A vaskori Izrael leggyakrabban előkerült rituális tárgyai az úgynevezett júdeai oszlopos figurák voltak. Ezek a kis terrakotta, női szobrok bár felkeltették a kutatók figyelmét az óizraeli vallásról, monoteizmusról és a nők vallásgyakorlatáról szóló tudományos párbeszédben, mégsem tudták megfejteni titkukat. A mai értelmezések, amelyek a szobrocskák fedetlen, nagy melleinek feltételezett jelentőségére és a héber Bibliára építenek, összekapcsolják azokat az istennőkkel, a népi vallásossággal és a nőkkel. Ezzel szemben a régészeti környezetet gyakran elhanyagolják vagy leegyszerűsítik. Bejegyzésünkben főleg Erin Darby kutatási nyomán teszünk kísérletet a felmerült kérdések megválaszolására. Tisztázzuk, hogy mik ezek a szobrok, kik készíthették őket, kiket ábrázolnak és miféle rituális szerepük volt.
William G. Dever egyik könyvének azt a címet adta (kérdőjellel), hogy volt-e Istennek felesége. A könyvben érthetően kifejti, sorra veszi az óizraeli vallásra vonatkozó bizonyítékokat, és azt állítja, hogy az izraeliták nemzeti istenének volt egy társa a kánaáni panteonból, akinek egyik ábrázolását a könyv borítóján is feltünteti. Úgy érvel továbbá, hogy a népi vallásosság és az istennő szerepe valójában nem tűnt el a hivatalos, monoteista jahvizmus alatt, csupán a föld alá kényszerült, és a későbbi zsidóság mágikus gondolkodásában és misztikájában talált otthonra. Ha egykor volt is felesége, kérdés, hogy a könyvborítón látható Asera volt-e az?
Mik ezek a szobrocskák?
A Kr. e. 8. századi Júda anyagi kultúrájában több változás történt, megjelentek például az ország minden nagyobb városában agyagból formált, oszlopos női figurák egészen a babiloniak inváziójáig (Kr. e. 8-6. sz.).
Ahogyan a fenti borítóképen is látszik, két alaptípusuk van, mindkettőt oszlopra formálták és karjukkal támasztják alá keblüket. Az egyik típus női arcot ábrázol, mandulavágású szemekkel, zárt, de mosolygó ajkakkal, változó hajviselettel (füleket elfedő, fürtös paróka). A másik típus mintha madárarcú, csőrorrú személyeket ábrázolna. Júdában ez a két legmeghatározóbb stíluscsoport, de ismerünk Filiszteából, Izraelből, Főníciából, Ciprusról, Szíriából, Moábból és Ammonból más oszlopos női szobrokat is, amelyek főleg a hajviselet szempontjából változatosabbak, vagy más a kéztartásuk (pl. dobot tart, áldozati adományt visz).
A legtöbb szobron jól látszik, hogy előbb lemeszelték, majd lefestették őket. A leggyakoribb szín a vörös, a fekete és a sárga volt. Mindazonáltal úgy tűnik, a festéket nem arra használták, hogy a figurákra ruhát varázsoljanak.
Az ásatások során az agyagszobrok gyakran törött állapotban kerültek elő. Ezt egyesek úgy értelmezték, hogy a szobrokat szándékosan megrongálták, amit azonban nehéz régészetileg igazolni, hiszen a leggyengébb pontokon jött létre a törés (fej, kar, törzs), amit a helyreállított szobrokon végzett kísérletek is igazoltak.
A szobrok jól dokumentált ásatásokon kerültek elő, háztartásokban, de azon kívül is (városfalon kívüli utcákon, nyilvános vízvezetékrendszerben, raktárakban, sírokban). Arád településén a szentély környékén, Gibeonban kizárólag a vízvezetékrendszerben. Az persze kérdés, hogy a háztartási szeméttel került-e a rendszerbe, vagy kell mögötte keresnünk valami rituális funkciót.
Ami meglepő, hogy alig fordultak elő szakrális közegben, kultikus tárgyak közelében, vagyis szakrális edények, füstölőlapátok, oltáremelvények vagy füstölő oltárok körül. Gyakran ott voltak, ahol más állat- vagy állatszerű figurák, lovasszobrok voltak.
Bár a kutatók a szobrokat a nőkhöz kapcsolták, Dávid városában, Jeruzsálemben nem látszik összefüggés a szobrok és a női munkákhoz kapcsolódó tárgyak (pl. szövőszék súlyai, őrlőkövek) jelenléte között. Ez azonban nem perdöntő.
Kik készítették a szobrokat?
