#BibliaKultúra

Miután megjelent a Reform Judaism 2013 tavaszi száma, amelyben David Sperling professzor és David Wolpe rabbi azt állította, hogy a bibliai exodus csupán egy fikció, Ön levélben fejezte ki aggodalmát a magazin szerkesztőinek. Miért?

Az említett cikkek elolvasása után a Reform Judaism olvasói azt a következtetést vonhatták le, hogy a tudomány szerint a kivonulás csupán kitaláció, holott ez valójában nem így van. A kivonulásra régészeti és főleg szöveges bizonyítékok vannak.

Tisztelem Sperling professzort és Wolpe rabbit. Érthető módon néhány régészünk állításait követték. Ezeknek a régészeknek az állításai, miszerint a kivonulás soha nem történt meg, nem bizonyítékokon alapulnak, hanem nagyrészt azok hiányán. Azt állítják, hogy átfésültük a Sínai-félszigetet, és nem találtunk semmilyen bizonyítékot arra a többmilliós embertömegre, amely a Biblia szerint 40 évig ott volt. Ez az állítás egyszerűen nem igaz. A Sínai-félszigeten nem sok nagyobb ásatást végeztek, és egészen biztosan nem fésültük át. Ráadásul 3200 évvel ezelőtt eltemetett tárgyak feltárása ijesztő vállalkozás.

Egy izraeli kollégám nevetve mesélte nekem, hogy nemrégiben 16 méter – azaz 52 láb – homok alatt találtak meg egy járművet, amely az 1973-as Jom Kippuri háborúban veszett oda. Ötvenkét láb 40 év alatt!

Mégis, mindannyian elismerjük, hogy kétmillió ember – 603 550 férfi és családjaik, ahogy a Tóra leírja – hagyott volna hátra olyan maradványokat, amelyeket megtalálunk. De kevesen gondoltuk, hogy ez a szám amúgy is történelmi. Valaki már régen kiszámolta, hogy ha ennyi ember menetelt volna, mondjuk, nyolcasával, akkor, amikor az elsők megérkeztek a Sínai-félszigetre, az emberek fele még Egyiptomban lett volna!

Nincs régészeti bizonyíték a kivonulás történetisége ellen, ha egy kisebb csoport hagyta el Egyiptomot. Sőt, jelentős, hogy a kivonulás első bibliai említése, a Mirjám éneke, amely a legrégebbi szöveg a Bibliában, soha nem említi, hogy hányan vettek részt a kivonulásban, és soha nem beszél Izrael egész népéről. Csak egy népre, egy ám-ra utal (עם), amely elhagyta Egyiptomot.

Mirjám a Vörös-tengeren való átkelést ünneplő tamburával. A kép az Arany Haggadából (1320-1330) származik, amelyet a miniatúrák aranylemezes háttere miatt neveztek így. A teljes, digitalizált kódex megtekinthető a British Library honlapján.

Tehát azt sugallja, hogy egy kisebb csoport hagyhatta el Egyiptomot? És ha igen, kik lehettek ezek?

Igen. Egy nemrégiben megrendezett nemzetközi konferencián, amelynek címe Out of Egypt volt, és amely a kivonulás történetiségének kérdéséről szólt, a résztvevő 45 szakember többsége szerintem egyetértett abban, hogy a sémi népek, vagyis a nyugat-ázsiaiak ténylegesen éltek Egyiptomban, és évszázadokon keresztül utazgattak oda és onnan. A bizonyítékok pedig arra utalnak, hogy a kisebb csoport közülük, akiknek közük volt az exodushoz, leviták voltak.

A leviták annak a csoportnak a tagjai voltak, amely Mózessel, a kivonulással és a Bibliában ábrázolt szináji eseményekkel állt kapcsolatban.

A Tórában Mózest levitaként azonosítják. Emellett Izrael egészéből csak a levitáknak volt egyiptomi nevük: Mózes, Fineász, Hofni és Húr mind egyiptomi nevek. Mi az Egyesült Államokban és Kanadában, a bevándorlók országában különösen tudatában vagyunk annak, hogy a nevek mennyi mindent elárulnak az emberek hátteréről. A Friedman, a Martinez és a Shaughnessy nevek mind-mind mást árulnak el arról, hogy honnan jöttek. A leviták nevei Egyiptomból származnak. Más izraelitáknak nem.

