#BibliaKultúra

Israel, köszöntelek ismét Kiriath Yearimban. Ma a kivonulás történetéről fogunk beszélgetni. Legutóbb arról volt szó, hogy két nagy északi mondát nézünk meg, a Jákob-ciklust, amellyel legutóbb foglalkoztunk, most pedig a kivonulás történetét.

A Jákobról szóló korábbi beszélgetésünkben arról beszéltünk, hogy az északi királysághoz kapcsolódóan két alapító mítoszunk van. A kutatók már régen észrevették azt, hogy van Jákob ősatyának a története és ott van még a kivonulás is, mint egy másik, északi alapító történet. Arról, hogy ez miért északi hagyomány, természetesen néhány perc múlva beszélünk. Északon van egyfajta versengés e hagyományok között, mert ahogy a jákobos beszélgetésünkön is megjegyeztük, Ozeás próféta például az i.e. 8. században, könyvének 12. fejezetében nem annyira kedveli Jákobot, egyfajta szélhámosnak mutatja be.

„Már az anyaméhben félrelökte testvérét, ereje teljében az Istennel küzdött.”

Persze ma már a két alapító mítosz összekapcsolódik, és a déli szöveghez is kapcsolódik, mert Jákob beékelődik a pátriárkák triászába. Eszerint Ábrahám déli, Hebron vidékéről, Izsák és Jákob északi, de Jákob Ábrahám unokája. Ez egy későbbi szerző terméke, aki a különböző helyi hagyományokat összeállítja és egy pátriárka-történetbe illeszti.

Aztán ott van a kivonulás, amely természetesen Júdában is fontos Észak bukása után, de szerintem előbb nem. Miután azonban a hagyomány eljut Júdába és fontos mítosszá, fontos történetté válik Júdában, az i.e. 7. századtól kezdve szintén a júdai szerzők igényeit szolgálja.

Kezdetben ezek különböző hagyományok voltak, és ma a bibliatudósok azt állítják, hogy már nem csak az északi, hanem

az ókori Izrael két nagy alapító mítoszáról beszélhetünk.

Az egyik a pátriárkák triásza a Teremtés könyvében, a másik pedig a kivonulás. Az események, a szerzői és az írnoktörténeti események sorozata, amelyek végül a héber Biblia létrejöttét eredményezték, viszonylag későn kapcsolódtak össze.

Amikor tágabb értelemben beszélünk a kivonulás narratívájáról, akkor sok olyan különböző rész van, amely felöleli a kivonulást, magát a tényleges távozást, a pusztai vándorlás elbeszélését, Józsue hódítását, amellyel korábban már tárgyaltál, de korábban a József-történetet is. Ezúttal egy vagy több történetre összpontosítunk?

Azt javaslom, hogy csak a kivonulás történetére és a pusztai vándorlásra koncentráljunk, és tegyük félre a József-történetet. Azért tegyük félre a József-történetet, mert először is, az egy egész önálló szövegegység, amelynek hátterét ma is vitatják a bibliatudományban. Vannak kutatók, akik azt állítják, hogy a József-történetet az i.e. 8. századi Izrael északi királyságának valóságos hátterében kell értelmezni, mások azt állítják, hogy a József-történet egyfajta késői „diaszpóra-novella” a hellenisztikus korból és igazából későn épült be a pátriárkák/kivonulás elbeszélésének keretébe. Tehát a kivonulásra összpontosítunk, főként az Exodus könyvére, majd a pusztai vándorlásra, különösen is a vándorlás útvonalára. A nevekre. A helységnevek mindig fontosak, mert ha azonosítani tudjuk a helyeket, akkor azok régészete rávilágíthat a történet hátterére. Egyszóval az útvonalakat keressük, főleg a Számok könyvében.

Hortus Deliciarum, Mózes átvezeti Izrael népét a Vörös-tengeren

A tudósok általában a késői bronzkorból keresnek bizonyítékot a kivonulásra. Miért van ez így?

Azzal kell kezdenünk, hogy ezek a kutatók a bibliai szöveg logikáját követik, vagyis elfogadják az ókori Izraelre vonatkozó események és történetek bibliai sorrendjét, kezdve a pátriárkáktól Egyiptomig, a kivonulásig, a honfoglalásig és így tovább. Ők az i.e. 13. századot keresik. Az i.e. 13. századot szokás keresni, és ennek bizonyos értelemben van értelme, van belső logikája. Ez nem valami kitaláció. Több okból sem.

Először is: talán a legfontosabb pont, amit meg kell vitatni, az a tény, hogy Merneptah (vagy Merenptah) fáraó, Egyiptom királya utal egy Izrael nevű népcsoportra Kánaánban az i.e. 13. század végén. Erről már korábban is beszéltünk. Ha van egy Izrael nevű népcsoport Kánaánban, akkor azok számára, akik elfogadják az emberek valamiféle mozgolódását Egyiptomból Kánaánba, azt jelentené, hogy ez a mozgás korábbi, mint amikor Merneptah már Kánaánban utal rájuk. A datálást tehát visszatoltuk az i.e. 13. század közepére vagy annak tájára, és ennek is van értelme. Miért? Mert ott van Merneptah apja, II. Ramszesz, a hatalmas, nagy fáraó az i.e. 13. században. A Ramszesz városnév is hozzá kapcsolódik (vö. Kiv 1,11).

