Luciano Zappella írása a tékozló fiú történetét elemzi, amelyet pontosabb lenne az irgalmas atya példázataként nevezni. Rámutat, hogy a Biblia maga is az újraértelmezések forrása, és a példázat a kizárás és befogadás dinamikáját vizsgálja. A középpontban az apa áll, aki különböző módon, de ugyanazzal az irgalommal viszonyul mindkét fiához. A nyitott végű történet arra ösztönzi az olvasót, hogy maga is továbbgondolja a testvéri kapcsolatok és az isteni irgalom jelentőségét. A szerző kitér a példázat irodalmi utóéletére is, különösen Fabio Geda Se la vita che salvi è la tua című regényére, amelyben a főhős belső útkeresése párhuzamba állítható a bibliai történettel.
A nagy irodalom egyik sajátossága, hogy újraértelmezéseket szül. A bibliai elbeszélés sem kivétel ez alól – sőt, bizonyos szempontból maga az újraolvasás forrása. Egyrészt azért, mert olyan alakok és témák tárházát nyújtja, amelyek az emberi lét alapkérdéseire reflektálnak. Másrészt azért, mert olyan jelentésrétegeket és erkölcsi tanulságokat rejt magában, amelyek soha nem rögzülnek végérvényesen, hanem folyamatos újragondolást igényelnek. A Biblia termékenyítő hatással van az irodalomra, ugyanakkor az irodalom is mélyíti a bibliai szövegek értelmezését, segítve, hogy felfedezzük bennük azt, ami még (vagy egyelőre) kimondatlan.
Ebben az új sorozatban, amely a Biblia és az irodalom kapcsolatát vizsgálja, néhány közelmúltban megjelent regény kerül fókuszba, különböző földrajzi területekről. Ezekben a művekben a bibliai jelenlét afféle megszakítatlan mélyszólamként (basso continuo), állandó háttérként van jelen. Az első elemzés a példázatos elbeszélésre összpontosít – egy olyan tipikusan bibliai narratív műfajra, amely a realista és szimbolikus elemeket ötvözi. Célja, hogy egy példázatos jellegű fikciós történeten keresztül ráébressze a hallgatót vagy olvasót saját helytelen viselkedésére, és változásra ösztönözze.
A közismerten „tékozló fiú példázataként” emlegetett történetet pontosabb lenne „az irgalmas atya példázataként” megnevezni. Ebben az elbeszélésben több olyan alapvető téma fonódik össze, amelyek mélyen érintik az emberi létezést – és így az irodalmat is: az utazás, az apaság és a családi kapcsolatok, a szabadság és felelősség, valamint a megbocsátás kérdései.
1. A visszatérés példázata
A Lukács evangéliumában (15,11–32) szereplő történet Jézus tanításának része, amely Isten különös figyelmét hangsúlyozza a peremre szorultak és a kirekesztettek iránt, társadalmi és vallási értelemben egyaránt. Nem véletlen, hogy ezt a példázatot két másik előzi meg bevezetésként: az elveszett juh példázata (15,1–7) és az elveszett drachma példázata (15,8–10). Mindhárom történet ugyanarra a szerkezetre épül: valami elveszik, majd megkeresik, és végül az újra megtalálás öröme tölti be a szereplőket.
Az irgalmas atya példázata két részből áll: az első (11–24. versek) a fiatalabb fiúról, a második (25–32. versek) az idősebb fiúról szól. Az egyik a törvény nélküli szabadságot, a másik a szabadság nélküli törvényt testesíti meg. A történet középpontjában az apa áll, aki maga is „tékozló”, ám nem a fiatalabb fiúhoz hasonlóan, hanem abban az értelemben, hogy bőségesen és feltétel nélkül osztja ki érzelmi és anyagi javait.[1] Az elbeszélés csúcspontján (20. vers) megjelenik a splankhnizomai ige, amely szó szerint azt jelenti: „megindul a bensőjében”, vagyis mély együttérzés ébred benne – ugyanaz a kifejezés, amely az irgalmas szamaritánus példázatában is szerepel (Lk 10,30–35).[2]
Jézus tanításában az apa-fiú kapcsolat – amely oly sok bibliai történet alapja – kiválóan szemlélteti az elfogadás és a kirekesztés fogalmainak átértékelését. Az apa nem tesz különbséget fiai között, és nem szít köztük versengést; ha eltérően bánik velük, az azért van, mert maguk is különbözőek. Magatartásával szembemegy a kor társadalmi normáival, mégis éppen ezzel mutat utat a testvéri viszály feloldására.