A Biblia írójának kérdésével foglalkozó jelenlegi kutatások megerősítik ezt a képet, miszerint a leviták voltak az a csoport, akik elhagyták Egyiptomot. Mózes öt könyvét nem Mózes írta, hanem négy fő szöveg szerzői, amelyeket J (jahvista), E (elohista), P (papi) és D (deuteronomista) néven ismerünk. A négy szöveg közül három – az E, a P és a D – olyan szerzőkre vezethető vissza, akik leviták voltak, és ez a három az egyetlen, amely Mózes, a fáraó és a csapások történetét meséli el. A negyedik fő forrás, amelyet J-nek neveznek, és amely nem mutatja jelét annak, hogy lévita pap írta volna, nem tesz említést a csapásokról. Csak Mózes „Bocsásd el népemet!” mondásától ugrik át a tengeren történt esemény történetére.

A levita szerzők a Kivonulás, Leviták és Számok könyveiben is több tintát szentelnek a Szent Sátornak – a gyülekezet sátrának, amelyben a frigyláda állt a kivonulásról szóló beszámolója szerint –, mint bármely más témának. A jahvista (J), nem-levita szöveg nem tesz említést róla. Ez azért is jelentős, mert a Sátor és a körülötte lévő udvar építészetileg megegyezik II. Ramszesz fáraó harci sátrával, amire régészeti bizonyítékaink vannak, amint azt Michael Homan professzor a régészet és a szöveg briliáns kombinációjában kimutatta (To Your Tents, O Israel, 2005). Sperling professzor az Reform Judaism cikkében hangsúlyozta, hogy régészetileg nincsenek egyiptomi elemek Izrael anyagi kultúrájában. De a sátorban igenis megvannak ezek az egyiptomi elemek.

Az egyiptomi kultúra jelen van, de ismét csak a leviták között, nem egész Izraelben.

Hasonlóképpen, csak a levita szerzők hangsúlyozzák, hogy a férfiakat körül kell metélni, ami egyiptomi gyakorlat volt. Ők írnak arról, hogy Isten megparancsolta Ábrahámnak, hogy a körülmetélést tegye a szövetség jelévé (Ter 17), és ők is közlik azt a parancsot, hogy Izrael minden férfinak ezt kell tennie (Lev 12,3) Csak a nem-levita forrás, a J nem parancsolja meg. Az egyiptomi kultúrával való kapcsolatok ismét megjelennek – de csak a leviták körében.

A levita szerzők azok, akik kifejezetten ragaszkodnak ahhoz, hogy Izrael ne bánjon rosszul az idegenekkel („külföldi lakosokkal”). A „Tóra” szó első előfordulása a Tórában, a Kiv 12 fejezetében így hangzik: „Egy Tóra legyen a polgárnak és az idegennek”. A leviták forrásai még körülbelül 50 alkalommal mondják ezt, és többször elmondják, hogy miért: „Mert idegenek voltunk Egyiptomban!” – tudjuk, milyen érzés. És megint csak a nem-levita forrás (J) nem parancsolja ezt. Az egyiptomi tapasztalatoknak ez a legkifejezettebb tükröződése Izrael kultúrájában az összes levitai forrásban előfordul, a nem-levita forrásban nem.

Tehát ha a levitákról beszélünk, nem pedig az összes izraelitáról, akkor nem igaz az az érv, amit a régészek hoztak fel, hogy nem találtunk bizonyítékot az izraelitákra gyakorolt egyiptomi kulturális hatásra. Jelen van

• az egyiptomi nevekben,
• a körülmetélési gyakorlatban,
• az idegenekről szóló tanításokban
• és a szent sátor kialakításában.

A fáraó serege a Vörös-tengerbe fullad. Duomo, San Gimignano, 1356.

Van más bizonyíték arra, hogy a leviták a kivonulás idején hagyták el Egyiptomot?

