Mit jelent „megállni” elnyomóink előtt – szavak nélkül, pusztán testtartással? A Bölcsessége könyvének egyik verse egyetlen mozdulattal bontja le az istentelenség egész építményét: az igaz ember némán, de rendíthetetlenül áll az őt vádlók előtt (Bölcs 5,1). Az alábbi szöveg egy előadás fordítása, amely irodalmi, teológiai és pszichológiai szempontból vizsgálja ennek az egyszerű gesztusnak a kommunikációs erejét. Megtudhatjuk, hogyan válik egy mozdulat ítéletté, és hogyan tárja fel a szöveg mélyrétegeiben az igazság és igazságtalanság örök küzdelmét.
A testtartás kommunikációs ereje a Bölcsesség könyvében, különösen az 5,1-es versben, kulcsfontosságú. Ezért az egész előadásomat ennek a kifejezésnek és annak hatásának a megértésének szentelem.
A kérdéses testtartás az 5,1-ben egy egyszerű jövő idejű kifejezés: „feláll”. A teljes mondat így hangzik:
„Akkor majd az igaz nagy bizalommal áll azoknak a színe előtt, akik elnyomták őt, és akik semmibe vették fáradozásait.”
Ahhoz, hogy megértsük ennek a testtartásnak a kommunikációs erejét, el kell helyeznünk a kifejezést a könyv bevezető érvelésének teljes kontextusában.
A Bölcsesség könyvének első szövegegysége (1–6) a szavak özönével bontakozik ki, amelyek az igazságosságot helyezik előtérbe az igazságtalansággal szemben: az igazságosság halhatatlansághoz, míg az igazságtalanság halálhoz vezet. Ez a konfliktus – az igazságosság és az igazságtalanság közötti küzdelem – egy metaforikus jelenetben bontakozik ki: egyfajta tárgyalási folyamatként. Fontos megértenünk, hogy a szerző az olvasó képzelete elé egy peres eljárást tár: egy tárgyalást.
Az istenteleneket az igazságtalanság vádja éri. Ők viszont, és ez lényeges, egy ellenérveléssel próbálják megvédeni életmódjukat, amely az igazságtalanságra épül: ellentámadást indítanak, és vádat emelnek a tehetetlen igaz ellen. Az igaz embert megszégyenítő halálra juttatják, hogy ezzel véglegesen bizonyítsák az igazságtalanság hatalmát (ez a Bölcs 2,20 vers lényege).
A következő három vagy négy diptichonban a szerző alaposan megvizsgálja az erő és a gyengeség látszatát és valódi természetét az igazak és az istentelenek oldalán egyaránt (lásd pl. a Bölcs 3,4-et). Végül pedig, és ez kapcsolódik az általunk vizsgált mondathoz, az olvasót az apokaliptikus ítélet magasztos perspektívájához vezeti a szerző, ahol az igaz ember az elnyomók színe előtt feláll.
Nem hangzik el semmiféle védekezés vagy vádemelés – csak ez az egyszerű, de drámai testtartás: ott áll előttük. Ez a mozdulat darabokra szaggatja az istentelenek érveit. Azok megbánással ismerik be erkölcsi ürességüket, ami elvezet a végső, apokaliptikus ítélethez. Az igazakat királyi jutalom – egy diadém – illeti, míg minden törvénytelenséget elsöpör az ítélet vihara.
A szerző végül arra buzdítja az olvasókat, hogy tanuljanak ebből a tárgyalási jelenetből, keressék a bölcsességet, és éljenek igazságos, erényes életet – s így nyerjék el a halhatatlanságot.
Az előadásban azt szeretném megvizsgálni, milyen irodalmi erőt ér el a szerző azzal az egyszerű testtartással, hogy az igaz „megáll/feláll” az elnyomói előtt. Hogyan jön létre ez a drámai hatás?
Vajon a kifejezés idiomatikus jelentésének felismerése révén – vagyis hogy „kiáll” egy perben, és ez az igazság megnyilvánulását fejezi ki?
Vagy a hatás inkább azáltal jön létre, hogy éles ellentét van az istentelenek szóáradata és az igaz hallgatása között, aki csupán azzal beszél, hogy ott áll előttük?
Mint sejthető, a válasz: mindkettő. A „felállni” (héberül és görögül is) sokféle jelentést hordozhat, attól függően, milyen kifejezésben szerepel, és mi a szövegkörnyezet. Az angolban, ahogy sok más nyelvben is, számos példát találunk arra, hogyan terjed ki a szó jelentése a fizikai testtartástól pszichológiai vagy elvont helyzetekre is. Például:
- „kiállni” valaki ellen: szembeszállni,
- „kitűnni”: kiemelkedni,
- „visszalépni”: abbahagyni a konfrontációt,
- „kiállni valami mellett”: támogatni,
- „szembeszállni”: ellenállni,
- „bíróság elé állni”: vizsgálat vagy per alá kerülni,
- „együtt állni valakivel”: szolidaritást vállalni,
- „ki nem állni (nem bírni) valakit”: elutasítani, nem tolerálni.
Mi a kapcsolat tehát a „felállás” testtartása és annak elvont, pszichológiai jelentése között?
Egy érdekes pszichológiai kísérletben Raymond W. Gibbs és munkatársai egyetemi hallgatókat különböző testhelyzetekbe állítottak, amelyekhez elvont fogalmakat társítottak. A következtetésük az volt, hogy az emberek ösztönösen kapcsolatot éreznek a testi tapasztalatok és az elvont vagy metaforikus nyelvi jelentések között.
