#BibliaKultúra

A Teremtés könyve arról tájékoztat bennünket, hogy JHVH tisztelete éppoly régi, mint a történelem első fellobbanó lángja. Ezt elsőként bizonyítja Enós, Sét fia és Ádám unokája születése: „Akkor kezdték segítségül hívni az emberek JHVH nevét” (Ter 4,26). Következésképpen nem Ábrahám volt JHVH első tisztelője, a legfelsőbb isteni lény első felfedezője. A pátriárkák legjobb esetben is a JHVH-tisztelet eredeti formáját támogatták, amelyet kortársaik elfelejtettek vagy eltorzították.

Milyen jellegű volt ez az ősi jahvizmus?
Mennyiben tér el ez az izraeli jahvizmustól, a Bibliában kidolgozott teológiától?

Az ősi és az izraeli jahvizmus

A JHVH-tiszteletet már Sét genealógiája előtt megemlítik. Káin és Ábel voltak az első halandók, akik áldozatot mutattak be ennek az istenségnek (Ter 4,3–4). Néhány verssel később, Ábel meggyilkolásának ellenére azt olvassuk, hogy Káint és összes leszármazottját (a kenitákat) védelmezi JHVH (Ter 4,15), és egy örök szövetségi kapcsolatot tanúsító jellel vannak megjelölve. Ezt a kivételességet megerősíti a Jeremiás könyvének 35. fejezete is, amelyből kiderül, hogy a rekabitákat, a keniták egyik ágát, amely az izraeliták között élt (1Krón 2,55), JHVH nemcsak örökké megáldja, hanem „közel is állnak hozzá” (Jer 35,19):

„Azért így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Nem lesz Jonadáb, Rekáb fia olyan férfi híján, aki színem előtt áll minden időben.”

Ahogy Káin az örökös vándorlás miatt felhagyott minden mezőgazdasági tevékenységgel (Ter 4,14–16), a rekabiták is ilyen jellegű ősi hagyományokat folytattak, tiltották a mezőgazdasági tevékenységet és a letelepült életformát (Jer 35,6–10) – mindkét előírást a JHVH-ba vetett hitük jeleként értelmezték (Jer 35,18–19). Ez a tanúság arra is rámutat, hogy a kenitáknak tulajdonított jahvista hagyományok különböznek az izraelieknek adott isteni parancsolatoktól, amelyek JHVH áldásával magukban foglalják az Ígéret földjén az ültetést és a földművelést (pl. MTörv 6,10–11; 11,13–15). Az is kiderül, hogy az ókori Izraelben a rekabitákat JHVH buzgó tisztelőinek nevezték, amikor Jéhu király meghívja Jehonadabot, Rekab fiát, hogy jöjjön el és győződjön meg JHVH iránti mélységes odaadásáról (2Kir 10,16). Ezek a megfigyelések abba az irányba mutatnak, hogy a vízözön története, amelytől azt várnánk, hogy magával hozza Káin nemzetségének és hagyományainak eltűnését, nem formálta át a (kenita) túlélőket átkozott, „élő kövületekké” – legalábbis izraeliek szemében.

Következésképpen úgy tűnik, hogy két jahvista hagyomány létezik együtt a Bibliában.

• Az egyik, az ősibb hagyományban JHVH feltárja magát a kenitáknak. Ezt a sajátosság nyakon csíphető abban, ahogyan JHVH spontán bevonódik elődjük, Káin születésébe (Ter 4,1).
• A másik hagyomány Enos, Sét fiának születésével kezdődik. Jellegzetessége JHVH tisztelete / segítségül hívása (Ter 4,26) oly módon, amely az ókori Közel-Keleten az istentiszteleti kultusz „klasszikus” formáját idézi fel.

Az izraeliek vallása e kettő keverékének tűnik. Egyik végén egy egyhangúan kodifikált istentiszteletet látunk a szent sátorban és a templomban bemutatott mindennapos áldozatgyakorlással, amely jól illeszkedik az Isten inkantációs hagyományához, a Sét genealógia kezdetén. A másik végén pedig ott van JHVH spontán kinyilatkoztatása a Szináj-hegyen, egy „isteni kezdeményezés”, amely felidézi az istenséggel való kapcsolat ősi módját, amely JHVH spontán beavatkozásában nyilvánult meg Káin születésénél.

