Massimo Recalcati pszichoanalitikus professzor írása a pszichoanalízis és a Biblia éltető kapcsolatáról.
A mitológiai világ, amelyre a pszichoanalízis általában hivatkozik, nem a bibliai világ. A pszichoanalitikus doktrína alapvető szereplői a görög világból származnak: Oidipusz, Elektra, Antigoné.
Mégis vannak bibliai gyökerei a pszichoanalízisnek, és nemcsak azért, mert Sigmund Freud zsidó családba született (nem gyakorló, de a Szentírás iránt mégis figyelmes, olyannyira, hogy 18. születésnapjára a Tóra legfrissebb változatát kapta ajándékba szüleitől).
A bibliai szöveg olyasmit hirdet, amire a pszichoanalízis kitér: a törvényt.
Mi a törvény lényege? Korunk nagy kavarodást okoz azzal, hogy a törvény dimenzióját összekapcsolja és átfedésben tartja a szabály dimenziójával: mi, kortársak végül is azt gondoljuk, hogy a törvény a szabály tiszteletben tartásához kapcsolódik. Azt gondoljuk, hogy a nevelés az, hogy a gyermekek életét beszabályozzuk. Ehelyett a bibliai szöveg számos tanítása közül az egyik – amelyet a pszichoanalízis felvállal – az aránytalanság/egyenlőtlenség, a törvény és a szabály közötti különbség.
A szabályok mindig külső, szükséges akadályai az életnek. Az KRESZ például kimondja, hogy meg kell állni, ha a közlekedési lámpa pirosra vált: ez teszi lehetővé a forgalom szabályos áramlását. Ha nem így teszünk, veszélybe kerülünk, és kockáztatjuk a büntetést (ami szintén kívülről jön).
Mózes a bibliai szövegben azt mondja, hogy a probléma nem annyira a törvény kőtáblákra való írása (a híres Dekalógus), hanem a törvény „testbe és szívbe” való írása.
A törvény első formája a szó, a beszéd. Mi, kortársak úgy gondoljuk, hogy a szó a kommunikáció eszköze: kétségtelenül az. De a Biblia azt mondja nekünk – és a pszichoanalízis ezt a pontot veszi fel –, hogy a szó mint törvény a kommunikáció előtt áll. Valójában a szó törvénye teremti meg a kommunikáció lehetőségét. A Biblia a világ keletkezésének első beszámolójában azt mondja, hogy a szó nem eszköz: a szó hasonlít a fényhez, a szó maga a fény. A szó nem pusztán eszközként nevezi meg a dolgokat: a bibliai szövegben az isteni szó hozza létre a dolgokat, a világ eseményét. „Isten szólt, és úgy lett”, Isten szava nem megnevezi: létrehozza.
A költészetben a szó teremti meg a világot. A pszichoanalízisben, amikor a pácienst felkérik, hogy beszéljen a múltjáról és az emlékeiről, új módon teszi létezővé azt, ami már megtörtént.
A másik pont: Mi a törvény lényege?
A Bibliában az első nagy emberi vétek jelenete az, amikor Ádám és Éva leszakítja az almát. Az emberek élettől tündöklő kertben vannak. Egy mellékszál: Isten megteremti az eget, a földet, a vizeket, majd az embert, Ádámot, ami a héber szövegben nem a férfit jelenti. Ádámnak nincs neme, ő az ember, a földlakó. A héber nyelvben Ádám azt jelenti, hogy ’földi’, ’aki a földből származik’. A kertben azonban a földlakó szomorú, mert egyedül van, „lesújtottan”: nincs kivel beszélgetnie, nincs, aki meghallgatná.
Az embernek ez az elesettsége olyan igazság, amelyet a pszichoanalízis felvállal: a kapcsolat ad oxigént az életnek.
Az ember a magányban kialszik. Mivel pedig a bibliai isten nem fáraóisten, nem gonosz vagy szadista, hanem ellenkezőleg, mindig szánalommal, együttérzéssel és szeretettel fordul az ember felé, hogy segítsen rajta és enyhítse szomorúságát a kertben, kitalálja Évát. Ki ő? Ő nem a férfi nősténye, ő nem az „A” testből kivett „B” test, ő nem csak annak a bordának a terméke, amit Isten valóban kivesz Ádám testéből.
Éva teremtése a szicíliai Monreale bazilika mozaiján.
A patriarchátus ideológiája Éva megteremtésében a férfi ontológiai felsőbbrendűségének jelét látta a nővel szemben. A valóságban Éva nem a nő teste, hanem a kapcsolat neve. Nélküle nincs kapcsolat, és kapcsolat nélkül az ember meghal. Hozzátehetnénk, hogy ebből fakad a vágy, hogy Ádám szeretné kisajátítani Évát, hogy visszaszerezze bordáját, hogy a vágy viszonya Ádám és Éva között nem olyan, mint a görög világban, ahol az androgün lény megosztja, és a szerelem az újrakomponálásra való törekvés (ez az erosz nagyszerű ábrázolása, amelyet Platón a Lakoma című írásában ad nekünk). A bibliai világban ez nem így működik. Nincs meg, mint a platóni mítoszban, az androgün lény arroganciája, aki mindkét nemmel rendelkezik, és dacol Jupiterrel. A bibliai szövegben a szerelem a magányból, a kapcsolatok szükségességéből születik. A borda visszafordíthatatlanul elvész, és a szerelem soha nem egyesül: a kettő kettő marad, soha nem lesz belőlük egy.