Igen, és ez a Biblia egyik legkorábbi írásából, a Debóra énekéből származik, amelyet Izraelben írtak az i. e. 12. vagy 11. században. Miután a kánaániták súlyos vereséget szenvedtek, Debóra összehívja Izrael győztes törzseit. A törzsek egyesítése során, amely Izrael történelmének alapító eseménye, mint nemzet a maga földjén, a törzsek közül 10 törzset hív meg – de feltűnő módon hiányzik Lévi törzse. Hiányuk tökéletesen összhangban van az összes többi megfigyelt ténnyel. A leviták még nem voltak ott Izraelben; Egyiptomban voltak. Gondoljunk csak bele: a Biblia két legrégebbi szövege a Debóra éneke és a Mirjám éneke. A Debóra éneke Izraelben nem említi Lévit. Mirjám éneke, Egyiptomban, nem említi Izraelt!

Ha a leviták később érkeztek Izraelbe, hogyan győzték meg az izraelita törzseket, hogy a kivonulás történetét sajátjuknak tekintsék?

A leviták nem olyan emberek voltak, akiknek az ember „nemet” mondott. Négy különböző bibliai szöveg kapcsolja őket erőszakos cselekedetekhez. Lévi egyike azoknak a testvéreknek, akik lemészárolják Sikem városát Díná meggyalázása miatt (Ter 34), és általános erőszakossága miatt Jákob halálos végrendeletében is megátkozzák (Ter 49). A leviták lemészárolják az aranyborjú-ügyhöz kapcsolódó embereket, ezzel Mózes parancsát követve, hogy kardélre hányják őket (Kiv 32,26-28). A Tóra végén s versben (MTörv 33) pedig arra kérik Istent, hogy törje össze derekát ellenfeleinek s gyűlölőinek – ne keljenek fel többé ellene. Ez a négy szöveg négy különböző szerzőtől származik. Tehát alapvetően mindenki tudta: a levitákkal nem szabad packázni.

Ezért megegyeztek: A leviták kapták meg a papságot, amihez néhány város is tartozott (Józs 21,13), valamint a tizedet (10%) Izrael terményeiből (Lev 27,30). A leviták egyik fő feladata papként az volt, hogy tanítsák a Tórát az izraelita népnek. A MTörv 33,10 szerint: „Ők fogják tanítani Jákobnak a te ítéleteidet, és Izraelnek a te Tórádat”. A Lev 10,11 meghagyta, hogy azt tanítsák, amit Isten Mózes által mondott. Természetesen, amikor a leviták a Tórát tanították, azt a hagyományt tanították, amelyet Egyiptomból hoztak magukkal. Így tanulta meg minden izraelita gyermek:

„Rabszolgák voltunk Egyiptomban, és Isten erős kézzel és kinyújtott karral kihozott minket”.

Sokkal később ez a tórai szakasz bekerült a Haggadába – így ismerjük ma a legtöbben.

Így vált egy lévita kisebbség átélte történelmi esemény mindenki ünnepévé. Ekként jutottunk el oda, hogy mindannyian azt mondjuk, hogy rabszolgák voltunk Egyiptomban, bár ez még a korabeli izraeliták többségének sem volt ilyen élménye. Ez nem sokban különbözik mondjuk a hálaadás amerikai kulturális hagyományának gyakorlásától, amit a legtöbb amerikai tesz, még akkor is, ha a legtöbb amerikai állampolgár nem a bevándorlók vagy az amerikai őslakosok leszármazottja.

Hogyan befolyásolták még a leviták a zsidó gondolkodást?

A leviták Jahvét imádták, míg az izraelita törzsek Kánaán Istenét: Élt. Amint a leviták megérkeztek a helyszínre, a törzseknek dönteniük kellett, hogy melyik Istent imádják – Jahve vagy Él. Dönthettek volna úgy is, hogy mindkettőt imádják, a körülöttük élő pogány népek mintájára, akik egynél több istent imádtak. Kialakíthattak volna egy olyan mitológiát, amelyben Jahve Él fia, vagy Él Jahve fia, ahogyan a pogányok is tették, amikor azt mondták, hogy Baál az Él fia. Vagy dönthettek volna úgy is, hogy csak Élt vagy csak Jahvét imádják. Ehelyett a törzsek úgy döntöttek, hogy Él és Jahve egy, lényegében azt mondták, hogy „ugyanaz az Isten más névvel”. Ez megmagyarázza, hogy a leviták által írt két forrás (E és P) miért dolgozta ki mindkettő azt a pontot, hogy Istent a kivonulás idejéig Él néven ismerték, majd Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy az ő igazi személyes neve Jahve (Kiv 6,2-3; Kiv 3,15). Él és Jahve egy és ugyanaz volt.