„Így építették a fáraónak a raktárvárosokat, Pitomot és Ramszeszt.”

Vagyis ennek is van egy belső értelme a szövegben szereplő történettel. De mi nem állunk meg itt.

Van még néhány információ, amely elengedhetetlen azok számára, akik a kivonulás valóságát az i.e. 13. században keresik. Az egyik a régészetből származik: a kánaáni pusztítási hullám a 13. század végétől a 12. század végéig. Ez a késő bronzkori Kánaán összeomlása, amelyet a konzervatív tudósok hagyományosan mindig is a Józsue könyvében szereplő hódítás történetéhez kapcsoltak, kapcsolnak. Ennek megint csak van egyfajta értelme, bár kritikátlan szempontból, de mindjárt rátérünk erre is. Végül azt kell mondanom, hogy a kivonulás leírásában, és különösen, amikor a helységneveket nézzük, a tudósok valamiféle logikát kerestek, amely az i.e. 13. századhoz illeszkedik.

Hadd mondjak egy példát, mert nem fogunk itt minden részletbe belemenni, amely a legtöbb ember számára ismeretlen. Az egyik példa a Migdolra való utalás a bibliai történetben. Vannak olyan helyek, amelyeket „migdol”-ként, vagyis az egyiptomiak által épített tornyos erődítményként írnak le I. Széthi híres domborművén, a karnaki Ámon-templom falán, amely i.e. 1300 körülről származik. Ez ad valamiféle valóságot a késő bronzkorban. Vannak még más nevek is, amelyeket az Újbirodalom idején kerestek Egyiptomban. Mindezek együttesen, egy bizonyos ponton viszonylag meggyőzőnek tűntek, hogy az Egyiptomi Újbirodalom idején, és konkrétan az i.e. Kr. e. 13. században, megteremtsék a színpadot.

Rendben. Akkor mi a baj a „csomaggal”?

Vannak más esetek is a Bibliában, amikor egy csomag szépnek tűnik, de aztán nem túl meggyőző. Itt több problémánk is van. Az első nehézség az, hogy nem ismerjük név szerint a fáraót. Meg lehet kérdezni, hogy „Na és?” A válasz az, hogy a Biblia nagyon jól tudja, hogyan kell megnevezni egy fáraót. A Királyok könyvében például Salamon király halála után, Roboám idejében Sisákra hivatkoznak (vö. 2Krón 12,2): ő Sesonk, Egyiptom királya, a 22. dinasztia fáraója.

„Roboám uralkodásának ötödik évében fölvonult Sisák, Egyiptom királya Jeruzsálem ellen, mert hűtlenné váltak az Úrhoz.”

Aztán a Királyok második könyvében (23,29), Józija király történetében van egy utalás Nékóra. A 26. dinasztia Nékóját név szerint ismerik.

„Az ő idejében vonult fel Nékó fáraó, Egyiptom királya Asszíria királya ellen az Eufrátesz folyó felé. Jósiás király szembeszállt vele, de az megölte őt Megiddónál, alighogy meglátta.”

A kivonulással kapcsolatban a helyzet homályos.

• A szerző nem tudja a fáraó nevét. De nem ez az egyetlen, sőt nem is a legfontosabb pont.
• Azt kell mondanunk, hogy az izraelitáknak Egyiptomban egyáltalán nincs nyomuk. Mondhatnánk, hogy „oké, rendben, tehát az izraeliták nem voltak olyan fontosak, hogy sokan voltak Egyiptomban, hiszen Egyiptom egy birodalom, más dolgokkal is foglalkoznak, ez lehet véletlen”. De ez nem minden. Sok hely, erre később még utalunk, a kivonulás történetében Egyiptom történelmének későbbi korszakai, vagyis későbbi dinasztiák hátterében is értelmezhető (nem feltétlenül csak Ramszesz koráig), és ez sok mindent megmagyarázna.
• Ezentúl a Sínai-félszigeten nincs nyoma késő bronzkori maradványoknak, kivéve a nemzetközi utat, amely Egyiptomot, a deltát köti össze Kánaánnal, de ez egy másik történet.

• De mindezeknél is fontosabb maga a kánaáni helyzet. Nagyon jól tudjuk, hogy az i.e. 15. században a 18. dinasztia óta, III. Thotmesz idejétől kezdve Egyiptom uralja Kánaánt. Nagyon szorosan. Kánaán egy tartomány, Egyiptom része, és Kánaánban egyiptomi közigazgatás van, és vannak egyiptomi katonák, helyőrségek bizonyos helyeken. És ha figyelmesen megnézzük az i.e. 14. századból származó Amarna-táblákat, foltokban találunk olyan helyeket, ahol valamilyen probléma van Kánaánban, és ott elkezdenek ordítani és kiabálni, hogy segítségre van szükségük Egyiptomtól, és azt írják a fáraónak leveleikben, hogy „segítsetek nekünk, mert különben elveszítitek a földeteket Kánaánban”. De aztán az a következtetés, hogy „Küldjetek 50 katonát” vagy „Küldjetek 100 katonát”. Ez azt jelenti, hogy Egyiptom szorítása olyan erős, hogy 50 vagy 100 jól felszerelt és kiképzett katona küldése megoldhatja a problémát. Ez nem egy olyan helyzet, amikor nagy tömegek mennek át Kánaánba, és kezdenek városokat lerombolni, és hasonlók. De nem csak erről van szó.
• Az egész Bibliában nincs nyoma az egyiptomi emlékezetnek Kánaánban. A Biblia nem emlékszik a valós helyzetre.