Mivel a Káin és Sét nemzetségtáblái teljesen elkülönülnek, számíthatunk arra, hogy a jahvizmus e két módja egymástól függetlenül jelenik meg. Az első generációk közötti nevek hasonlósága azonban Káin és Sét leszármazása között (Káin kontra Kenán; Hénok kontra Hénok; Irad kontra Jared; Mehujael kontra Mehalalel; Methusael kontra Methuselah; Lámek kontra Lámek) arra utal, hogy az utóbbi hagyomány (Ter 5,6–32) az előbbitől függ (Ter 4,16–22). Ilyen függőség előfordul az izraeli vallásában. Az izraeli jahvizmus keletkezéstörténetében ennek a „szövetségi születésnek” a helye, a Szináj-hegy, a JHVH eredetével, vagyis ősi kultuszával azonosított területen található (MTörv 33,2; Bír 5,4; Zsolt 68,8; Hab 3,3). Mi több, azt olvassuk a Kiv 3,1–5-ben, hogy Mózes először akkor találkozott JHVH-val, amikor a kenita Jetrónál, az apósánál tartózkodott. Mivel Jetrót papként látjuk, aki az „Isten hegye” (más néven Hóreb) közelében él (Kiv 3,1), arra a következtetésre juthatunk, hogy kapcsolatban állt JHVH ősi kultuszával. Ezek a bizonyítékok, valamint egyéb jelek arra késztették a kutatókat, hogy feltételezzék az izraeliek jahvizmusa előzményének létezését.^[1]

A kenita jahvizmus a sínai szövetség után sem veszítette el jelentõségét. Például számos, a Pentateuchusban bevezetett isteni eredetű törvény, mint például a Szóta előírása a Szám 5,11–31 versekben, nyilvánvalóan olyan kenita gyakorlat volt, amelyet az izraeli törvényhozás mindenféle módosítás nélkül bevezetett, annak ellenére, hogy az nem állt összhangban az izraeliták életmódjával.^[2] Az izraeli jahvizmus függését ősi előzményétől kifejezetten igazolja is Illés története az 1Kir 19,3–13 szakaszban. JHVH utáni törekvésében ez a híres isteni férfiú az izraeliek között nem Jeruzsálembe megy az izraeli jahvizmus szent városába. Inkább egy hosszú, Hórebre vezető utat tesz meg az ősi jahvizmus szent hegyéhez, ahol felfedezi JHVH valódi kilétét és természetét. Izraelben az ősi jahvizmus tekintélyes formátuma azonosítható a késői bibliai írásokban is, például Jób könyvében. Ez az mű, amely megpróbálja megcáfolni a JHVH-hoz és cselekvési módjához kapcsolódó tévképzeteket: nem Izraelben játszódik, és nem is izraeli szereplőkkel. Azok a tudósok, akik JHVH valódi természetéről és működési módjáról vitatkoznak Edom földjén vagy annak közelében, az ősi jahvizmus bölcsőjeként azonosított régióból származnak (Bír 5,4; MTörv 33,2–3). Az izraeli hittől eltérő ősi jahvizmus létezésének megerősítésén túl ezek a példák azt sugallják, hogy a Biblia olyan elemeket tartalmaz, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy azonosítsuk az ősi jahvizmus természetét, és ezáltal jellemezzük az izraeli teológia páratlanságait.

A régészek egy edomita rézkohó maradványait tárják fel az úgynevezett Rabszolga-dombon (Slaves' Hill) Timnában. A lelőhely nagy részét lefedő sötét kövek az olvasztási folyamat során megmaradt salak.

