#BibliaKultúra

Az elmúlt években megdőlt a hagyományos feltételezés a szervezett zsidó elemi oktatásról a hellenisztikus-római időszakban, amely a jeruzsálemi templom lerombolását követően kiegészült a hierarchikusan szervezett, központi ellenőrzésű felsőoktatással (rabbinikus akadémiák). A kutatók ma azt hangsúlyozzák, hogy az ókori zsidó kultúrát és társadalmat a görög-római társadalom keretében kell vizsgálni, hiszen a zsidók is részt vettek a görög-római oktatási rendszerben, noha kidolgozták a saját alternatíváikat.

Vizsgálódásunkhoz többnyire irodalmi és jogi források állnak rendelkezésünkre, ugyanis csupán egyetlen régészeti lelet tesz említést tanházról.

A Golán-fennsíkon található Dabbura (Kfar Devora) település egyik házának szemöldök-kövén olvashatjuk ezt a harmadik század közepére datálható szöveget:

Ez Eliézer rabbi bét midrása.

Nevelés, oktatás a görög-római társadalomban

Az ókori nevelésügy egyik fontos kérdése, hogy az szervezettségében és anyagi támogatásában mennyire volt közügy. Henri-Irénée Marrou történész szerint a római társadalom saját céljai szerint átalakította a hellenisztikus oktatási, nevelési gyakorlatot főleg a Birodalom keleti részén. Szerinte az oktatásügy már a hellenisztikus korban államilag szervezett volt, nemcsak a szülők dolga. A hellenisztikus uralkodók alapvetően nem avatkoztak be az iskolák belügyeibe, szervezeti kérdéseivel sem foglalkoztak; de időnként jótevőkként tűntek fel. A Római Birodalom viszont olykor törvényhozóként is beavatkozott, például könnyített a tanárok adóterhein.

A köznevelés állami fedezete korlátozott volt, tehát a „rendszer” nem működött olyan jól, mint ahogy képzelnénk, hiszen nem volt egyhangú oktatáspolitika az egyes önkormányzatok között, továbbá az alapoktatást sem a város, sem az állam nem finanszírozta. A politikai hatalom csupán az uralkodó réteg felsőoktatásában volt érdekelt, valamint a sport és a testgyakorló iskolák, vagyis az eféboszok és gümnaszionok támogatásában, hiszen ezek nyújtották az ifjaknak a katonai előképzést, kiképzést.

Főleg az elemi oktatás függött nagyban az egyéni adományoktól és a szülői kezdeményezéstől. A római eszmény az volt, hogy a gyermek kétnyelvű legyen, ezért a szülők görög nyelvű tanárokat vagy szolgákat fogadtak fel. A költségek eloszlása érdekében több család is felfogadhatott egy közös tanárt. A tanárokat általában megvetették és nagyon alacsony társadalmi státuszuk volt. Félhivatalos városi, falusi, helyi „iskolákban” tanítottak, kevés fizetéssel, vagy éppen magánházaknál, ideiglenesen köztereken, olyan helyeken, amelyek nem éppen a tanítás célját szolgálták. Az iskolák az írás, olvasás, számtan különböző szintjeit tanították viszonylag kevés középosztálybeli gyereknek, kivételes esetben a társadalom alsóbb rétegeinek is (például néhány rabszolgának, akit az ura küldött tanulni). A rossz állapotú iskolák jól tükrözték az érdeklődés hiányát az alapoktatásban. A felsőbb osztályok lánygyermekei is részesültek oktatásban. Nyilvánvaló, hogy csak a képzett szülők értékelték nagyra az oktatást, ők hajlandók voltak anyagilag áldozni gyermekeik kulturális neveltetéséért, szellemi képességeik fejlesztésére. Az alapképzésben részesült és szabadidővel bíró ifjak előtt megnyílt az út a további fejlődés: szabad művészetet tanulhattak. Ezek a „szabad emberhez méltó” tárgyak: nyelvtan, retorika, dialektika, számtan, mértan, csillagászat, zene.

A római kori oktatás tartalmáról, szerkezetéről, lefolyásáról sokat vitatkoznak a kutatók. Nincs arra bizonyítékunk, hogy lett volna egy központi intézmény, amely felügyelte, szervezte vagy ellenőrizte volna az oktatást, az oktatás inkább egy „önszabályzó rendszer” volt. A kutatók hangsúlyozzák az oktatás és a társadalmi státusz közötti szoros kapcsolatot. A görög-római kultúrában ez az uralkodó réteg jellemzője és kiváltsága volt. A beilleszkedésre törekvő és megbecsülésre vágyó idegennek képzésen kellett átesnie, ahol a minimális hellenisztikus kulturális ismereteket magába szívhatta.

