Amikor Shemuel megkérdezi tőle: „Nem gondolod, hogy ’48-ban valóban harcolnunk kellett, mert nem volt más választásunk? Hogy a falnak voltunk szorítva?”, Atalia így felel:
„Nem. Nem voltatok a falnak szorítva. Ti magatok voltatok a fal […] Mostantól az arabok napról napra át fogják élni vereségük tragédiáját, míg a zsidók éjszakáról éjszakára a bosszújuktól való félelemben fognak élni” (201-203. o.).
Atalia tragédiája, hogy életének két legfontosabb férfija is elárulta őt. Apja, aki teljesen belemerült politikai szenvedélyébe, elhanyagolta atyai kötelességét, és nem nyújtott számára szeretetteljes gondoskodást. Férje pedig, aki politikai eszményeihez való hűségből szó szerint hamis papírokat szerzett, hogy besorozzák, nem teljesítette házastársi kötelességeit, ezzel Ataliát korai özvegységre kárhoztatva – de még inkább egy ürességgel és kiábrándultsággal teli életre.[12]
A politikai vezetők közötti konfliktus visszatükröződik a két após szembenállásában is. Gershom Wald, aki Ben Gurion nézeteihez állt közel, így beszél Shaltiel Abrabanelről:
„Akárcsak Jézus, ő is hitt az egyetemes szeretetben, abban, hogy minden teremtmény szereti egymást […] Én nem hiszek az egyetemes szeretetben. A szeretet csak kis adagokban létezik. Talán öt embert szerethetsz, férfit vagy nőt, esetleg tízet, néha akár tizenötöt is. És még ez is nagyon ritkán fordul elő […] Atalia apja azt álmodta, hogy a zsidók és az arabok szeretni fogják egymást, ha egyszer sikerül tisztázni a félreértéseket […] Az a fajta ember volt, aki meg volt győződve arról, hogy a világ minden viszálya csupán félreértésekből fakad.”
Majd hozzáteszi: „Boldogok a világ álmodozói, és szerencsétlenek azok, akiknek nyitva van a szemük. Az elsők bizonyosan nem menekülnek meg, sem mi, sem a követőik, de ha nem lennének álmok és álmodók, az átok ezerszer súlyosabban nehezedne ránk” (151–153. o.).
Ám az idős Wald maga is elkövetett egy árulást saját fiával szemben, amit keserűen ismer el Shemuel előtt: „A fiam, Micah, talán soha nem ment volna el ebbe a háborúba, ha nem lettek volna az apja beszédei az elkerülhetetlen harcról. Egy hang hívta őt, és ő felkelt, majd elment. És én is része voltam ennek a hangnak” (194. o.).
3. Az árulás dicsérete
A politikai árulás (együttműködés az ellenséggel), a vallási hovatartozás elárulása (hitehagyás) és a családi kötelékek megszegése (hűtlenség) mind olyan bélyegek, amelyek Ámosz Oz regényének szereplőire tapadnak – háromra távollétükben (Júdás Iskariótes, Micah Wald és Shaltiel Abrabanel), és háromra jelenlétükben (Gershom Wald, Atalia Abrabanel és Shemuel Asch).
Júdás árulása az utópikus prófécia archetípusa, amely személyes és történelmi szinten is továbbgyűrűzik.
Túlságosan egyszerű lenne a hűség dicséretét zengeni és az árulást megbélyegezni, amikor e két fogalom közötti határok elmosódnak, és nem szoríthatók előre meghatározott sémákba. A dilemma egyaránt
- történeti (mi lett volna a kereszténységgel, ha Júdás nem „adja át” Jézust, a zsidót?),
- politikai (mi lett volna Izraelből, ha elfogadják Shaltiel Abrabanel eretnek nézeteit?),
- és etikai (hogyan lehet hűnek maradni önmagunkhoz anélkül, hogy elárulnánk azokat, akikkel az életünket megosztjuk?).
Ezt a bonyolultságot maga Gershom Wald is felismeri, amikor egy olyan személyiségek sorát idézi fel, akiket árulással vádoltak, csupán mert volt bátorságuk változtatni és megelőzni a korukat: a próféta Jeremiástól kezdve De Gaulle tábornokon és Abraham Lincolnon át a Hitler elleni merényletet szervező német tisztekig, Theodor Herzlig, a cionizmus atyjával és az egyiptomi elnök, Szadáttal bezárólag (felesleges hozzátenni, hogy Ámosz Oz magát is teljes joggal ebbe a sorba helyezi).