A legtöbb kutató nem a szobrok "identitása" felől érdeklődött, hanem a júdai stíluscsoport azonosításával foglalkozott. A stílusbeli egységről pedig több mindenre következtettek: egyesek szerint az egy női istenség imádatát tükrözi, mások szerint az állam felügyelte a szobrocskák előállítását, innen az egyöntetűség. Gyakran érveltek azzal is, hogy a szobrokat nők készítették. A megmunkáltság és a stílusbeli egység azonban nem egyéneket vizionál az alkotók mögött, hanem egy kerámia-iparágat feltételez, amit további kérdéseket vet vel. Annyi bizonyos, hogy a júdai oszlopos figurák nagy része városközpontokból, főleg Jeruzsálemből került elő.
A petrográfiai vizsgálatok szerint a szobrokat helyi agyagból készítették és a legritkább esetben használtak importált agyagot. Ez kizárja azt a lehetőséget, hogy a szobrokat egy központi helyen készítették aztán exportálták. A szobrok jeruzsálemi agyagának vizsgálata azt mutatta, hogy legalább két, ha éppen nem négy különböző agyagfajtával kell számolnunk.
Kiket ábrázolnak a szobrok?
Bár már több, mint egy évszázada, hogy a tudományos világ foglalkozik a kérdéssel, a kutatók még mindig nem jutottak konszenzusra, hogy kiket is ábrázolnak ezek a szobrok és milyen szerepük volt az ókori Júdában. Alapvetően három irányt lehet megkülönböztetni, a szobrok
- istennőként való értelmezését,
- a „népi vallásosság” egyik kultusztárgyaként, valamint
- a nőkhöz és a termékenységhez kapcsolódó kultusztárgyként való értelmezését.
A kutatók nagy része úgy gondolja, hogy az oszlopos figurák istennőket ábrázolnak. A szobrokon persze nincsenek attribútumok, nincs azonosító szöveg, de a legtöbb javaslat Asera (héber ʻAštōreṯ) istennőre érkezett.
A második domináns megközelítés a „népi vallásosság” irányába mutat. Egyes kutatók szerint a szobrok egy JHWH-tól eltérő főistent ábrázolnak és ortodox vallási kereteken kívüli kultikus használatban voltak.
A harmadik megközelítés a nőkhöz és a termékenységhez kapcsolja az oszlopos figurákat. Ez olykor kapcsolódik a fent említett istennő-értelmezéshez, és azt feltételezi, hogy ebben a kultuszban főleg nők foglalatoskodtak. A női világhoz való kapcsolás a szobrok méretes melleiből adódik. Arra gondolnak, hogy a keblek a termékenységet, a szoptatást vagy az újszülöttek egészségi állapotát hívják elő.
De mit sugallnak a bizonyítékok?
Az istenséggel való azonosítás kapcsán a régészet ellenvetéssel él, hiszen a héber Biblia és az ókori Közel-Kelet legfontosabb istenábrázolásai nem agyagot kívántak meg, hanem inkább kőből, fémből készült vagy fából faragott figurák voltak. A melleit tartó női alakok vagy a meztelen női ábrázolások soha nem kapcsolódtak egyértelműen egyetlen panteon nevesített istenéhez sem. Ebből a szempontból az egyetlen kivétel talán a kései bronzkori Egyiptomból származó Qudshu („Szent”), de az istennő ábrázolása és neve is, inkább egy levantei rituálét feltételez, illetve a nevet és a hozzá kapcsolódó kozmológiát is csak később, utólagosan kreálhatták.
De akkor miért gondolják azt a kutatók, hogy a szobrok istenséget ábrázolnak?
Ez azon a feltételezésen alapul, hogy a figurális rituálék során a hívők olyan istenhez imádkoztak, akit szobor formájában ábrázoltak. Természetesen nem tudjuk, hogy milyen lehetett egy figurális rituálé, de akkor más anyagok is fennmaradhattak volna. De nem maradtak fenn sem Júdában, sem az ókori Közel-Kelet más területein olyan szövegek, amelyek említenék a rituálékban ezeknek a szobroknak a használatát. Mezopotámiában egyébként maradtak fenn rituális táblák, meglehetősen összetettek, számos rituális lépést írtak elő, de az imák minden esetben a panteon legfőbb istenéhez szóltak, és nem a szoborral képviselt entitáshoz. Ezekben a szövegekben a különböző formájú és méretű szobrocskák boszorkányokat, varázslókat, embereket, szellemeket, kisebb isteneket, oltalmazó isteni lényeket ábrázoltak, de soha sem a mezopotámiai főbb isteneket, mint Sámás vagy Éa.
Elképzelhető tehát, hogy a főistentől különböző kisebb istenségről van szó? Van egy szöveges példánk a késő bronzkori Ugaritból, a Keret-eposzból, hogy Él (főisten) agyagból teremt egy Satiqatu nevű női istenséget, hogy meggyógyítsa a halálos ágyán fekvő Keret királyt. Úgy tűnik, hogy az istennő a főisten szolgálatában álló kisebb istenség.