A pusztai vándorlás elbeszélése különösen sok földrajzi részletet tartalmaz. Ezek a részletek hasonlítanak a késő bronzkori Kánaánra?

Nem, egyáltalán nem, egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Ha egyszer nagyon alaposan megnézzük az útvonalat a Számok könyvében, megnézzük a helységneveket, mert még egyszer mondom, ha egyszer azonosítani tudunk egy helyet, akkor elmehetünk arra a helyre, megnézhetjük a régészetet, és akkor jobban megérthetjük a történet hátterét. Az útleírásokban csak négy olyan hely van, amelyet igazán jól lehet azonosítani. Ezek közül háromról szeretnék beszélni.

Kádes-Barnea

Az egyik Kádes-Barnea Kánaán határán. A másik Ecjón-geber az Akabai-öböl fejénél. Aztán itt van a királyságok története Transzjordániában. Edom különösem is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a valóság vaskori, nem késő bronzkori. Miért? Azért, mert Kádes-Barneában nincs semmi késő bronzkori maradvány. Kádes-Barnea egy erődítmény, egy fontos hely, amely valamiképpen kapcsolódik a késő monarchikus Júdához az i.e. 8-7. században. A háttér tehát megvan. Igen, Kádes-Barneát már korábban megalapították, de akkor nem volt olyan fontos. A vaskorban, nem a késő bronzkorban. Ugyanez igaz Ecjon-geberre is az Akabai-öböl fejénél. Az Akabai-öböl fejénél nincs semmi a késő bronzkorból sem Akaba alatt, sem az Eilat és Akaba közötti Tell el-Kheleifeh-ben. Akaba alatt még a vaskorból sem ismerünk semmit, pedig elég sok vizsgálat és szondázás, ásatás folyt ott. Tell el-Kheleifeh-ben, Akaba és Eilat között a legkorábbi maradványok az i.e. 8. század első felére datálhatók, de a legtöbb maradvány a 8. század végéről és későbbről származik. Tehát ismét nem a késői bronzkorban vagyunk.

Az ezekre a helyekre való hivatkozás felveti annak lehetőségét, hogy a színpadkép valahol a vaskorban van. A szerzők tudása, fogalmazzunk így, a vaskorban van. Ugyanez igaz Edomra is. Edomot területi egységként nem ismerik az ókori közel-keleti szövegek III. Adad-nirári kora előtt. Ez azt jelenti, hogy i. e. 800 körül előtt. Edomot pedig főleg a 8. század végétől, az asszíriai hatalomátvételtől kezdve importálják azzal a szolgáltatással, amit az edomiták nyújtanak Asszíria számára az arab kereskedelmi útvonalon. Az egész történet, miszerint az izraeliták átkelnek Transzjordánián és ott királyságokkal találkoznak – ugyanez igaz Hesbonra is, távolabb északon – nem a késői bronzkor, hanem a vaskor területi királyságainak valósága.

Rendben. A késő bronzkori kivonulás nem tűnik úgy, hogy túl jól sikerült. Próbáljuk meg behatárolni a kivonulás megírásának idejét a te sémád szerint.

Igen. Már említettem, hogy a delta, Egyiptom és a sivatag, a Sínai-félsziget határának hátterében álló sok helységnév és elem a későbbi időszakok és Egyiptom, valamint a tőle keletre fekvő területek, a Sínai-félsziget és Kánaán kapcsolatának későbbi szakaszai hátterében is értelmezhetőek.

Itt szeretnék utalni arra az elméletre, amelyet egyik tanárod, Donald B. Redford egyiptológus, egy nagy tudós vetett fel, aki sok évvel ezelőtt, jó 25 évvel ezelőtt javasolta, hogy alaposan nézzük meg, mit tudunk Egyiptomról és a deltáról az i.e. 7. és 6. században, amelyet a bibliai történet hátterének javasolt a Szaita-dinasztia idején. A szaita dinasztia, a 26. dinasztia Egyiptomban. Nekik is fontos volt, hogy a deltában tevékenykedjenek, és aggódtak a kánaáni sivataggal való határ miatt.

Ez azért van, mert ekkor Asszíria kivonul Kánaánból. Tulajdonképpen rendre Egyiptom lép Asszíria helyébe, mert Egyiptom most Asszíria oldalán áll, mert északon egy másik veszély fenyeget: a babilóniaiak. A geopolitika tehát eltolódik: Egyiptom és Asszíria egy oldalon áll. A 26. dinasztia Egyiptomát nézzük. Fővárosukat a deltában, Szaiszban építik, ezért nevezik őket Szaita-dinasztiának. Tudjuk, hogy erődök és más projektek építésében is aktívak a delta keleti oldalán, a sivataggal, a Sínai-félszigettel határos oldalon. Redford pedig meggyőzően kimutatta, hogy számos név és helység – beleértve például Pitomot, mint az izraeliták által Egyiptomban épített másik várost (vö. Kiv 1,11) – nagyon jól értelmezhető a Szaita-dinasztia korának hátterében, nem pedig a késő bronzkorban. Szerintem ez több okból is jó ötlet. Mert ha egyszer végigmegyünk az évszázadokon a késő bronzkortól az i.e. 7. és a 6. századig a Szaita-dinasztia idején, akkor az útvonalakkal is jól állunk. Akkor egyesítjük a vaskori háttérrel az olyan helyeket, mint Kádes-Barnea és Ecjón-geber, valamint a transzjordániai helyzetet. Nem csupán erről van szó.