Ez a döntés komoly lépés volt az egyistenhit győzelme felé a pogány vallás felett. Ki tudja, mennyi időbe telt volna – ha egyáltalán lehetséges lett volna –, hogy a judaizmusban kialakuljon az általunk ismert monoteizmus, ha az első évszázadokat azzal töltöttük volna, hogy két fő istenségben hiszünk?

Tehát, amiről itt beszélgettünk, kiderül, hogy sokkal fontosabb, mint az a kérdés, hogy a kivonulás történelmileg megtörtént-e. Ha az a kép, amelyet az általunk ismert tények alapján leírtam, helyes, akkor ezek az események a judaizmus számára alapvetően fontosak voltak azután is.

Tekintettel a kivonulás történetének központi szerepére a zsidó hagyományban, valóban számít-e, hogy a kivonulás történelem vagy a judaizmus alapító mítosza volt?

A rabbim gyerekkoromban azt mondta nekem, hogy még ha be is tudjuk bizonyítani, hogy a bibliai események nem igazak, a Biblia akkor is nagyszerű tanulságokat tartalmaz.

Idővel azonban az ellenkezőjére jutottam. A történelem számít.

Először is, a történelem örökségünk része. Igazából a zsidók találták ki a történelemírást. Dávid király udvari története előtt, amely Sámuel második könyvében található, sehol a világon nem létezett történelemírás. Mi, zsidók nem vettük ezt eléggé tudomásul. Elfogadtuk azt az uralkodó felfogást, hogy az i. e. 5. században élt görög történetíró, Hérodotosz volt a történelem atyja, holott valójában Dávid udvari története, amelyet valószínűleg az i. e. 9. vagy 8. században írtak, mintegy 400 évvel megelőzte Hérodotoszt.

Másodszor, a történelem izgalmas. Gondoljunk csak arra az izgalomra, amit akkor érzünk, amikor egy régész igazol vagy megkérdőjelez valamit a Bibliában, és erről a New York Times címlapján olvashatunk, mint amikor Avraham Biran, a Hebrew Union College munkatársa alig 20 évvel ezelőtt felfedezte a „Dávid háza”-feliratot, a Dávid-dinasztia legelső régészeti leletben való megerősítését.

Nem azt állítom, hogy a Bibliában minden tényszerű. Nem hiszem például, hogy a világot hét nap alatt teremtették, vagy, hogy az emberiség két meztelen emberrel, egy varázsfával és egy beszélő kígyóval kezdődött.

De valós bizonyíték van arra, hogy a kivonulás történeti, a szöveg és a régészet kölcsönösen alátámasztja egymást.

A következő feladatunk az, hogy ezeket a bizonyítékokat kellőképpen figyelembe vegyük, és munkánk során tovább finomítsuk.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

The Exodus Is Not Fiction – An interview with Richard Elliott Friedman, in ReformJudaism.org

A riportalanyról:

Richard Elliott Friedman (1946–) bibliatudós, a zsidó tanulmányok professzora. Számos díj és kitüntetés birtokosa, több egyetemen vendégkutató és vendégelőadó. Részt vett a City of David Project bibliai Jeruzsálem régészeti ásatásain. A Who Wrote the Bible? című munkájában a dokumentum-hipotézis aktualizált elemzését nyújtja.

A képek forrása:

Amazon; Quora; Sefaria; The Jerusalem Post; The New York Times; Wikimedia; Wikipedia.

Albert Lee Wagner tiszteletes: Menekülés Egyiptomból. 1975. Az American Visionary Art Museum jóvoltából.

Témában ajánlott további bejegyzéseink:

Az Egyiptomból való kivonulás színfalai mögött

A kivonulás hagyományának sokrétűsége – Beszélgetés Israel Finkelsteinnel – 20. rész