Az általános feltételezés szerint a rómaik három szakaszban estek át az oktatási képzésen:

• elemi iskola,
• „középiskola” és a
• felsőoktatás (retorika, jog, filozófia vagy más tudományos tárgy).

Az elemi iskolában írni és olvasni tanítottak, valamint a számvetés alapjaival ismerkedtek meg a gyerekek. Írótáblák, gyakorlófüzetek, ábécék maradtak ránk. Homérosztól, néha Vergiliustól másoltak szövegeket, a hangsúly a hangos felolvasás gyakorlásán volt, hiszen az írás csiszolására az írnokok külön képzésben részesültek. Az ókori oktatásban egyértelműen Homérosz szövegei voltak a legfontosabb alapszövegek.

Bárki, aki valamit megtanult, valószínűleg olvasott egy kis Homéroszt.

Természetesen maguknak a tanítóknak a képzettsége is befolyásolta a tanítás minőségét és színvonalát.

A második szakaszban, a „középiskolai” szinten különböző irodalmi és filozófiai szövegekkel foglalkoztak. Kevés diák jutott el erre a szintre és még kevesebb a további szintre. A jogi vagy retorikai tanulmányokat gyakran a társadalmi felemelkedés lehetőségének tartották.

A felsőoktatás intézményesített volt, de milyen tényezők tekintetében volt szabályozva? A filozófiai iskolák a tanítványi körökből nőttek ki (platóni „Akadémia”, arisztotelészi „Líceum”, epiküroszi Kert”, a sztoikusoknak nem volt elismert központjuk).

A filozófiai tanítási gyakorlat fontos része volt az írott szövegek olvasása, megvitatása, véleményezése. Ugyanakkor a tanítás szóban hangzott el, a diákok nem könyvekből és jegyzetekből tanultak. A jogi képzés viszont szakképzett, tapasztalt és működő jogászok kezében volt. A Birodalom keleti részén például Caesareában volt jogi iskola (polgárjogi könyvekkel és tanár-generációkkal).

A görög-római jogi képzés az egyik legalkalmasabb terület arra, hogy összehasonlítsuk a rabbinikus tanulással, amely természete szerint jórészt jogi jellegű, míg ellenben a rabbinikus narratíva és a Tóra-értelmezés a retorikai képzéssel való összehasonlításból nyerhet a legtöbbet. Az ókori zsidó felsőoktatás formáit és tartalmát a keresztény felsőoktatással is össze lehet hasonlítani, amely a görög-római modelleket használta fel, de kidolgozta a saját teológiai tanítványi köreit és iskoláit is. A keresztényeknél csak a 6. században fogalmazódik meg a klérus formalizált képzése. Érdekes, hogy ez a fejlődés párhuzamos a babiloni rabbinikus akadémiák megjelenésével.

Zsidó alapoktatás, elemi képzés

A kutatók korábban azt feltételezték, hogy a római kori Palesztinában minden zsidó fiú elvégezte az elemi iskolát egy meghatározott tanterv szerint, amely része volt egy jól szervezett, zsidó vallási hatóságok által felállított oktatási rendszernek. Bacher Vilmos szerint például a pogánysággal ellentétben a zsidó vallás „propriuma” volt az oktatás, nevelés. Úgy gondolja, hogy a zsidó köznevelést Ezdrás indította el a Kr. e. 5. században: nyilvános tóraolvasását úgy tekinti, hogy az ősi zsidó iskolarendszer születésnapját.

A következő évszázadokban aztán megindult a tömegek képzése a gyakorlatban is: országszerte elemi iskolák jöttek létre. Ennek megvalósulását a késői rabbinikus hagyomány Josuá ben Gamla és Simon ben Setah rabbik nevéhez köti a Második Templom időszakának végén. Eszerint a zsidó elemi oktatás már a rabbinikus időszak előtt nyitott és elérhető volt mindenki számára. Josephus Flavius apologetikus megjegyzése ezt tükrözi:

Ha azonban közülünk kérdez meg bárkit valaki a törvények felőle, könnyebben sorolja fel valamennyit, mint akár a saját nevét.