Szerintem ennek azért is van értelme, mert most már közel vagyunk a bibliai, a történetírói szövegek szerzői korszakához Júdában, az i.e. 7. század végén, talán még később is, de mindenképpen az i.e. 7. század végén. A Szaita-dinasztia kora valóban rendkívül erős jelölt, talán a legerősebb jelölt ahhoz, hogy megértsük a deltában kialakult helyzetet, azt a hátteret, amit „a háttérből” olvashatunk, amikor a deltában, Egyiptomban, a kivonulás történetében nézzük a történetet.

A bibliai szövegek némelyike még a deltában élő júdaiakról is beszél.

Igen, és ez egy újabb ok arra, hogy megvizsgáljuk a Szaita-dinasztia idejét az i.e. 7. vagy a 6. században, mert tudjuk, hogy a késő uralkodói időkben, és még inkább Jeruzsálem lerombolása után, Júda pusztulása után voltak olyan júdaiak, akik Egyiptomba vándoroltak. Maga Jeremiás is Egyiptomba ment. Jeremiás két helyen említi az ott élő júdaiakat, Memfiszben és Tafneszben (vö. Jer 2,16).

„Memfisz és Tafnesz fiai is kopaszra nyírják fejed tetejét”

Voltak tehát judabeliek a Nílus-deltánál, és ők át tudták adni ezeket a valóságokat a júdai emberekkel, akár a Kr. e. 7. század végén, és talán még inkább Jeruzsálem lerombolása után.

Úgy hangzik tehát, hogy a hagyomány inkább az i.e. 7. századi földrajzhoz illik, és nem a késői bronzkorhoz. Ugyanakkor vannak olyan 8. századi próféták, akik mintha tudnának a kivonulás hagyományról.

Jól mondod, Matt, igen, a háttér az i.e. 7-6. században van, de a hagyományt nem egészen ott találták ki. Van egy korábbi emlék. Valóban, a kivonulás és a pusztai vándorlás említésre kerül, ezek mind szerepelnek Ozeás és Ámosz prófétai műveiben. Ozeás és Ámosz az i.e. 8. században élt az északi királyság pusztulása előtt. Eez az egyik oka annak, hogy mi, mindannyian a kivonulást északi hagyománynak tekintjük, nem pedig déli hagyománynak. Ennek megértése mindig meglepő az emberek számára, mert Júda délen van, a Sínai-félsziget délen van, Egyiptom délen van, mi pedig itt azt mondjuk, hogy ez egy északi hagyomány, és mindjárt választ kell adnunk arra arra is, hogy ez miért van így. Igen, ez egy északi hagyomány. Nyilvánvalóan nem ismert, de voltak olyan tudósok, mint például az egyik kollégám a Tel Aviv-i Egyetemről abban az időben, Yair Hoffman, aki rámutatott arra, hogy a kivonulásról nem tudnak azok a munkák, amelyeket mi a „korai próféták” műveként ismerünk Júdában. De északon, Izraelben igenis tudnak.

De vannak más nyomok is. Hadd mondjak három példát, amely arra utal, hogy északi hagyományról van szó. Azt gondolom, ahogy a kutatók rámutattak először is erős kapcsolat van Mózes története és I. Jeroboám története között. I. Jeroboám ma a „rossz fiú”. Ő az, akit a júdai szerzők megvetnek, erről már beszéltünk. De meg kell szabadulnunk ettől a júdai szemlélettől, és meg kell értenünk, hogy I. Jeroboámot minden bizonnyal nagy alakként ünnepelték északon, mint az északi királyság alapítóját. És elmesélnek egy történetet. Ha belemerülünk azokba a részletekbe, amelyek még ott maradtak a történetben, mind a maszoréta szövegben, sőt talán még inkább, egy kicsit a Septuagintában, a görög fordításban, akkor hasonlóságokat látunk közöttük.

• Elszöknek,
• menedéket találnak,
• visszatérnek.

Vannak olyan elemek, amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy I. Jeroboám személyes története nem sokban különbözik a mózesi történettől.

Másodszor azt mondanám, hogy figyeljünk oda Illésre! Illés északi próféta, aki a bibliai történet szerint a későbbi Omri-dinasztia idején tevékenykedik, és az Illés-Eliezus ciklus együtt pedig a Nimsidák idejébe visz bennünket vissza. A ciklus valószínűleg a Nimsida-dinasztia idején keletkezett, vagyis az omridák bukása után, az i.e. 9. század 40-es éveit követően. De Illés elmegy a Hórebre, elmegy a Sínai-hegyre, hogy elmélkedjen. Vagyis a Szinájhoz kapcsolódik Illés is, aki egy északi alak, egy északi próféta.

