#BibliaKultúra

A filozófia és a vallás közötti különbség a beszéd és a hallgatás, az ember Istenről való beszéde és Isten emberről való beszéde közötti különbség, ahol az ember hallgat. Ez az ész és a hit közötti különbség. A filozófia az ember Isten utáni keresése; a Biblia Isten ember utáni keresésének története. A filozófia felfelé szálló szavak; a Biblia a leküldött Ige.

A Prédikátor könyve az egyetlen könyv a Bibliában, amelyben Isten teljesen hallgat.

A szerző nem hivatkozik isteni kinyilatkoztatásra, csak a természetes emberi értelemre és az érzékszervi megfigyelésre. Isten csak a keresés tárgya, nem az alanya; a keresett, nem a kereső, a Mennyei Kutya.

Jób könyvében Isten szintén hallgat, kivéve a kezdetet és a végét. De ez a két rész teszi a különbséget Jób és a Prédikátor között. Mivel Isten beszél, Jóbnak mindene megvan, annak ellenére, hogy nincs semmije. Mivel Isten hallgat, a Prédikátornak nincs semmije, annak ellenére, hogy mindene megvan.

Isten kétszer szólal meg Jób könyvében. Az első két fejezetben látjuk, ahogy megkérdőjelezi Jóbot, próbára teszi. Ennek a kezdetnek a fényében mi, olvasók, a hosszú középső részt, Jób Isten utáni keresését, valójában Isten Jób utáni kereséseként értjük. De Jóbnak nem volt meg ez az első két fejezet. Isten hallgat, ahogy a Prédikátornak is.

Jób utolsó öt fejezetében Isten a viharból szól. Semmi sem mélyebb az egész világirodalomban ennél a beszédnél. Elég ahhoz, hogy kielégítse Jóbot, a legnehezebben kielégíthető embert a földön. Mert Jób nem türelmes. Jób türelmetlen. „Mutasd meg!”. Bármi is rejtőzik ezekben a fejezetekben, elég nagy ahhoz, hogy kielégítse a legnehezebben kielégíthető embert a világon a világ legnehezebb kérdésével, a gonosz rejtélyével kapcsolatban. Elég lenne ahhoz is, hogy kielégítse a Prédikátort, ha Isten ezt mondta volna neki, de nem tette.

Talán a Prédikátor egyszerűen nem figyelt. Jób könyvében Isten csak akkor jelent meg, amikor Jób elhallgatott. Jób legjobb szavai: „Jób szavai véget értek”. Ahogy Elihu mondja Jóbnak: „Isten állandóan beszél, először így, aztán úgy, de mi nem halljuk”. Vagy talán Jób megkapta a válaszát, a Prédikátor pedig nem, mert Jób szenvedő szolga volt, míg a Prédikátor csak filozófus. A Prédikátor olyan volt, mint Szókratész; Jób olyan volt, mint Krisztus.

Az egész Biblia isteni kinyilatkoztatás, isteni beszéd. De Isten soha nem szólal meg közvetlenül a Prédikátor könyvében. A Prédikátor könyve csupa monológ, nem dialógus. Hogyan lehet isteni kinyilatkoztatás?

Ez ihletett monológ. Isten az ő gondviselésében elrendezte, hogy ez az egyetlen, pusztán racionális filozófiai könyv bekerüljön a Szentírás kánonjába, mert ez is isteni kinyilatkoztatás. Isteni kinyilatkoztatás éppen az isteni kinyilatkoztatás hiányában. Olyan, mint a Biblia többi részének sziluettje. Ez az, amit Fulton Sheen „fekete kegyelemnek” nevez a „fehér kegyelem” helyett, a sötétség általi kinyilatkoztatás a fény általi helyett. Ebben a könyvben Isten pontosan azt mutatja meg nekünk, hogy milyen az élet, amikor Isten nem mutatja meg nekünk, hogy milyen az élet.

A Prédikátor könyvének szerkezete sokkal szorosabb, sokkal logikusabb, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Úgy tűnik, a könyv csapong, sehová sem jut el, nincsenek benne szorosan érvelt dedukciók, csak bölcsességmorzsák, amelyek egy sivatagi tájon szórványosan helyezkednek el, mint néhány esőcsepp, amelyet gyorsan elnyel a száraz talaj, vagy mint egy kollázs fotókról, amelyeket egy süllyedő hajó ablakán keresztül készítettek.