A történet nyitott véggel zárul: vajon az idősebb fiú megbékél-e apjával és testvérével? Ez a lezárás lehetőséget ad az olvasónak, hogy maga képzelje el a történet folytatását.
2. A példázat visszatérése
Fabio Geda (Torino, 1972), a nagy sikert aratott Nel mare ci sono i coccodrilli (2010) szerzője,[3] a közelmúltban egy rendkívül hatásos újraértelmezését adta a lukácsi példázatnak Se la vita che salvi è la tua című regényében (Einaudi, Torino, 2014).
Menekülés a múlt elől
Andrea Luna egy harminchét éves, bizonytalan állású rajz- és művészettörténet-tanár, aki feleségével, a sikeres logopédussal, Agnese Ardenzivel él házasságuk azonban megfeneklik, miután Agnese elvetél és elveszíti a nagyon várt gyermeküket. A fájdalom és az egymás iránti szemrehányások lassan teljesen felemésztik kapcsolatukat. Egy nyári estén Andrea éppen egy Rembrandt-kiállításról szóló dokumentumfilmet néz a New York-i Metropolitan Múzeumból, amikor hirtelen elhatározza, hogy elutazik egy hétre kiszellőztetni a fejét:
„Szükségem van egy kis levegőre. Tartsunk egy kis szünetet, jót fog tenni” (30. o.).
Amikor azonban a múzeumban megpillantja Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményét, szinte földbe gyökerezik a lába:
„Nem tudja levenni a szemét erről az ölelésről, a fényről, amely körülöleli – arról a vágyról, hogy őt is így fogadják, így bocsássák meg neki” (36. o.).
Négy napon át visszatér a festményhez, mozdulatlanul és elmélyülten szemléli, ami még a teremőr, Walter Quinn figyelmét is felkelti. A hét végén, amikor indulásra készül a repülőtérre, egy gondolat hirtelen lebénítja: „Rájön, hogy ő soha nem veszett el.” Szülei is [4] mindig ezt mondták róla barátaiknak: „Andrea megbízható. Ő nem az a gyerek, aki elkalandozik, aki eltéved a tengerparton vagy a vásárban” (47. o.).
A félelem, hogy lekési a repülőjét, lassan elhalványul, és helyébe egy mélyebb felismerés lép:
nem az a fiú, aki elveszett és visszatért. Ő az, aki végignézte, ahogy mások kevesebbet tettek, de többet kaptak. Az, aki irigykedett. Az, aki talán jobban tette volna, ha legalább egyszer az életben eltéved, letér az útról, és vállalja a kiszámíthatatlan kockázatát – ahelyett, hogy a tökéletesség ideálja emészti fel (48. o.).
Úgy dönt, hogy további egy héttel meghosszabbítja ott-tartózkodását. Ám hétről hétre, halogatásról halogatásra, Andrea – felesége bosszús hitetlenkedése közepette – végül New Yorkban marad. Pénz nélkül, önként megválva a mobiltelefonjától, céltalanul bolyong a város nyomornegyedeiben, hajléktalanként él, közvécékben tisztálkodik:
„piszkos a nadrágja, piszkos ő maga is. Bűzlik a rothadástól, de már régóta képtelen megkülönböztetni saját szagát azoktól a helyektől, ahol álomra hajtja a fejét” (81. o.).