És akkor van még egy nyomunk. Sok más is van, de szeretnék még egyet mondani, hogy ne bonyolítsuk túl a dolgot. Ez pedig az, amit a moábi Mésa-sztéléről tudunk. Ezt a feliratot, amelyet a 19. században találtak, Mésa, Moáb királya írta az i.e. 9. század későbbi évtizedei felé: utal az omridák bukására, az Izrael felett aratott győzelmeire, és Jahve, Izrael istenének Nébó-hegyén álló templomának meghódításáról beszél. Nébó egy olyan hely, amely Mózeshez kötődik. Itt is van egy kapcsolat. Nébó egy olyan templom lehetett, amely így vagy úgy, de megemlékezett a kivonulás hagyományáról, mert Mózes hagyománya Nébóhoz kapcsolódik.

Térjünk vissza a pusztai vándorlásról szóló hagyományokhoz, az útvonalakhoz. Hogyan lehet ezeket összekapcsolni az északi királysággal?

Mielőtt áttérnénk az északi királyságra, úgy gondolom, hogy amikor a Bibliában, különösen a Számok könyvében a pusztai vándorlás útvonalairól beszélünk, ahol a legrészletesebb, amely a legrészletesebb, fel kell tennünk egy egyszerű kérdést: Honnan tudhattak a Biblia szerzői Jeruzsálemben, vagy akár korábban, az északi királyságban korábban, a távoli sivatagban fekvő helyekről? Ez ugyanis nem magától értetődő. Figyeljünk arra, hogy ha a bibliai történetekben ábrázolt földrajzot nézzük, a Biblia mindig nagyon pontos, ha a Jeruzsálem melletti területről van szó. A Biblia jól ismeri Sefélát, a Biblia jól ismeri a Hebron-Bethlehem felföldi területet. A Biblia nagyon jól ismeri a Benjámin-fennsíkot. Amikor azonban távolabb megyünk, például Galileába, még mindig a „zöld vidéken” és nem sivatagi helyzetben, akkor a tudás nem túl nem is olyan biztos.

Ha ez a kérdés a pusztaságra irányul, akkor még erősebb. A valóságot kell keresnünk.

Azt szeretném, ha a korábbi korból halandnánk a még korábbi idők felé.

Ez egy kicsit zavaros, de kérem, nézd el nekem. Tehát a korábbi korokból haladunk visszafelé. Néhányan azt mondják: Nos, mint tudjuk, a legtöbb ilyen hagyomány a Számok könyvében van. A Számok könyve az egyik legkorábbi alkotás, i.e. 400 körül, ha ugyan nem később állították össze, szerkesztették és dolgozták át, vagy a perzsa időszakot kell szemügyre vennünk. Kizárt! Kizárt dolog! Miért? Nem látom annak módját, hogy az emberek valahol Júdában és Jeruzsálemben tudjanak a pusztaságról, a mély sivatagról abban az időben, amikor Jehúd területe 20 kilométerre délre Jeruzsálemtől véget ér, és nem is húzódik Hebronig és tovább délre.

Most pedig térjünk át a késő királyságkori Júda idejére.

Ott viszont láthatjuk a valóságot, hogy az emberek Júdában ismerik a sivatagot, miért? Mert Júda részt vesz a sivatag védelmében, a sivataggal való határvédelemben, és segíti az asszírokat az arab kereskedelmi útvonalak mentén.

Júda jól ismeri a Beér-Sevá völgyét, sőt, az arádi feliratokban például bizonyítékunk van arra, hogy az ott, délen manőverező egységeknek több napon keresztül ellátmányt biztosítottak. Tehát több nap alatt eljuthat egy egység például Kádes-Barneába. Nem mellesleg Kádes-barneai héber feliratok is vannak az i.e. 7. századból.

Egyszóval abban a helyzetben vagyunk, hogy a júdaiak a Beér-Sevá völgyében és legalábbis a sivatagok északi részén tevékenykednek; ismerik Kádes-barneát, ismerhetik Edom egyes részeit és az Akabai-öböl fejét is, mert az asszírok az erődjeikben helyőrségként alkalmazták a júdaiakat, a helyieket.

Ez azt jelenti, hogy amikor van egy erőd, mint például Ein-Hatzeva a Beér-Sevá völgyétől délre, vagy a Tell el-Kheleifeh-i erőd az Akabai-öböl fejénél, ezeket asszír erődöknek nevezzük. Ezeket nem 50, 60, 100, 500 Asszíria felől érkező ember foglalta el. Vagyis ott egy asszír tisztviselő a birodalomból, de azok az emberek, akik a helyőrséget alkotják, a helyi emberek. A júdaiak ott voltak, és a júdaiak ismerték a sivatagot. Tehát a sivatag ismerete az i.e. 7. században, abban az időben, amikor Asszíria itt van, de az Asszíria kivonulása utáni néhány évtizedben is, egészen Júda babilóniaiak általi elpusztításáig. Rendben.

Mindez Júdáról szól. Én az északi királyságról kérdezlek.

Mohdhatnád: „Israel, ne próbálj átverni, mesélj nekem az északi királyságról!”.

Pontosan.