Az ókori zsidók nevelésének „egyetemességét” később is sokan hangoztatták, ugyanakkor bizonyos fenntartások is megfogalmazódtak, eszerint a talmudi leírások nem a valóságot tükrözik, hanem egy eszményi helyzetre reflektálnak. Olyan kérdések merülnek fel, például, hogy gazdaságilag mindenki megengedhette-e, hogy a fia a szabadidejét erre „pazarolja? Továbbá nincs arra bizonyítékunk, hogy a zsidó lányok is jártak elemi iskolába. Így mivel a zsidó lakosság fele ki volt zárva a közoktatásból, nem jó „egyetemességről” beszélni. Néhány kutató az apa felelősségét hangsúlyozza a Tóra ismeretének továbbadásában és a rabbik erőfeszítését, hogy tanítókat és iskolákat adjanak a népnek. Ezért a bét midrás (tanház) intézményét valószínűleg megelőzte a bét széfer (elemi iskola) bevezetett intézménye – mindkettő a Második Templom időszakára vezethető vissza.

A legnagyobb módszertani probléma, ha megkülönböztetés nélkül használjuk a korai és a késői, a palesztinai és a babilóniai forrásokat, ha talmudi szövegeket hozunk a zsidó nevelésről, mint amik a Második Templom időszakának végére vonatkoznak. A Josuá ben Gamla és Simon ben Setah rabbira vonatkozó hagyományokkal más hagyományokat hangolnak össze, hogy felállítsák a két- vagy háromlépcsős oktatási rendszert (alapvető tóraoktatás, középfokú Misna-oktatás, felsőfokú képzés egy rabbival), amely nyilvánvalóan fentebb bemutatott görög-római modellből származik.

A korábbi tanulmányok módszertani hiányossága miatt szükséges teljesen újból, kritikailag értékelnünk az ókori elemi oktatásra vonatkozó bizonyítékokat. Nathan Morris szerint sem a Héber Biblia, de a korai zsidó irodalom írásai (beleértve Josephus Flavius és Alexandriai Philón munkáit is) sem tartalmaz közvetlen utalást az elemi zsidó képzésre, ami arra enged következtetni, hogy az oktatási törekvések a szülők kezében voltak.

Az általában idézett rabbinikus szövegek nem az iskolák alapításával, vagy a kiterjedt iskolarendszer alapításával kapcsolatosak. A Babiloni Talmud szövege szerint (B.B. 21a):

Ezeket a tanítókat magántanárokként kell elképzelnünk, mint amilyeneket fentebb láttunk a görög-római társadalomban. A szöveg továbbá inkább egy kívánságra utal, nem pedig a valóságra. Tényleg megvalósíthatta ezt a zsidó háború kitörése előtti, hiszen ő volt templomrombolás előtti utolsó főpapok egyike? Lehetséges, hogy a későbbi századok magánalapítású „iskoláinak” helyzetét vetíti vissza a szöveg az első századra. Nincs más forrásból bizonyítékunk arra, hogy Kr. u. 70 előtt elemi iskolarendszer létezett volna. A rabbinikus források említései az iskolákról és a tanítókról az amórák időszakából való (Kr. u. 3–5. sz.), tehát késői. Magán és félhivatalos iskolákra utalnak, amelyet kiegészít a szülői nevelés, nem pedig helyettesít.

De milyen érdeket szolgált az ókorban a zsidó elemi oktatás bevezetése? A válasz az ilyen jellegű iskolák tananyagától függ. A források szerint a tanítás a Tóra héber nyelvű oktatásából állt, abban az időben, amikor a beszélt nyelv az arámi és a görög volt. A többi gyakorlati készség (mint például az írás és a számtan) meg sem jelenik. Ez azt jelenti, hogy a zsidó elemi iskolák sokkalta inkább nem szakmai jellegű iskolák voltak, miként a görög-római iskolák, amelyek Homérosz írásaira összpontosítottak, mégis megtanulták azért a betűvetést és a számtant is. A Tóra középpontba állítása jellegzetes zsidó alternatívája a volt a görög-római iskolák Homorész írásaira való fókuszálásának. A Tóra volt a hagyományos értelemben vett tudás lényeges eleme, a zsidó identitás szilárd alapja. Egy lényeges gyakorlati szempont is felmerül: minden zsidó férfi felolvashatott a zsinagógában, mégis csak kevesen tudták ezt a kötelességüket jól ellátni. A zsidó elemi oktatás a késő antikvitásban egybeesik a zsinagógák megjelenésével, amelyek a zsidó közösség vallási központjai voltak.