Az egész kérdéskör izraeli–palesztin konfliktus kontextusába helyezése még élesebben rávilágít arra, mennyire szüksége van a világnak továbbra is „árulókra” – olyan emberekre, akik képesek történetileg szemlélni a mítoszt, hogy ne a történelmet mitizálják, és ezáltal ne tegyék elviselhetetlen súllyá.[13] De talán a „hitehagyó” Jeremiásnak van igaza, amikor azt mondja (Jer 17,9):
„A szív csalárdabb mindennél, gyógyíthatatlan; ki érthetné meg?”.
Jegyzetek
[1] Gustavo Zagrebelsky, Giuda. Il tradimento fedele, Einaudi, Torino, 2011, 10.
[2] Vö. Eric Noffke, Il vangelo di Giuda: la verità storica tra scoop e pregiudizi, Claudiana, Torino, 2006. Magyarul: Júdás evangéliuma a Tchacos-kódex alapján; szöveggond. Rodolphe Kasser, Marvin Meyer, Gregor Wurst, ford. Hasznos Andrea, Endreffy Kata; Geographia, Bp., 2006.
[3] Lásd legutóbb: Luca Doninelli, Fa’ che questa strada non finisca mai, Bompiani, Milano, 2014. A 20. századi irodalom vonatkozásában vö. Antonio Di Grado, Giuda l’oscuro. Letteratura e tradimento, Claudiana, Torino, 2007; történeti-teológiai szempontból pedig: William Klassen, Giuda, traditore o amico di Gesù?, Bompiani, Milano, 1999.
[4] Giuda, Feltrinelli, Milano, 2014. Az eredeti héber cím: Ha-basoràh al pì Yehuda Ish Qariyòt („Az evangélium Júdás, Kariot embere szájából”). Magyarul: Júdás, Európa, Budapest, 2016.
[5] A vezetéknév Sholem Asch-ra utal, aki az elsők között foglalkozott Júdás és Jézus kapcsolatával az Il Nazareno (A názáreti) című 1939-es regényében (olasz fordítás: Castelvecchi, Róma, 2013).
[6] Gershom Wald szerint „olyan különös, forró hidegség árad belőle, egyfajta távolságtartás, amely úgy vonzza magához az embereket, mint a molylepkéket a lámpa fénye” (197. o.).
[7] „Egyesek árulónak kezdték nevezni. Azt hitték, megőrült. Végül két órát kapott, hogy válasszon: lemond vagy elmozdítják a pozíciójából. Lemondott, és ezzel egyidejűleg hallgatásra ítélték. Soha többé nem szólalt meg nyilvánosan” (309. o.).
[8] „Miközben a köztünk és a muszlim arabok között fennálló konfliktus nem más, mint a történelem egy apró, rövid és múló epizódja […], a keresztényekkel való viszonyunk mély és sötét dolog, amely még száz nemzedéken át tartani fog” (272. o.).
[9] Vö. Dan Jaffé, Gesù l’ebreo. Gesù di Nazareth negli scritti degli storici ebrei del XX secolo, Jaca Book, Milánó, 2013.
[10] Júdás nélkül „nem lett volna keresztre feszítés, és keresztre feszítés nélkül a kereszténység soha nem jött volna létre” (98. o.). Végső soron „az ő árulása – már ha egyáltalán történt ilyen – Jézus kereszthalálának pillanatában következik be. Abban a pillanatban, amikor Júdás elveszíti a hitét. És a hitével együtt az élet értelmét is” (270. o.).
[11] „Úgy hiszem, Júdás Iskariótes volt a legodaadóbb és leghűségesebb tanítvány, aki soha nem árulta el Jézust, sőt, épp ellenkezőleg: az volt a célja, hogy nagyságát az egész világ előtt bebizonyítsa” (131–132. o.).
[12] „Itt maradtam élni a két nagyszülővel, akik soha nem válnak igazi nagyszülővé, és továbbra is gondoskodom róluk. Mit tehetnék még? Szeretni egy férfit? Az lehetetlen. Évezredek óta a kezetekben tartjátok a világot, és horrorisztikus hellyé tettétek. Egy vágóhíddá. Talán csak kihasználni lehet titeket. Néha még együttérezni is veletek, és megpróbálni egy kicsit vigasztalni. De miről? Nem tudom. Talán a tehetetlenségetek miatt” (204. o.).
[13] „Részegre ittuk magunkat a győzelemtől. Részegre ittuk magunkat az erőtől. Részegre ittuk magunkat a bibliai retorikától” (121. o.).
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
Luciano Zappella: Il tradimento fecondo. Giuda di Amos Oz, Il mondo della Bibbia 129 (2015 settembre-ottobre ) 54–57.