Igen, pontosan. Tehát a legfontosabb információ még mindig előttünk áll. És ez az az információdarab, amely összeköt minket északkal. Egy meglepő és drámai felfedezésre szeretnék utalni az 1970-es évekből: nagyjából 50 évvel ezelőtt, a Sínai-félsziget északkeleti részén Zeev Meshel, a tel-avivi egyetem munkatársa feltárt egy Kuntillet ’Ajrud nevű lelőhelyet. A 20. század egyik legdrámaibb leletét találták meg a bibliai időkkel kapcsolatban. Ez a kis lelőhely ott van a sivatagban, 50 kilométerre délre Kádes-barneától, a semmi közepén a sivatagban, egy kis dombon, egy kút mellett. A kis domb az egyik útvonal mentén található, amely az Akabai-öböl fejét kötötte össze a Földközi-tengerrel, és arabul Darb-el-Ghaza néven ismert, ami azt jelenti, hogy az „út, amely Gázába vezet”. Van ott egy épület. Már a 19. századból tudunk erről a helyről, és voltak nyomok arra is, hogy vannak héber írásjelek, és ezért érdekelték a tudósokat ez a hely. Ott volt ez az ásatás. Sok feliratot találtak a helyszínen, és a feliratok gipszen, kőn és kerámiaedényeken voltak. Rendkívül sokat tanulhatunk belőlük. A szénizotópos kormeghatározás és a hely anyagi kultúrája alapján Kuntillet ’Ajrud az i.e. 8. század első felére datálható. Vagyis újra itt vagyunk II. Jeroboám korában. Ismét ugyanabban az időszakban vagyunk, amelyet most az északi bibliai szövegekkel kapcsolatban tárgyalunk. Ha pedig megnézzük a részleteket, hogy mi van a feliratokon, akkor azt látjuk, hogy északi kapcsolatok vannak, nem pedig Júdához kötődő szálak. Bár a helyszín közelebb van Júdához, a kapcsolatok mégis északhoz, Samáriához kötődnek. Ez nem meglepő, mert II. Jeroboám idején Júda az ő ellenőrzése alatt áll. Ténylegesen úgy látszik hogy Júda Jeroboám vazallusa. Ezt már említettük, és erre vissza fogunk térni az egyik következő beszélgetésünkben, amikor erről a helyről, Kiriath Yearimról fogunk beszélni, ahol éppen vagyunk. Tehát abban az időben, Izrael, II. Jeroboám létrehoz egyfajta „mini birodalmat”, sikerül Júdát vazallussá tennie, sikerül aktívnak lennie a sivatagi útvonalak mentén, hogy hasznot húzzon a jövedelmező arab kereskedelemből. Ekkor jön létre ez a hely. Valószínűleg valamiféle erődöt is létesítettek az Akabai-öböl partján, ami egy másik történet. Nos, ismétlem, az anyagi kultúra, a nevek és a szövegek inkább északhoz kapcsolódnak. Mindenekelőtt Izrael Istenét említi a szöveg két címen: Samáriai Jahve és Témáni Jahve.

Kuntillet 'Ajrud, 3.9. felirat: "Yhwh Temanból/délről" (1. sor), fotó © Zeev Meshel, e-fig. 5.42a-b (kombinálva és kiegészítve Martin Leuenberger betűivel).

A samáriai Jahve valószínűleg Izrael Istenének egy samáriai templomára utal. Mit érthetünk meg ezekből a leletekből? Megértjük, hogy ott izraeliek voltak, és valószínűleg izraeli írnokok, mert ott írnak, oké? Voltak tehát ott izrael írnokok, művelt emberek, akik Kuntillet ’Ajrudba jöttek, akik ott tevékenykedtek, és ott írták ezeket az áldásokat és szövegeket, beleértve egyébként egy szöveget, amely irodalmi szövegnek tűnik. Ők Samáriából jöttek.

És most használnod kell a fantáziádat.

Ott ülnek; az éjszakák télen hidegek, a tábortüzeknél ülnek a helyiekkel, mondjuk, az akkori „beduinokkal”. A beduinok pedig elmondják nekik, tudod, hogy van ez a hely, megadják a neveket is. És megismerkednek a sivataggal, mert a helyi lakosokkal való kapcsolatuknak köszönhetően ott, Kuntillet ’Ajrudban megismerkednek a sivataggal. Ez pontosan Ozeás és Ámosz kora, akik már a kivonulásra és a pusztai vándorlás útvonalára utalnak. Ez az i.e. 8. század első felére helyezi az egészet, és az északi királysággal való kapcsolatot is.

Van-e okunk arra, hogy az i.e. 8. századnál messzebbre menjünk vissza az időben a kivonulás hagyományával?