Isten azt mondja Ádámnak és Évának, hogy mindent élvezhetnek, de a tudás fáját nem. Azt mondja: mindent élvezhettek, de nem mindenből; mindent élvezhettek, de nem vagytok minden. A kígyó azt mondja: ez az isten becsap titeket, a legjobbat megtartja magának, fél tőletek, önző, a legfontosabb fa gyümölcsét megtartja magának. A kígyó hízelgése az ember istenítése. A Tórában megsokszorozódnak a bűnök, de a bűn egyetlen formája a bibliai szövegben az, hogy istennek hiszi magát, isten akar lenni. A megistenülés mindig az ember önpusztításával jár. A Tóra azt mondja, hogy lehetetlen mindent birtokolni, mindennek lenni, mindent tudni, mindent mondani. De éppen ez a lehetetlenség neveli a törvények iránti érzéket, mert csak annyit tudhatok, amennyire megértem, hogy lehetetlen mindent tudni, hogy lehetetlen az istenismeret. A megismerés lehetőségét a minden tudás lehetetlensége adja. A mindent tudás igénye tudatlanság. A kertben az emberek megeszik az almát, megszegik a törvényt – a bibliai szövegben és a pszichoanalízisben is lényeges a törvény és a törvényszegés viszonya. Szent Pál a rómaiakhoz írt levélben azt mondja: „A törvény szüli a bűnt”. Ez az emberi vágynak az a rendesen perverz dimenziója, amely a tilalommal szembesülve mobilizálódik, és élvezi a túllépést. Az igazi perverzió viszont az, amit a kígyó javasolt: nem áthágni, hanem istenné válni.
Íme: a szó törvénye az a törvény, amely megtiltja az embernek, hogy istenné váljon.
A Tórában ott van a bábeliek jelenete. A bábeli nép nagy tornyot akar építeni, hogy megkérdőjelezze az isten hatalmát. A legnagyobb tornyot, minden idők legnagyobb tornyát. A bábeli nép egy tömeg: egyetlen test, amely nem ismer különbséget, amit Umberto Eco a fasizmus örök dimenziójaként ábrázolt, mert kizárja a különbséget. A zsidó isten, szembesülve a bábeliak totalitárius delíriumával, felülről avatkozik be, leszáll az égből, szétszórja a nyelveket, lehetetlenné teszi az egységes nyelv létezését, és arra kényszeríti a bábeli embereket, hogy ne egyetlen nyelven beszéljenek: demokráciára, különböző nyelvek hallgatására kényszeríti őket. Walter Benjamin szerint a demokrácia a fordítás szükségességének megtanulása: ahhoz, hogy együtt legyünk, le kell fordítanunk magunkat.
A Biblia nem tesz engedményt, nem retorikai és nem vallási szöveg. Amikor a próféták pikkelnek valakire, akkor az ateistát veszik célba, a bálványimádót nem.
A bibliai szövegekben a testvériség drámai kudarc. Káin és Ábel, Jákob és Ézsau, József, akit testvérei eladtak a beduinoknak. Ez azért történik, mert a testvériség nehéz, gyötrelmes konstrukció, és mert a vér nem az az anyag, amely megalapozza a testvériség lehetőségét.
A Biblia a Prédikátor könyvében is foglalkozik ezzel: hogyan válaszolhatunk a halál törvényére? Mi marad számunkra, ha minden haszontalan „fáradozás a nap alatt”? Qohelet ezt mondja:
„Egyétek kenyereteket örömmel, igyátok boraitokat, mert Isten már megelégelte műveiteket; életetek minden pillanatában öltözzetek fel örömmel, élvezzétek. És bármit is tesz a kezed, amit véletlenül tenned kell, tedd elszántan”.
Ez az evangélium egy híres szakaszát juttatja eszünkbe, amikor Jézus azt mondja:
„A mi tanítóink nem a farizeusok, a mi tanítóink a mező liliomai és az ég madarai”.
Mit lehet tőlük tanulni? Azt, hogy nem a jövőben élnek. A nagy ország vagy ma van, vagy nem létezik.
Az akédának ez a keresztény változata az olaszországi Ravennában található a San Vitale-bazilikában.
Végül Ábrahámról és Izsákról szeretnék beszélni. Isten elhívja Ábrahámot, akinek nyolcvanéves korában született Izsák, a legkedvesebb fia, az ígéret gyermeke. És megkéri: Ha igazán szeretsz engem, áldozd fel ezt az egyetlen fiadat. Ábrahám pedig, mielőtt gondolkodásba esne, azt mondja: „Itt vagyok!”. Felajánlja magát valaminek, amit még nem ismer: ez a hit. És fogja a fiát, elviszi. Mielőtt elvágná a torkát, az angyal keze megállítja. Hogyan értsük mindezt? A pszichoanalízis olvasata szerint a szülők és a gyermekek közötti szeretet köteléke lehet olyan szeretet, amely öl. Minden családi kötelék paradox feltétele, hogy olyan mértékben teljesedik ki, amilyen mértékben feloldódik. A családi kötelék ott teljesedik be, ahol feloldódik. Erre hívja Isten Ábrahámot. Az igazi áldozat Ábrahámé, nem Izsáké: Ábrahám, engedd el, tanuld meg otthagyni fiadat a pusztában. Ábrahám, tanuld meg a szó törvényét.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
Massimo Recalcati: La Bibbia di Freud, La Stampa, 2022.08.21.
A képek forrása:
Psych Central; Wikimedia.