Az ősi jahvizmus kohászati háttere

A kenitákat dél-levantei fémmegmunkálók gyülekezeteként azonosították. Ezt a következtetést ősük, Káin nevéből vezetik le, amely az ókorban a kohóban történő fémtermelést és általában a fémmegmunkálást jelölte.^[3] Ezt megerősíti a kovácsmesterek említése Káin nemzetségtábláján (Ter 4,22) és máshol (1Krón 2,55), valamint életmódjuk, főleg marginalitásuk hasonlósága az ókorban és a hagyományos afrikai társadalmakban élő fémmegmunkálókkal.^[4]

A fémmegmunkálóknak szakosodott kézművesekként a kohászat volt a legfőbb, ha nem az egyetlen vagyonforrásuk. Ezért a kohászat várhatóan istentiszteletük, sőt a velük azonosított istenség karakterének is lényeges eleme lesz. Következésképpen azt várjuk, hogy az ősi jahvizmusnak erős kohászati hátterére bukkanunk, és felfedezzük annak nyomait a Bibliában. Ezt a pontot fogjuk most megvizsgálni.

1. Földrajzi eredet

„Az Úr Szináj felől jött, Szeirből ragyogott fel népének, Paran hegyén jelent meg.”

Néhány szöveg úgy említi JHVH-t, mint aki délről származik (Hab 3,3), egészen pontosabban a Szeir hegyeiből (Bír 5,4; MTörv 33,2), Páránról (MTörv 33,2; Hab 3,3), a Szinájról (MTörv 33,2; Bír 5,4). Ez tiszteletének eredetét összekapcsolja olyan területekkel, ahol a rezet készítettek az i.e. 4. és az 1. évezred között. Zakariás megerősíti a JHVH eredeti régióinak kohászati jellegét azzal, hogy leírja, hogy JHVH „érchegyeken” lakik (Zak 6,1–5). Ezt tükrözi az ország említése is, amelyet JHVH adott az izraelitáknak, ahol „a föld kő vasat tartalmaz, s a hegyekből rezet bányászhatsz” (MTörv 8,9). Figyelembe véve a vas- és rézércek hiányát Izrael törzseinek területén, ez a leírás elsősorban azt a teológiai kísérletet tükrözi, hogy az Ígéret földjét óriási kohászati területté alakítsák át annak érdekében, hogy jogossá tegyék JHVH jelenlétét az izraeliták között. JHVH alapvető kapcsolatát a bányászattal és a kohászattal megerősíti az Iz 45,2 verse is, ahol az istenség az ásványi kincsek helyszínének feltárásával szándékozik felfedni Kürosz kilétét.

2. Mennyei kemence

Ezékiel könyvének nyitó látomása (Ez 1) bemutatja az égboltozaton található mennyei trónt intenzív, lángoló tűz (4. vers) és égő parazsak közepette (13. és 14. versek). Ennek az égi tűznek a kohászati jellegét sugallja a parazsak közé helyezett sugárzó anyag, amelyet a próféta ḥašmal-ként határoz meg (4. v.).

„Láttam, hogy forgószél jött észak felől, nagy felhővel és egymást érő villámlással, körülötte fényözönnel. A közepéből, a villámok közül mintha ezüstös csillogás tündöklött volna. [...] Ilyenek voltak az élőlények: külsejük olyan volt, mint az izzó parázs, és az élőlények között mintha égő fáklyák lobogtak volna. Tűz ragyogott, és a tűzből villámok cikáztak. Az élőlények úgy suhantak ide-oda, akár a villám.”

A kifejezést néha borostyánnak értelmezik, de itt aligha érthető így, mert ez a gyanta nem bocsát ki semmiféle fényt, ha magas hőmérsékletre kerül. A ḥašmal másik megnevezése, mint sárga fémötvözet, helyénvalóbb. Ha pedig ezt a ḥašmal-t izzó parázs közepére helyezik, akkor arra következtethetünk, hogy az a megolvasztott fémből sugárzó fényt jelöli.^[5] A környező „állatok” szárnyainak intenzív fúvószelével együtt (Ez 1,13.24) ez a beszámoló óriási kemencévé alakítja a mennyei univerzumot. Ez a következtetés nem annyira meglepő, mert a napot az ókori Közel-Keleten úgy közelítették meg, mint egy olvadt fém óriási korongját, amely fényt és hőt sugároz. Az Ezekiel könyvének első fejezetében szereplő égi kemence valószínűleg annak az isteni valóságnak az ábrázolása, amely ennek a naptevékenységnek a forrása.