Véleményem szerintem igen, mert ésszerűtlen azt feltételezni, hogy az ’ajrudi emberek, az ottani írnokok, vagy éppen Ozeás és Ámosz találták ki ezt a történetet. Ez egy erős hagyomány, amely a múltból származik. Mit tegyünk hát? Hogyan tegyük meg a legfontosabb lépést vissza a múltba, talán az i.e. 8. század elejétől? Itt megint a tanárodra, Donald Redfordra hivatkozom, aki előállt egy nagyon ügyes elképzeléssel. Csak futólag utalok rá, mert nem sok minden van itt a kezünkben, de azt mondta, hogy talán, csak talán, maga a gondolat, hogy az Egyiptomból származó emberek a deltából vándoroltak Kánaánba, összekapcsolható egy történelmi folyamattal vagy eseményekkel, amelyek a deltában, a középső bronzkorban vagy a késő középső bronzkorban történtek. A régészetből tudjuk, hogy a kánaániak a középső bronzkorban, az i.e. 19. vagy 18. században kezdődően telepedtek le a Nílus deltájánál. És még dinasztiát is sikerült ott létrehozniuk, ha úgy tetszik, egy kánaániak által uralt dinasztiát. És egy bizonyos időben az egyiptomiaknak sikerült felemelkedniük a saját, 18. dinasztiájukkal Felső-Egyiptomban, délen és átvették a deltát ezektől a helyi népektől, akik kánaáni eredetűek voltak, és elűzték őket. Alapvetően ezt a terminológiát használják – a hükszoszok kiűzése. Ezt ismerjük az egyiptomi Manethón írásaiból, a hellenisztikus időkből.

Két oldal Manethón munkáját tartalmazó ókori (?) görög kéziratból

Ő ezeket a népeket hükszoszokként említi, amely az egyiptomi „idegen országok uralkodói” szónak a torzítása. Tehát csak rendkívül homályos emlékek voltak ezekről az eseményekről. Ott voltak a sivatagban, a sivatag peremén, és ezeket az úgymond a helyi emberek, izraeliták gyűjtötték össze, akik a sivatagban tevékenykedtek. De ezzel még nincs vége a történetnek, mert akkor marad egy hézag. Nyolc vagy hét évszázad a hükszoszok deltából való „kiűzése” és Kuntillet ’Ajrud, Ozeás, Ámosz és II. Jeroboám ideje között.

Mi a teendő?

Itt szeretnék visszautalni valamire, amit már korábban is említettem, arra a kapcsolatra, amit a bibliakutatók Mózes alakja és I. Jeroboám alakja között jegyeztek fel. I. Jeroboám erősen kapcsolódik Egyiptomhoz, ahogy említettem, mind a maszoréta szövegben, mind a Septuagintában. Olyan körülmények között menekült el, amelyek nem nagyon világosak. Ma a jeruzsálemi szerzők későbbi változatát olvassuk, ott nagyon óvatosnak kell lennünk, és meg kell próbálnunk ellenőrizni, hogy valóban tudjuk-e, mi volt ott korábban, mielőtt a jeruzsálemi szerzők „átdolgozták”. Volt ott valami, hogy Egyiptomba menekült, és I. Sesonkkal maradt e hagyomány szerint. Aztán visszatért, és okkal feltételezhető – erről beszéltünk az egyik korábbi beszélgetésünkben –, hogy I. Sesonk/Sisák közrejátszhatott abban, hogy I. Jeroboámot az északi királyság trónjára ültették, vagyis Izrael északi királyságának felemelkedésében. Most nem tudjuk, hogy az egyiptomiaknak mennyi ideig sikerült uralniuk az északi királyságot: Sesonk valószínűleg igen. Ott a híres Sesonk-felirat Megiddóból. De meddig? Az nem tudjuk. Nem túl hosszú ideig, mert az Omri-dinasztia erejének csúcsán már nem, de talán néhány évtizedig, két-három évtizedig talán igen. És talán annak hátterében, hogy mi volt az ottani hagyomány a második évezredtől kezdve, és az Egyiptommal való kapcsolat hátterében I. Jeroboám idejében, valamint az északi királyság Egyiptomból való esetleges „felszabadulásának” hátterében, amikor a fáraók hatalma csökkent, egy idő után, talán ott van a valóság, hogy megértsük a hagyomány legelejét Ozeás, Ámosz és II. Jeroboám előtt.

Bizonyos szempontból a kivonulás hagyománya a Kánaán és Egyiptom közötti nagyon hosszú kapcsolat eredménye. És mégis azt is látjuk, hogy a történet lejegyzése, a kompozíció során az i.e. 8. század konkrét részletei kerülnek bele és strukturálják a történetet. Hogy a te szavaiddal éljek, foglaljuk össze ennek a hagyománynak a bonyolult történetét.

Igazad van, Matt, a kivonulás története minden bizonnyal a legösszetettebb történet az ókori Izrael történetírásában. Rendkívül nehéz teljes mértékben megfejteni. Valószínűleg ennek sztorinak van a leghosszabb története. Talán a második évezred emékekeivel indul, és folytatódik Jeruzsálem pusztulása után is egészen a perzsa korszakig, sok évszázadon át. Azt hiszem, az összefoglalásban elmondhatjuk, hogy

maradhatott fenn emlékezet az ázsiai vagy kánaáni emberek vándorlásának eseményeiről, akik erről a földről, Kánaánból, a Nílus-deltából jöttek ki valamikor az i.e. 16. században, de ez egy homályos emlék volt.