Ez visszavezet bennünket alapvető kérdésünkhöz: mit jelent az, hogy az igaz „feláll” az elnyomói előtt? Ez a kérdés már önmagában is rámutat arra, milyen fontos a kifejezés közvetlen és tágabb irodalmi kontextusának vizsgálata. Nem csupán az idiomatikus jelentés számít, hanem az egész szövegkörnyezet.
A „felállni” (héberül: עמד [‘amad], görögül: ἵστημι [hisztēmi]) alapjelentése: „odamenni, elhelyezkedni, megállni”. Helmer Ringgren megjegyzi, hogy minden teológiai árnyalat a kontextusból származik. Én ezt még tovább vinném: minden teológiai, pszichológiai és elvont jelentés a kontextusból ered.
A Bölcsesség könyvében a legrelevánsabb kontextus a jogi tárgyalási helyzet. Ringgren is megjegyzi, hogy a Bibliában gyakran „állnak” bíró vagy tanúk előtt a különböző felek. Például: Kiv 18,13: „Másnap Mózes leült (ülés = bíráskodás), hogy ítélkezzen a nép fölött, a nép pedig odaállt hozzá reggeltől estig.”
Pet-Boaz vizsgálta azokat az igealakokat, amelyek a bíró „felállását” jelölik az ítélet kimondásakor. Egy példa:
„Isten föláll az isteni gyülekezetben, ítélkezik az istenek között.” (Zsolt 82,1)
Az ítélet vagy védelem aktusa gyakran a testtartás megváltozásával, különösen „felállással” társul, ami egy döntő beavatkozást jelez.
Különbséget kell tennünk kétféle bűnvallomás között is:
- Jogi vallomás, ami elismeri a bűnt, és ezzel megnyitja az utat a büntetés felé (pl. Ákán vallomása Józs 7,10–22-ben).
- Kiengesztelő vallomás, ami a kapcsolat helyreállítására törekszik.
A Bölcsesség könyve az első típusba tartozik: a bűnösök megbánása után az istentelenség teljesen megsemmisül az apokaliptikus ítélet viharában. Jó példa még a Zsuzsanna története, ahol a vének felállnak (Dán 13) és hamisan megvádolják Zsuzsannát. Ő Istenhez fohászkodik, aki egy fiatal fiút, Dánielt indít arra, hogy felálljon a nép közé, és igazságot szolgáltasson. Ezután Dánielt a vének közé ültetik – a testtartás és annak változása újra kommunikációs jelentést hordoz.
Térjünk vissza a Bölcs 5,1 verséhez. Itt az idiomatikus kifejezés – „az igaz bátran feláll az elnyomói előtt” – egy jogi keretbe illeszkedik. Ám nincs beszéd: az igaz nem védekezik, nem vádol. Hallgatása önmagáért beszél. Ez éles kontrasztot képez az első zsoltárban leírt istentelennel, aki „nem állhat meg az ítéletben”.
A Bölcsesség könyvében ez a hallgatólagos „felállás” visszautal az istentelenek érvelésére a 2. fejezetben, ahol az igazat megszégyenítő halálra ítélik, hogy igazolják igazságtalan életvitelüket. A Bölcs 5,2 versében a gonoszok megdöbbennek az igaz váratlan megmenekülésén: „Az igaz feláll”, „az istentelenek megdöbbennek” – ez retorikai szójáték is.
Az istentelenek a könyv elején kétszer is hangot kapnak: egyszer, mikor megvédik igazságtalan életformájukat (Bölcs 2,1–20), majd mikor megbánják tetteiket (Bölcs 5,3–5).
Miért döntő ez az egyetlen mozdulat – az igaz „felállása” – az egész védekezés és vádstruktúra szétszedésében?
A Bölcs 2 fejezetében az istentelenek négy lépésben építik fel világképüket:
- Az élet értelmetlen: „véletlenül születtünk, és a végén olyanok leszünk, mintha sosem lettünk volna.”
- Élvezzük az élet örömeit, főleg fiatalon.
- Nincs helye az erőtlenségnek: elnyomjuk a szegényt, özvegyet, öreget.
- A legvégén: elítéljük az igazat, aki szembemegy életvitelünkkel – ezzel „bizonyítjuk”, hogy az igazságtalanság működik.
A szerző három összehasonlító szakaszban visszafelé bontja le ezt a logikát:
- A szégyenletes halál nem végállapot – az igaz mégis megigazul.
- Az igaz nem látja munkája gyümölcsét, de erénye megmarad.
- A fiatal, aki korán halt meg, mégis boldog, mert igaz volt.
Ezért kulcsfontosságú a „felállni az elnyomók előtt” kifejezés: ez közvetlen támadás az istentelenek egész gondolatmenete ellen. Amikor az igaz egyszerűen csak „feláll” az ítélet napján, az egész igazságtalan projektjük összeomlik, mint a dominósor.
Itt rejlik a testtartás egyszerű igéjének kommunikációs ereje: nemcsak az idiomatikus fordulatból, hanem a szélesebb kontextusból merít jelentést, amely visszautal az eredeti igazságtalanságra. Az, hogy az igaz nem szólal meg – sem váddal, sem védelemmel –, épp ezzel emeli ki a testtartás erejét: teljes ellentétben áll az istentelenek szóáradatával, az ítélet előtt és után is.
A „felállás” kommunikációs ereje bűnvallomást vált ki: az istentelenek megbánják igazságtalan életprogramjukat.