3. Vulkanikus teofánia

A Biblia a vulkáni tevékenységet az isteni jelenlét földön való elkerülhetetlen következményének tekinti. A zsoltáros ezt világosan kifejezi, amikor kimondja: „Hajlítsd meg egedet, Uram, és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek!” (Zsolt 144,5).^[6] Elsöprő vulkáni tevékenység várható az elkövetkező „JHVH napján” is, nemcsak azért, hogy megbüntesse és megsemmisítse a bűnösöket, hanem azért is, hogy feltárja JHVH-t a nemzetek színe előtt (pl. Zsolt 97,5–6) Ezért nem meglepő, hogy JHVH Szináj-hegyi teofániáját vulkanikus eseményként képzelik el mindkét szövegben (Kiv 19,16–19; MTörv 4,11–12).^[7]

„Harmadnap virradatkor mennydörgés és villámlás tört ki, sötét felhő telepedett a hegyre és hatalmas harsonazúgás hangzott fel. A táborban az egész nép remegett. Mózes kivezette a népet a táborból Isten elé, s azok a hegy lábánál helyezkedtek el. Az egész Sínai-hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztókemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült. A trombitaharsogás egyre erősödött. Mózes beszélt, és az Úr felelt neki a mennydörgésben.”

Ez a vulkanikus dimenzió zavarba ejtette a tudósok generációit, mert a Sínai-félsziget évmilliók óta nem mutatott vulkáni tevékenységet. Emiatt a vulkanizmust általában úgy értelmezik, hogy csak irodalmi célok miatt jelenik meg a szövegben, hogy ezt az egyedülálló eseményt lenyűgöző dekorációba illessze. A tudósok azt is felvetették, hogy a Sínai-félsziget vulkanikus eseményét az Arab-félsziget egyik vulkanikus mezőjére helyezzék át. Ám létezik egy egyszerűbb megoldás: az ókorban a kohászat volt az egyetlen tevékenység, amely a kő megolvadását okozhatta. Emiatt a vulkáni tevékenységet a kohászati munkát pártfogó isten jelenlétének és/vagy tevékenységének jellegzetességeként közelítették meg. Vulcanus, a kohászat római istene és a vulkán közötti homonimia ezt tanúsítja, akárcsak Héphaisztosznak az Etna gyomrában való tartózkodása, ahogy a görög mitológia tanúsítja. Pontosan úgy, ahogy az Ígéret földje óriási bányaterületként való ábrázolása, a Szináj-hegyi vulkanikus teofánia is teológiai célt tükröz: biztosítja és bemutatja, hogy maga JHVH, és nem egyik követe az, aki szövetséget kötött az izraelitákkal.^[8]

4. Kabod-JHVH

A Kabod-JHVH kifejezést általában JHVH dicsőségének fordítják, és szorosan összefügg az intenzív fénnyel, hővel és ragyogással. Minden formájától mentesen mindent elnyelő nehéz, tüzes folyadékként asszimilálódik. A beszámolóban a Szináj-hegy tetején láthatóvá váló kabod-JHVH, amelyet vulkánként azonosítanak (Kiv 24,16–17), arra hív fel bennünket, hogy azt összekapcsoljuk az olvadt lávával, és tágabb értelemben az olvasztott salakkal és a kemencében keletkező fémmel.^[9]

5. Olvasztó kemence

A Bibliában a qnʾ gyök (קנא) JHVH alapvető tulajdonságát jelöli (Kiv 34,14), szinte felér a szentségével (Józs 24,19). A szó féltékenységként való megjelölése emberi kontextusban azt jelenti, hogy a féltékenység JHVH egyik legkritikusabb tulajdonsága. Az isteni kontextusban azonban a qnʾ gyök olyan cselekvési módot fejez ki, amely nemcsak a tűz általi teljes pusztulást indukálja, hanem egy tökéletesített valóság későbbi megjelenését is. Ez a kettősség a qnʾ gyök kohászati konnotációival együtt, beleértve a rozsdásodást is, azt sugallja, hogy a kifejezés társítja JHVH-t a fém újrahasznosításának folyamatához. Ennek a folyamatnak a során a nyersfém teljesen, anyagveszteség nélkül megújul.^[10] Ez a fiatalítás módja, amelyet a forma tüzes pusztításával érnek el, amely általában a rézkohászathoz kapcsolódik, feltárja, hogy a kohászat nemcsak JHVH alapvető tulajdonságait, hanem működését is befolyásolja.