Ezt a homályos emléket a pusztaságban, valahol Kánaán déli határán őrizték meg. Aztán később van egy másik réteg, amely az északi királyság alapításához kapcsolódik, ismét Egyiptom kapcsán. Talán még valamiféle emlék a késő bronzkorról. Kétlem, de talán. De aztán mindenképpen kapcsolódunk I. Jeroboámhoz és I. Sesonkhoz az északi királyság felemelkedésével. Ez lehet az első igazán igazolható „pillanat” a hagyományban az i.e. 10. század második felében. Ott válik fontossá. Majd még fontosabb lesz Samáriában az i.e. 8. század első felében, II. Jeroboám idején, aki egyrészt valószínűleg I. Jeroboám csodálója, és kapcsolódik I. Jeroboám hagyományaihoz – különben miért lenne a neve II. Jeroboám –, és ő az, aki a sivatagban is tevékenykedik. Valószínűleg az ő idejében a pusztaságról származó információk eljuthattak Samáriába, az északi Királyság területén az ott élő írnokokhoz és ez jól kapcsolódik a már Ozeás és Ámosz idejében is meglévő emlékezethez. Vagyis tettünk egy újabb lépést. Ez a hagyomány északi hagyomány, amely Észak bukása után (i.e. 720) más északi hagyományokkal együtt, mint például a Jákob-ciklus és más hagyományok, elkerül délre, Júdába. A hagyomány északon, Samáriában több helyen is fennmaradhatott, mert Kuntillet ’Ajrudban a samáriai Jahvét említik, fennmaradhatott talán a Nébó-hegyi templomban is, amely az i.e. 9. században eltűnt, de kezdetben fennmaradhatott a nebói templomban. A hagyomány aztán i.e. 720 után eljut Júdába, és ott is fontos lesz. A júdabeliek pedig asszír kapcsolataik miatt a 7. században is ismerik a sivatagot. A sivatagi puszta tehát nem idegen a júdaiak számára az i.e. 7. században. De nem csak erről van szó. Fel kell tenni a kérdést:

A válaszban rejlik az üzenet. Az i.e. 7. század végi geopolitikai helyzet miatt. Fennállt valamiféle fenyegető veszélye a Júda és Egyiptom közötti összecsapásnak. A két királyság, a két hatalom eltérő törekvései miatt. Mondjuk Júda nem éppen hatalom. Júda Jozija király idejében ezzel a pánizraelita ideológiával arra gondolta, hogy ha az asszírok kikerülnek, minden beteljesülhet. De Asszíria helyére Egyiptom jön és nekik is megvannak a saját elképzeléseik. Ez lehetett a végén a háttere annak is, hogy Jozijást megölte Nékó Megiddónál i.e. 609-ben (vö. 2Kir 23,29). Ha valóban fennállt a fenyegető veszély, akkor az üzenet ez lehetett:

„Nézzétek srácok, nyugodjatok meg! Ez már korábban is megtörtént. Összecsaptunk a fáraóval, és Izrael Istenének hatalmának köszönhetően akkor is sikerült legyőznünk a fáraót, és megszabadultunk Egyiptomból. Most is ez fog történni, a mi jámbor Jozija királyunkkal és Izrael Istenének hatalmával”.

Végül azt is el kell mondanunk, hogy volt egy másik üzenet is, amely i.e. 586 után lett jelentős. Kivonulás, ez a felszabadulás történeteként ma is fontos, de mindenképpen 586 után. Gondoljunk csak a volt júdaiak helyzetére, akik a sivatag túloldalán ültek, csak éppen a másik irányban, Babilóniában és Sionra gondoltak, Jeruzsálem után vágyakoztak, mint a zsoltárénekben és azt mondogatták magukban:

„Lám, lám, lám, történt már ilyen a múltban: rabszolgasorba taszított minket az egyik birodalom, de Izrael Istenének hatalmával sikerült felszabadulnunk, keresztülvágni a szörnyű pusztaságon, belépni Kánaánba és ott letelepedni.”

Rendben. Nagyszerű. Két északi hagyományról beszéltünk a pátriárka történetekben. A következő epizódokban még kettővel kell foglalkoznunk. Az egyik a hősi történetek a Bírák könyvének elején, a másik pedig a frigyláda elbeszélése, amely kiemelkedő szerepet játszik Kiriath Yearimban, ahol most vagyunk, és ahol a következő alkalommal találkozunk. Köszönöm.

Köszönöm.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

A képek forrása:

ancientneareast.org; myweb.midco.net; Shutterstock; touchpointisrael.com.

Korábbi beszélgetések:

1. rész: Az ókori Izrael régészete: Két szélsőség között
2. rész: Kánaán a késői bronzkorban
3. rész: A titokzatos bronzkori összeomlás
4. rész: Az ókori Izrael felemelkedése a felföldeken
5. rész: Az első Izrael
6. rész: Kánaán meghódítása
7. rész: Az első filiszteusok
8. rész: Filiszteusok a Bibliában
9. rész: Egy egységes királyság?
10. rész: Saul király
11. rész: Dávid király nyomában
12. rész: Dávid történetének későbbi rétegei
13. rész: Salamon, a globlalizáció királya
14. rész: Írásbeliség az ókori Izraelben 
15. rész: Jeruzsálem a bibliai időkben
16. rész: Az izraeli királyság első 50 éve
17. rész: Omri dinasztiája
18. rész: Izrael II. Jeroboám idején
19. rész: A pátriárkák: Jákob elbeszélői ciklusa