Mivel az oszlopos figurákat Júda minden településén megtalálták, jól tükrözi a népsűrűséget is. Ebben az értelemben jogos a „népi vallásoság” és annak megnyilvánulásainak emlegetése. A régészet azonban nem tudja megítélni, hogy ezekre a szobrokra rosszallóan tekintett-e a bürokráciában és a templomban tevékenykedő elit vagy sem. A szobrok a legkülönbözőbb társadalmi és gazdasági státuszt tükröző házakból kerültek elő. Dávid városában például templomi személyzethez kötődik (Area G), máshol alacsonyabb státuszú emberek házaiban bukkantak rájuk (Area E). A Hiszkija és Jozija király által elindított vallási reformmozgalmak idején sem tűnnek el, pedig joggal elvárhatnánk. Vagyis a Kr. e. 6–8. század között, egészen Jeruzsálem lerombolásáig országszerte jelen vannak a júdeai oszlopos figurák.
Fentebb már szóba került, hogy a kutatók szerint az otthonokban használták a szobrokat, de a Mezopotámiából és Egyiptomból ismert figurális rituálékat még akkor is a hivatalos, templomi személyzet felügyelte, ha arra a szentélyen kívül került sor.
Ez azonban nem feltétlen jelenti az, hogy Júdában is ez volt a helyzet. Annyit állíthatunk biztosan, hogy a társadalom legkülönfélébb szegmenseiben jelen voltak ezek a szobrocskák, és nincs bizonyítékunk arra, hogy a kultuszi tisztviselők rosszallták vagy óvtak volna használatuktól.
A mellet alátámasztó kezek ikonográfiai hagyománya a régészeti vaskor második időszakában feltűnik az egész Közel-Keleten: lovas homlokkötőkön, szemellenzőkön, férfiak tulajdonában lévő pecsétnyomókon. Így az ikonográfia nem bizonyítja a szobrok nőkhöz való kizárólagos kapcsolódását. Ráadásul a jellegzetesen női dolgokkal foglalkozó (fogamzás, terhesség, szülés, szoptatás) rituálékon is nagyon ritkán jelennek meg ezek a figurák. Egyiptomban a jellegzetes Bész-figurák is férfiábrázolások.
Mi tehát a mellábrázolás célja ezeken a szobrokon?
Az egyik válasz a gyógyításhoz és az oltalomkereséshez kapcsolódik. Az ugariti Keret-eposz és az egyiptomi varázsszövegek bizonyítékai abba az irányba mutatnak, hogy a késő bronzkori Levantében a női mellek és az anyatej a gyógyító rituálékhoz kapcsolódott. A mellüket tartó nők ábrázolásai feltűnnek a kultuszi emelvényeken, szentélyekben, házikókon, a meztelen nők pedig időnként – talán éppen védelmező szereppel – feltűnnek broz- és vaskori pecsétnyomókon, lovastárgyakon.
Mivel az oszlopos figurák háztartásokban kerültek elő, ésszerű az a következtetés, hogy az otthoni rituálék során jutottak szerephez. De milyen rituálék jöhetnek szóba?
A mágikus vagy boszorkányt igénylő rituálékat kizárhatjuk, mert ott a szobrokat minden esetben megsemmisítették. A démonűző és a rontást elhárító rítusok azonban szóba jöhetnek. Mind mentális, mind fizikai betegség miatt igénybe vehették a rítust, és elképzelhető, hogy a júdai oszlopos figurák is így „működtek”. A betegséget gyakran rosszindulatú szellemeknek vagy halottaknak tulajdonították, akiket ki kellett űzni az házból, hogy a gyógyulás hatékony lehessen. Nincsenek olyan bibliai szövegeink, amelyek tiltanák a rontást elhárító, betegség megelőzésére irányuló vagy terápiás rítusokat.
Végső soron kit képviselhettek ezek a szobrok? Talán egy középrangú istenséget, vagy félig-meddig isteni lényt, közvetítőt. A Biblia is beszél szeráfokról, kerubokról, és más szellemekről, JHWH küldötteiről.
Annyi biztos, hogy a babiloni fogság előtti Júda vallási élete sokkal színesebb és változatosabb volt, mint legtöbbször gondolnánk. A Biblia által felvázolt képhez, kultuszi gyakorlathoz jelentősen hozzájárul a régészet is.
Az alábbiakban megtekinthetnek a témában egy interjút Erin Darbyvel:
Forrás és további tájékozódásul:
Erin Darby: Interpreting Judean Pillar Figurines. Gender and Empire in Judean Apotropaic Ritual, Mohr Siebeck, Tübingen, 2014.