Ha összekapcsoljuk ezeket a megfigyeléseket, azok feltárják az izraeli teológia kohászati hátterét. Ez a háttér nemcsak ennek a teológiának az alapító eseményét szabja meg, hanem megvilágítja az isteni modus operandiját is, befolyásolta az izraeli törvényhozás és az istentisztelet több elemét, sőt formálta az eszkatológiai folyamatokat. Mivel az izraelitákat nem fémmegmunkáló nemzetként ismerték, ezt a hátteret csak az ősi jahvizmusból örökölhették és integrálhatták az izraeliták életmódjának és társadalmi szerveződésének megfelelő, új teológiai környezetébe.

Kohászati örökség

Sok ősi mitológiában a kohászok isteni pártfogóját inkább szolgai kézművesként, és nem legfőbb istenségként ábrázolják. Ez ma megnehezíti az izraelita jahvizmus és hagyományai kohászati hátterének feltételezését. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az ókorban a kohászat patrónus istenségeivel kapcsolatos tudásunk és reprezentációink nagy része a vaskorból származó hagyományokból származik. Abban az időben a réz vassal, mint haszonos fémmel való helyettesítése a kohászat presztízsvesztésének első jeleivel járt. A Bibliában azonban a vas hiányzik JHVH szent szférájából (a szent sátorból és a templomból), amelyben arany, réz és ezüst van bőségesen. Ez arra utal, hogy az ókori jahvizmus kohászati hagyományai a bronzkorban, a vaskohászat térnyerése előtt gyökereznek. Ebben az időben az olvasztást – az réz előállítását ércből – általában titokzatos folyamatként kezelték, amelynek során új anyagot (fémet) hoztak létre homokkőből. A kohó, a kemence egy másik csoda helyszíne is volt: a régi réztárgyak fémjének teljes újrahasznosítása, anyagveszteség nélkül. Ez a két tulajdonság a kohászat patrónus istenségét emelte a démiurgikus erők mestereivé és az egész univerzum állandó megújulásának forrásává, a két tulajdonság a legfelsőbb istenség rangjába emelte.

A fémművesség nem egyszerűen isteni tevékenység volt, hanem mesterség is. Így a kohászat felfedezésével és elsajátításával az emberiség hirtelen kapcsolatba került a legszentebb tevékenységekkel, amelyekkel az univerzum létezik és fennáll. A kohászat elsajátítása új státuszra ösztönözte a teremtett univerzumot és a szentséggel való újfajta kapcsolatra, amely mélyen különbözik az istenségek által az emberiségre gyakorolt tekintélyelvű és egyoldalú hatalomtól és annak emberi kimenetelétől, a fatalizmustól. A rézkohászat gyakorlata új elképzeléseket adott az isteniről, és különösen új kapcsolatot alakított ki a legfelsõbb hatalommal.

Következésképpen az ember és az Isten kapcsolatának egyedülálló jellege a Bibliában nem feltétlenül az izraeliek találmánya. Az izraeli vallás inkább egy egész nemzetre (és később az egész világra) kiterjedő próbálkozásnak tűnik, amely eredetileg a kánaáni fémfeldolgozók kis közösségéhez tartozó értékeket terjesztett elő, és amelyeket egy olyan, új korszak felemelkedése fenyegetett, amelyben a kohászat elvesztette presztízsét, sőt fenntartotta a lefokozást. Teológiai szempontból Izrael születése az ezoterikus hagyományok demokratizálódását jelenti, amely arra a szoros kapcsolatra épül az isteni valósággal, amelyet az olvasztókemence körül megtapasztaltak. A köztes istenségek kultuszának eltörlését, amely az izraeli vallás legkirívóbb szingularitása, úgy kell tekinteni, mint a másodlagos istenségek hatalma megkerülésének kiterjesztését a fémmegmunkálásban, vagyis a legfelsőbb istenséghez tartozó tevékenységben való emberi részvétel alapján.