Mégis, a könyv csapongása szándékos, mert ez a forma tökéletesen kifejezi a tartalmát, az üzenetét: hogy az élet sehová sem vezet. A Prédikátor azt gyakorolja, amit prédikál. A formája egy a tartalmával: a nagyszerű költészet próbája. Vajon az élet a saját farkát kergeti? Nos, ez a könyv ugyanezt teszi. A vége és a kezdete azonos: „Minden hiábavalóság.”

A Prédikátor könyve ennek ellenére logikus érvelés, nem csak szórványos megfigyelések. Érvelése deduktív és demonstratív, nem csak induktív és megfigyelő. Bár a szerző soha nem olvasta Arisztotelészt vagy bármilyen logikai tankönyvet, és nem szándékozta tudatosan, hogy könyve szillogizmus formáját öltse, mégis szillogizmus, egyszerűen azért, mert ez az a forma, amelyben az emberi elme természetesen és ösztönösen érvel. A Prédikátor könyvének szillogizmusban való összefoglalása nem palimpszeszt, hanem röntgenfelvétel; nem egy új vagy idegen képet vetít ki, hanem felfedi a már ott lévő struktúrát, a csontokat a hús alatt.

A Prédikátor könyvének érvelése az első három versben van összefoglalva, tizenkét fejezeten keresztül kibővítve, majd a végén újra összefoglalva.

Az első három vers az egész könyv miniatűrben.

Az első vers megadja a címet és a szerzőt; a második vers megadja a lényeget, a következtetést; a harmadik vers pedig a lényegi érvet adja hozzá.

1. A Prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei.
2. Hiábavalóság hiábavalósága, mondja a Prédikátor, hiábavalóság hiábavalósága! Minden hiábavalóság.
3. Mit nyer az ember minden fáradozásából, amellyel fáradozik a nap alatt?

A Prédikátor könyvének szerzője valószínűleg nem Salamon, de a név szimbolikusan illik rá. A könyv központi gondolata a hiábavalóság, ami az élet céltalanságára utal Isten nélkül. Pál apostol szavaival élve: „szemét”. Sartre ateista filozófiája is alátámasztja ezt, amikor azt mondja: „Ha Isten nem létezne, minden megengedett lenne.”

Hadd fogalmazzam meg a lényeget egyetlen szóval. Ez egy olyan szó, amelyről garantálom, hogy meg fog döbbenteni és meg fog botránkoztatni, pedig Szent Páltól származik. Pál ezt a szót használta Krisztus nélküli életének leírására, amely tele volt világi sikerekkel, oktatással, vagyonnal, hatalommal, presztízzsel és kiváltságokkal. Pál a ’farizeusok farizeusa’ volt, római polgár, Gamáliel, ’Izrael világossága’ tanította. De mielőtt Krisztus a Prédikátor utáni kapcsolatba helyezte volna Istennel, milyen volt az élete? Ganéj. ’Szemét’ - ez volt az ő szava rá, nem az enyém. Nézd meg a Filippi levél 3:8 versét a merész King James bibliafordításban. Krisztus Jézusban való Isten mindenek felett álló ismeretéhez képest, a világ összes legnagyobb dolga, Pál szerint, szkubala (σκύβαλα) - szemét. Ganéj. Jób szemétdombja.

Salamon, a Prédikátor könyvének szerzője, felismeri, hogy az élet rövid távon nem hiábavaló: az evés életben tart, a szex örömet okoz és biztosítja az emberiség fennmaradását. A rövid távú célok azonban nem kompenzálják a hosszú távú céltalanságot. Az emberek, mint a Prédikátor, nem csak a jelenben élnek, hanem a jövőben is, reményekkel és célokkal. A deterministák, akik ezt tagadják, megfosztanak minket szabadságunktól és jövőnktől. Az életünk olyan, mint egy fekete doboz, amelynek minden egyes része céllal bír, de az egész értelmetlen. A mai zajos világban nem halljuk meg a lélek csendjét, a „semmi” félelmetes ürességét, ami erőszakhoz és önpusztításhoz vezet. A média kihasználja ezt az űrt, halállal és szenvedéllyel táplálkozik.