A zsidó felsőfokú képzés

A római kori Palesztinában a zsidó felsőfokú képzésnek a számunkra egyetlen ismert megnyilvánulása a rabbitól való tanulás, amit a szabad művészetek és a jog tanulmányozásához lehetne hasonlítani a görög-római társadalomban. A rabbinikus tanulmányok valamint a filozófia és a retorika is a „klasszikus” hagyományok alapvető ismeretét feltételezi, akár Tóráról van szó, akár Homéroszról vagy Vergiliusról. Aki egy rabbinál akart tanulni, annak tudnia kellett olvasni a Tórát és legalább egyes részeit ismernie kellett. A rabbinikus képzés tehát minden esetben az elemi oktatást követte. A múltban a kutatók számoltak egy központi akadémia létével, amelyet a Templom lerombolása után alapított Rabbi Johanán ben Zakái. Állandó intézménynek gondolták, amelynek egyértelmű hierarchiája volt és a vezetési struktúrában is folyamatosság volt. De nem állandó volt, meghatározott helyen volt, hanem időnként máshol „ülésezett”, összekapcsolódott a pátriárka személyével és a Szanhedrinnel (Nagytanács).

A rabbinikus irodalom két típusú bizonyítékát nyújtja a Tóra felsőbb fokú tanulmányozásának a római kori Palesztinában.

• Egyrészt számos hagyomány van az egyes rabbikhoz kapcsolódó tanítványi körökre. Ha valaki úgy döntött, hogy egy rabbinál tanul és az felfogadja „szolgálatára”, az a rabbi házában élt, bárhová követte őt, különböző feladatokat, szolgai feladatokat is el kellett végeznie. Másfelől így közelről megfigyelhették a rabbi életmódját és magukba szívhatták bölcsességét. Mint a legtöbb filozófiai, retorikai és jogi oktatás a hellenisztikus és római korban, a rabbinikus tanítás is szóbeli volt, nem könyveken alapult. Bár a rabbinikus vita alapja a Tóra, feltételezhetjük, hogy gyakran parafrazálva vagy fejből idézték, és nem közvetlenül a tekercsekről. A tanító véleményeinek memorizálása és gyakorlatainak megtartása alkotta a rabbinikus tanulmányozás központját.

• Másrészt úgy tűnik, hogy bizonyos helyen léteztek tanulmányi házak. Ezek vagy egy bizonyos rabbihoz kapcsolódtak vagy egy helyhez. Mivel a bajit („ház”) jelenthet szobát, tanházat, lehettek olyan szobák is a rabbik házában, amelyeket szokásosan a Tóra tanulmányozására használtak, de éppenséggel lehetnek adományba kapott helyi épületek is, amelyeknek az élén ezek a rabbik álltak. Egyes helyeken a tanházak lehettek a közösség birtokában is.

Adolf Behrman (1876–1942): Talmudolvasás.

Shaye J. D. Cohen szerint a palesztinai patriarkális akadémia a görög-római filozófiai iskolákhoz hasonlított. Érvelése azon a feltételezésen alapul, hogy a patriárkális akadémia „arculattal” („testületi identitás”) rendelkező „örökös intézményként” állítólag eltért a rabbik tanítványi körétől. Az érvelés bizonyítására a Babiloni Talmudból idézett szöveget sem lehet történelmi bizonyítékul venni. Cohen szerint a rabbik tanítványi köre hasonlított a filozófusok tanítványi köréhez.

További összehasonlításul szolgálhat még az ókeresztény tanítás. Az ókeresztény felsőfokú képzés nyitottabb volt a görög-római hagyományokba való integrálásra, mint a rabbik, akik kizárólag a Tórára összpontosítottak.

Zsidó részvétel a görög-római nevelésben

Csak azok a zsidók részesülhettek a görög-római felsőfokú képzésben, akik tudtak olvasni, a jogi tanulmányokhoz ráadásul a latin ismerete is szükséges volt.

A görög nevelést kapott előkelő zsidók közül Josephus Flavius a legismertebb.

Mint honfitársaim elismerik, a zsidó műveltségben jóval különb vagyok náluk, de éppen így alaposan foglalkoztam a görög nyelvvel is, pontosan megtanultam nyelvtani szabályait, ámbár a zsidó felfogás lehetetlenné tette, hogy tökéletesen beszéljem.