A kohászok és hagyományaik nem tűntek el Izrael felemelkedésével Levantéból. Ehelyett az izraeli jahvizmus, legalábbis a királyság időszakában, együtt létezett egy ősi, a kohászatot kifejezetten ismerő jahvizmussal. Ez a valóság nemcsak az izraeliták között szétszórt fémmegmunkálókat, hanem Edom nemzetét is foglalkoztatta, akik számára a rézgyártás jelentette a legfőbb gazdagságot az i.e. első évezred első felében. Ez megmagyarázhatja azt a viszonylagos csendet a Bibliában, amely körülveszi az ősi jahvizmus természetét, együttélését az izraeliek jahvizmusával és kohászati hátterét.

Hivatkozott szakirodalom

Amzallag, N. 2014. Some Implication of the Volcanic Theophany of YHWH on his Primeval Identity. Antiguo Oriente 12: 11–38.

Amzallag, N. 2015b. Furnace Re–melting as Expression of YHWH's Holiness: Evidence from the Meaning of qanna (קנא) in Divine Context. Journal of Biblical Literature 134: 233–252.

Amzallag, N. 2015a. The Material Nature of the Divine Radiance and its Theological Implications. Scandinavian Journal for the Old Testament 29: 80–96.

Amzallag, N. and Yona, S. 2017a. The Kenite origin of the Sotah prescription (Num 5: 11–31). Journal for the Study of the Old Testament 41: 383–412.

Amzallag, N. and Yona S. 2017b. Differentiation of the qayin family of roots in biblical Hebrew. Semitica 59: 297–332.

Amzallag, N. 2018. Why is the Cain genealogy (Gen 4:17–24) integrated into the Book of Genesis? Ancient Near East Studies 55: 23–50.

Blenkinsopp, J. 2008. The Midianite–Kenite hypothesis revisited and the Origin of Judah. Journal for the Studies of the Old Testament 33: 131–153.

Day, J. 2009. Cain and the Kenites. In Homeland and Exile – Biblical and Ancient Near Eastern Studies in Honour of Bustenay Oded (eds. G. Galil; M. Geller and A. Millard; Leiden: Brill, 2009), pp. 335–346.

Driver, G.R. 1951. Ezekiel’s Inaugural Vision, Vetus Testamentum 1: 60–62.

Dunn, J.E. 2014. A God of Volcanoes: Did Yahwism Take Root in Volcanic Ashes? Journal for the Studies of the Old Testament 38: 387–424.

Koenig, J. 1966. Aux origines des théophanies iahvistes. Revue d'histoire des religions 169: 1–36.

McNutt, P.M. The Forging of Israel. Iron Technology, Symbolism and Tradition in Ancient Society. Sheffield: Almond Press, 1990.

Mondriaan M.E. 2011. Who were the Kenites? Old Testament Essays 24: 414–430.

Sawyer, J. F.A. 1986. Cain and Hephaestus – Possible Relics of Metalworking traditions in Genesis 4. Abr–Nahrain 24: 155–166.

Jegyzetek

[1] A hipotézis áttekintéséhez lásd Blenkinsopp, 2008.

[2] Amzallag and Yona, 2017a.

[3] Day 2009; Amzallag and Yona, 2017b.

[4] Sawyer 1986; McNutt 1990; Mondriaan 2011; Amzallag, 2018.

[5] Driver 1951.

[6] Lásd még Zsolt 46,7; Iz 63,19.

[7] Koenig 1966; Dunn 2014.

[8] Amzallag 2014.

[9] Amzallag, 2015a.

[10] Amzallag 2015b.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Nissim Amzallag: Metallurgy, the Forgotten Dimension of Ancient Yahwism, in The Bible and Interpretation. News and Interpretations on the Bible and Ancient Near East History

Képek forrása:

Haaretz; inverse.com; Pinterest;

A szerzőről:

A negevi Ben Gurion Egyetem biblikus és régész professzora. Tanulmányai elérhetők az academia.edu oldalon.

A Special Thanks To Nissim Amzallag!