A Prédikátor könyve szerint az élet rövid távon lehet értelmes, de hosszú távon haszontalan. A céltalanság érzése a modern emberben félelmetes űrt teremt, amit a média kihasznál. A könyv erre a belső ürességre mutat rá, ami erőszakhoz és önpusztításhoz vezethet.

A modern világ, akárcsak Salamon, nem tudja megválaszolni az élet értelmére vonatkozó kérdést. Ehelyett öt módszerrel próbálja elrejteni ezt a kellemetlen igazságot, melyet a szerző egy elefánt képéhez hasonlít:

1. Elterelés: A rengeteg apró-cseprő dologgal elfoglaljuk magunkat, hogy ne legyen időnk a nagy kérdéseken gondolkodni.
2. Propaganda: Az élet értelmével kapcsolatos kérdéseket lekicsinylő címkékkel látjuk el (absztrakt, metafizikai, vallásos, szubjektív), így elbagatellizáljuk a jelentőségüket.
3. Közöny: Egyszerűen nem foglalkozunk a nagy kérdésekkel, közömbösek vagyunk Isten, a Semmi és a Halál iránt. A részletekre koncentrálunk, de a nagy egészet figyelmen kívül hagyjuk.
4. Boldogság hajszolása: A boldogság utáni vágy elnyomja az élet értelmének keresését. A negatív gondolatokat (mint a halál vagy a céltalanság) elutasítjuk, és a pozitív gondolkodásra koncentrálunk.
5. Szubjektivizmus: Az igazságot relatívvá tesszük, mindenki a saját igazságát keresi, így a nagy, közös kérdések jelentőségüket vesztik.

Kreeft szerint azért folyamodunk ezekhez a módszerekhez, mert félünk szembenézni az igazsággal, az élet értelmének kérdésével.

A Prédikátor könyvének központi gondolatát a szerző egy szillogizmusban foglalja össze: minden emberi tevékenység („fáradozás”) a „nap alatt” történik, és minden a „nap alatt” hiábavaló, tehát minden emberi tevékenység hiábavaló. A „nap alatt” kifejezés a megfigyelhető világot jelenti, amelyet öt jellemző határoz meg: az egyformaság, a halál, az idő, a gonosz és a rejtély. Ezek a jellemzők teszik hiábavalóvá minden emberi törekvést. A könyv szerint az élet olyan, mint egyenes utat keresni egy gömb alakú világon, vagyis lehetetlen.

Salamon öt fő „fáradozást”, azaz életcélt vizsgál meg: a bölcsességet, az élvezetet, a gazdagságot és hatalmat, az erkölcsösséget és a hagyományos vallást.

A bölcsesség keresése („minden bölcsességben sok a bosszúság”) és az élvezet hajszolása („minden hiábavalóság és szélkergetés”) egyaránt kudarcot vall. A hatalom sem hoz tartós boldogságot, bár rámutat, hogy az élet értelme nem kontrollálható, hanem ajándék. Az erkölcsösség, a másoknak való élés sem elég, mert ha az egyén élete céltalan, akkor másokért élni is értelmetlen. A hagyományos vallás sem ad választ, mert a természet megfigyelése alapján ismert Isten túl távoli és közömbös.

Az öt „fáradozás”

Mind az öt „fáradozás” hiábavalónak bizonyul, mert mind a „nap alatt” van, és a „nap alatt” minden hiábavaló. Salamon öt érvet sorol fel, amelyek alátámasztják, hogy a „nap alatt” minden hiábavaló:

1. Egyformaság és közöny: A természet közömbös az emberi értékekkel szemben, jó és rossz emberekre egyaránt leselkedik veszély.
2. Halál: A halál elkerülhetetlen vége minden életnek, ami értelmetlenné teszi a földi törekvéseket.
3. Idő: Az idő ciklikus ismétlődése miatt nincs igazi fejlődés, minden „új” csak a „nap alatt” új. Az örökkévalóság utáni vágy azonban reményt ad.
4. Gonosz: A szenvedés és az igazságtalanság állandó jelenléte megkérdőjelezi Isten jóságát és az élet értelmét.
5. Isten: A természet megfigyelése alapján ismert Isten nem személyes, hanem távoli és megfoghatatlan. Nem ad választ az élet értelmére.

Salamon tehát nem tagadja Isten létezését, de nem talál vigaszt és iránymutatást a hagyományos, természet által megismert Istenben.