Josephus állítólag a görög képzés harmadik szintjében részesült. A görög neveltetéssel párosult Tóra-tanulmányozás nem zavarta zsidó identitásában. Említést tesz továbbá arról, hogy más előkelő zsidók is részesültek görög képzésben: Tibériási Jusztus, a Heródes-család tagjai és a zsidó arisztokrácia színe-java. A zsidó társadalom legfelső társadalmi fokán álló emberek rendszeres társadalmi kapcsolatban álltak a görögökkel. A görög oktatás ezért elengedhetetlen volt számukra.

A rabbinikus irodalom is azt a benyomást keli, hogy a zsidó (beleértve a rabbinikus) társadalom legfelső rétege számára volt előjog a görög-képzés. A Misna egyik rendelkezése előírta, hogy senki ne tanítsa görögül a gyermekeit. Ez arra utal, hogy még a rómaiakkal való konfliktusok idején is néhány zsidó (rabbinikus) szülő továbbra is szerette volna a fiai görög neveltetést kapnak. Vannak azonban olyan korlátozások is, hogy egyeseknek megengedett, hogy görögül taníttassák gyermekeit, mert 

ők kapcsolatban álltak a vezetéssel.

A római adminisztráció miatt néhány rabbinak tudnia kellett görögül. Libanius, római rétor egyik levele a zsidók pátriárkákhoz a Kr. u. 4. század végén arra enged következtetni, hogy a pátriárka elküldhette fiát Antióchiába, hogy egy pogány szónoktól retorikát tanuljon. Akik filozófiai, retorikai vagy jogi ismeretekre akartak szert tenni, azoknak nem kellett messzire utazniuk.

A felsőbb rétegek egyértelműen törekedtek, hogy megkapják a görög képzést, ez azonban nem olyan egyértelmű a társadalom kulturális elit alatti rétegénél, a középrétegnél. Az epigráfiai források tanúsága szerint egyes zsidó csoportok alkalmazkodtak, sőt, még a rabbik körében is vegyes volt a görög neveléshez való hozzáállás. A Jeruzsálemi Talmud egyik hagyománya szerint Rabbi Abahu görögül akarta tanítani lányát és idézi Rabbi Jochanan kijelentését, hogy a görög nyelv ismerete „ékességére” szolgálhat a nőnek. A rabbik nem egyértelműen ellenezték, hogy fiaik görög neveltetést kapjanak.

A rabbinikus feltételezés, hogy városi környezetben (mint például Caesareában) még a legfontosabb zsidó imákat görögül imádkozták, a temetkezési és a zsinagógai dedikációs feliratok azt sugallják, hogy a görög nyelv elterjedt volt, legalább is néhány körben a római kori Palesztinában. A társadalmi középréteg is próbálta utánozni a felső réteget a görög képzés elnyerésében. Ezt az oktatást görög tanárok nyújthatták, akiket gazdag családok fogadtak fel vagy felajánlották szolgálataikat a tanítványok csoportjainak. Nyilvánvalóan a görög nyelven beszélő tanárok inkább a városi környezetben voltak elérhetők, vidéken kevésbé. Úgy tűnik, hogy sem Josephus Flavius, sem bizonyos rabbik nem tekintették a görög nyelv, irodalom és kultúra ismeretét összeegyeztethetetlennek egy erős zsidó öntudattal.

A nők képzése, nevelése

A kutatók szinte egyöntetűen egyetértenek abban, hogy a lányok nem részesültek a rabbinikus forrásokban említett zsidó elemi oktatásban. Az iskolák fő feladata a tóraolvasás volt, céljuk pedig, hogy elegendő számú férfit állítsanak ki zsinagógai szolgálatra, tehát érthető, ha a nők ebből ki voltak zárva. Néhány rabbinikus hagyomány még erőteljesebben eltiltja a nőket a Tóra tanulásától:

»És tanítsd ezek fiaidnak« (MTörv 11,19), fiaidnak, és nem a lányaidnak”.

A rabbik különböző véleményen voltak, hogy lehet-e és ha igen, akkor milyen mértékben lehet a nőket képzésben részesíteni. Egyesek úgy érvelnek, hogy a nőknek ismerniük kell az őket érintő rendelkezéseket, hogy megtarthassák azokat, míg mások a Tóra ismeretét túl értékesnek tartják egy nőhöz. Nagyon kevés bizonyíték áll rendelkezésünkre a nők neveltetéséről, mivel a rabbinikus források szinte kizárólag a férfiakkal foglalkoznak.