Élelmet a Saint Mark’s Church-nél szerez magának.
Egészen addig, míg a tél küszöbén össze nem találkozik Ary Pattersonnal, egy kétgyermekes anyával, aki egyedül neveli tizenhárom éves ikreit, Benjamint és Allisont, miután férje, Mark elhagyta. A váratlanul felkínált otthon melegében – mintha mindig is várták volna – Andrea elhatározza, hogy munkát keres. Felkeresi egykori egyetemi társát, Vincenzo Leograndét, aki takarítócéget vezet New Yorkban. Mivel nincs tartózkodási engedélye, illegális munkásként alkalmazzák, és éjszakánként dolgozni kezd Victorra és Cayetanóra, két másik bevándorlóhoz társulva.
A megtalált családi légkör és a hosszú beszélgetések hatására Aryval [5] Andrea egyre inkább őrlődik az újonnan kapott szeretetteljes [6] közeg és a felelősség között, amelyet egy már távolivá vált, de mégis elhagyott családja iránt érez.[7]
A menekülés a jövő
Egy újabb látogatás alkalmával a Metropolitan Múzeumban Walter Quinn, a Rembrandt-terem teremőre – akinek Andrea elmesélte, miért menekült el Olaszországból – felidézi neki anyja egyik beszélgetését a megbocsátásról:
„A beszéd éppen a szégyen és a bűntudat közötti különbségből indult ki, mert a szégyen azt jelenti: ‘én vagyok rossz’, míg a bűntudat azt: ‘valami rosszat tettem’ [...] Mindannyian követünk el hibákat. De mi magunk nem vagyunk a hiba. Csupán azok vagyunk, akik elkövették. És ahhoz, hogy a bűnt lemossuk, elég, ha őszintén megbánjuk” (120–121. o.).
E szavak visszhangjával a fejében, valamint egy hónapokkal korábban kapott e-mail elolvasása után – amelyben felesége leírja a „megbocsátás” szót –, Andrea elhatározza, hogy visszatér, noha tudja, hogy illegális bevándorlóként való távozása után soha többé nem térhetne vissza az Egyesült Államokba legálisan. Ugyanakkor újra és újra ismétli magának:
„Egy második bűntudatot már nem lehet kezelni. Nem érezhetek bűntudatot amiatt, hogy elhagytam a Patterson családot, ha ennek oka a bűntudat volt, amiért elhagytam Agnését. Két bűntudat kioltja egymást, és visszakerülnék a kiindulópontra” (145. o.).
Andrea így elmenekül arról a helyről, amely első menekülésének színtere volt, hogy visszatérjen oda, ahonnan elmenekült – mert ahogyan egykor a kis Benjamin mondta neki: „A menekülés a jövő” (144. o.). Csakhogy ez egy olyan jövő, amely egy már nem létező múlt felé vezet. Egy év elteltével tér haza, vívódva
„a között, hogy felismerje vagy ne ismerje fel magát abban, amit lát; attól félve, hogy kitagadják az otthonából, és attól, hogy valami új, nyugtalanító dolog tárul elé, ami visszataszítja a kiinduló helyzetébe” (147. o.).
Felesége azonban nem őt várja, hanem egy másik férfi gyermekét („egy férfiét, akit szeretek” – mondja neki). Amikor Andrea megpróbálja megfogni a kezét, hogy segítsen neki felállni, Agnese felmutatja a tenyerét és elfordítja a fejét, mintha nemet mondana (148. o.). Ez a mozdulat éppen az ellenkezője annak, amit Rembrandt festményén az apa tesz, amikor kitárt kezeit fia vállára helyezi. Agnese hamarosan anyává válik, de egyértelmű, hogy még nem áll készen arra, hogy apává váljon.[8]
Andrea hazatérése és felesége elutasítása újra a hajléktalanság állapotába taszítja. Ez számára „a jelen és a jövő elvesztését jelenti. A múlt kivételével. A múlton időzik, egy padon ülve” – képtelen nem feltenni magának a kérdést:
„Mit tettem meg, mert azt hittem, jobb megtenni, mint nem megtenni, és mit azért, mert nem volt más választásom, mert nem volt erőm és bátorságom ellenállni?” (151. o.).