A céltalanság érzése

A Prédikátor könyvének konklúziója, miszerint minden hiábavaló, elkerülhetetlenül felveti az élet értelmének kérdését. Kreeft szerint három „kapun” keresztül törhet be életünkbe a céltalanság érzése:

1. az érzelmi,
2. a spirituális
3. és az intellektuális kapun.

Mindhárom kaput meg kell védenünk a céltalanság démonától. A pszichológia segíthet az érzelmi problémákon, a vallás a spirituálisakon, a filozófia pedig az intellektuálisakon. A Prédikátor könyve Isten „szókratészi módszere”, amely kihívást jelent, és arra késztet, hogy megkeressük a válaszokat.

A könyv a kérdés, a Biblia többi része pedig a válasz.

A kérdés az, hogy megértettük-e a választ, és képesek vagyunk-e hitünket racionális érvekkel alátámasztani.

A Prédikátor könyvének céltalanságról szóló konklúziójára válaszolni kell. Ehhez racionális érvekre van szükség, nem elég pusztán az érzelmeinkre vagy a hitünkre hagyatkozni. A könyv érvelése logikus és világos, ezért a kiinduló feltevések között kell hibát találni. Kreeft felveti, hogy

létezik-e olyan emberi tevékenység, amely nem a „nap alatt” van, azaz nem korlátozódik erre a világra.

A válasz az, hogy igen, az ember „építi” önmagát, és a lelke örökkévaló.

A másik kérdés, hogy

létezik-e olyan dolog a „nap alatt”, ami mégsem hiábavaló.

A válasz a szeretet, ami erősebb a halálnál, és örökkévalóságra utal. A Prédikátor könyvének utolsó versei egy másik szerző által hozzáadott kiegészítésként értelmezhetők, amelyek a hagyományos vallásos választ adják az élet értelmére: féld Istent, és tartsd meg a parancsolatait. A könyv azonban nem áll meg itt, hanem rámutat, hogy az Istenfélelem csak a bölcsesség kezdete, nem a vége. Chestertonnak Az örökkéváló ember című munkájából idéz:

Az Úr félelme a bölcsesség kezdete. A kezdetekhez tartozik, a civilizáció hajnala előtti hideg órákban érezhető: az a hatalom, amely a pusztából tör elő, forgószélen érkezik, és összetöri a kőbálványokat. A hatalom, amely előtt a keleti népek arcra borulnak, mint a porba hullott kövezet. A hatalom, amely elől az ősi próféták meztelenül rohannak, kiáltanak, hirdetik, de menekülnek is előle. A félelem, mely minden vallás gyökerében ott lappang, legyen az igaz, vagy hamis. Az Úr félelme a bölcsesség kezdete, de nem a vége.

A Biblia története meghaladja a Prédikátor könyvének világképét, és új kezdetet hoz a teremtés, a megtestesülés, a feltámadás és az utolsó ítélet által. Ezek az események megtörik az idő ciklikusságát, és valódi reményt és értelmet adnak az emberi létnek.

Peter Kreeft így foglalja össze gondolatait a Prédikátor könyvéről:

A Prédikátor könyve az élet ragyogó könyve. Ragyogó éppen a kápráztató sötétségében. Az élet könyve, éppen azért, mert őszintén és kendőzetlenül szembesül a halál tényével. Kiváló, nagyszerű könyv, mert mélyen és kompromisszumok nélkül vizsgál egy nagyszerű, nagyszerű kérdést: Mi végre van az életünk itt a nap alatt?

Ez a legnagyobb kérdés a világon. Az egyetlen nagyobb könyv ennél csak az lehetne, amely a világ legnagyobb válaszát adja – egy olyan könyv, mint a Biblia következő könyve, az Énekek Éneke. A filozófus felteszi a kérdést, de a szerelmes válaszol rá. A fej gondolkodik, de a szív énekel.

Az Énekek Énekében az élet szerelmes dalnak látszik. Életünk hangjegyek egy nagyszerű zenében, egy kozmikus harmóniában, a „szférák zenéjében”, és a dal lényege a szeretet, mert a dal énekese Isten – a mi történetünk, a történelem, az ő története –, és Isten a szeretet. De ez már egy másik történet. És az út ehhez Jób könyve.