Azok a szülők, akik szerették volna lányukat taníttatni, egyénileg vagy magántanár felfogadásával tehették meg. A rabbik nemigen támogatták, hogy görög nyelvre tanítsák a lányokat. A rabbinikus háztartásokban a nők figyelhették és hallgathatták a rabbi tanítását és beszélgetéseit. Már azzal bizonyos mennyiségű tudásra tehettek szert, hogy együtt éltek a rabbival, akárcsak egyes rabszolgák, ahogy Rabbi Gamliel Tabi nevezetű rabszolgája, akit a „bölcsek tanítványaként” dicsérnek. Ezért az alkalmi hivatkozások a tanult, rabbinikus háztartásban élő nőkre (például Beruriah), nem különösebben feltűnő, még akkor sem, ha ezeket a történeteket az akkori rabbik képzeleti termékének kell tekintenünk, Tal Ilan szerint.

Rogier van der Weyden: Mária Magdolna olvasás közben.1435–1438 körül.

A rabbik női rokonai mellett más nők is részesültek az alapvető tóraoktatásban, jártak a zsinagógába és hallgatták a rabbik fejtegetéseit. A Jeruzsálemi Talmud elmond egy történetet egy nőről, aki férje kívánsága ellenére elment, hogy Rabbi Meirt hallgassa. A történetet talán azért jegyzék fel, mert a hölgy elhanyagolhatta a háztartási feladatait. A nők egyetlen lehetősége az volt, hogy hallgassák a rabbik beszédeit a zsinagógában, a vitákat és a tanításokat pedig a nyilvános tereken. A nők nem fértek hozzá közvetlenül a tóratekercsekhez, az kizárólag a férfiak kiváltsága volt, ahogyan a kontroll is az ő kezükben volt.

Sajnos nincs információnk a nem rabbinikus zsidók lányainak képzéséről, mivel irodalmi forrásaink rabbinikus nézőpontból íródtak. Lehetséges, hogy néhány zsidó szülő, főleg városi környezetben, alapvető görög neveltetést adott lányának, hogy iskolába küldte, vagy magántanárt fogadott fel.

Babatha és Salome Komaise, ingatlannal bíró nők a Kr. u. 2. század elejéről még saját nevüket sem tudták leírni. Óvatosan kell bármit is feltételeznünk a nők tanultságáról a legfelsőbb körökben is. Nincs arra bizonyítékunk, hogy a zsidó nők, egyesek tudták ugyan olvasni a Tórát, olvasták Homéroszt, de ez nagyban függött attól, hogy apjuk hogyan viszonyult a nők oktatásához.

Babatha egyik levele, amely Én-Gedi datolyaültetvényeivel foglalkozik.

A nők ókori oktatásáról és nyilvános szerepléséről írt bejegyzésünket megtalálod itt.

A szakmai képzés

Nemcsak az irodalmi képzés volt elérhető a zsidók számára a római kori Palesztinában. A kézműves tevékenységek elsajátítására szakosodott műhelyekben és a családoknál került sor, amikről sajnos keveset tudunk.

Speciális írnoki iskolák egész biztosan léteztek a római kori Palesztinában, ugyanakkor hivatalosan megalapított, finanszírozott iskolákról mégsem tudunk. Az írnoki képzést többnyire írnokcsaládok vállalták magukra privát, félhivatalos módon. A Tóra kéziratainak másolói járatosak voltak a bibliai szövegek értelmezésében és gyakran a rabbik konkurenciájának számítottak. Az írnokok gazdagabb háztartásokban különböző dokumentumokat és leveleket írtak. Akár az utcáról is fel lehetett írnokokat fogadni. Jó okkal feltételezhetjük, hogy városi környezetben kétnyelvű írnokokra volt szükség, őket foglalkoztatták a tartományi közigazgatásban is.

Az ókorban a jogi képzést is szakmai képzésnek tekintették. A rabbinikus irodalom időnként említést tesz helyi bíróságok nem zsidó tagjairól is. Az ilyen bírók biztos, hogy nem rabbinál tanultak, hanem máshonnan tett szert tudásra. Mivel a latin nyelv ismerete is követelmény volt, néhány zsidó részt vehetett az ókori Közel-Kelet római jogi képzésein.

Forrás és további elmélyülésre ajánlott olvasmányok