És akárcsak New Yorkban, itt is olyasvalaki fogadja be, akitől a legkevésbé számított volna rá: Aun Liang édesanyja, egy süketnéma kínai fiúé, akinek korábban korrepetálást adott. Az asszony és családja elegendő pénzt ad neki ahhoz, hogy eljusson Mexikóba. Ott, Victor – egy mexikói kolléga, akivel együtt dolgozott a takarítócégben – segítségével kapcsolatba lép egy polleróval, egy embercsempésszel, aki üzletszerűen juttatja át az embereket a hírhedt határ túloldalára, amely Mexikót az Egyesült Államoktól elválasztja.
Az utazás a sivatagon keresztül – amely a bibliai hagyományban a legmélyebb tapasztalatok színtere, hiszen nincsenek előre kijelölt ösvényei – megnyitja előtte az utat új otthona felé. Hiszen végső soron csak a peremlétben lehet megmenekülni, ott, ahol az ember nem másokat árucikként szemlél, hogy kihasználja őket, hanem életként, amelyet meg kell menteni – és amely őt magát is megmentheti. „Mindazok maradványaiból vagyunk összegyúrva, akikkel utunk során találkozunk” (226. o.).
Fordította: #BibliaKultúra
Jegyzetek
[1] Ezt a vonást Rembrandt (1606–1669) különösen érzékletesen ragadta meg A tékozló fiú hazatérése című festményén, amely 1668-ban készült, és ma a szentpétervári Ermitázsban található. A képen az apa áll a kompozíció középpontjában, kezei – az egyik férfiasabb, a másik nőiesebb – a hazatérő fiú vállára simulnak. Ez a festmény meghatározó jelképévé válik Fabio Geda regényének.
[2] „Még távol volt, amikor apja meglátta, megesett rajta a szíve (esplanknìsthē)” (Lk 15,20); „Útban lévő szamaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve (esplanknìsthē)” (Lk 10,33).
[3] Ez Enaiatollah Akbari igaz története, aki afgán kisfiúként egy drámai utazás főszereplője volt Afganisztántól Olaszországig.
[4] Andrea egyke, és mindkét szülőjét elvesztette, „akik egy repülőgép-szerencsétlenségben haltak meg a Comore-szigetek közelében, amikor ő tizenkilenc éves volt” (48. o.).
[5] „Hosszan beszélgetnek mindenről, kivéve a jövőről – ahhoz még hiányzik a mondattan” (93. o.).
[6] Andrea és Ary „úgy gondoskodnak egymásról, ahogyan korábban egyikük sem tapasztalta meg életében” (128. o.).
[7] „Elgondolkodik, anélkül hogy különösebb következtetésre jutna, kivéve azt a felismerést, hogy az ember, mint ragadozó lény, ott tud megélni, ahol táplálékot talál – és ezt a táplálékot a lehető legszélesebb értelemben kell érteni” (128. o.).
[8] Néhány hónappal korábban, amikor Andrea a Rembrandt-festmény előtt állva megkérdezi Arytól, melyik szereplővel azonosul, ő így felel: „Nem is tudom megmondani. De azt tudom, hogy ha egyszer sikerül, szeretnék ő lenni” – mondja, rámutatva az apára. „Mert mindannyian gyermekként kezdjük. De végül mindannyian, mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy apává váljunk” (140. o.).
Forrás:
Luciano Zappella: La parabola del ritorno, il ritorno della parabola – Prima parte, Il mondo della Bibbia 126 (2015 gennaio-marzo) 56–59.
További elmélyülésre:
Prof. Alison M. Jack: A tékozló fiú és családja elszabadulása a modern irodalomban
