Mennyiben járult hozzá a Biblia az erőszak törvényesítéséhez és mit mondhat erről a bibliamagyarázó a 21. század elején?
A 2001. szeptember 11-i tragikus események és az azt követő háború a muszlim szélsőségesek ellen ismét felhívták a figyelmet a vallás ősrégi következményeire a háborúban és az erőszakban. A jelenlegi konfliktusokban a figyelem elsősorban az iszlám öngyilkos merénylők és terroristák vallási motivációjára összpontosult. Amint azonban Bruce Lincoln nemrégiben megjelent Holy Terrors című könyvében rámutatott, meglepő szimmetria figyelhető meg George W. Bush és Oszáma bin Láden retorikájában.
A konfliktust mindketten dualisztikus értelemben jónak vagy rossznak veszik, bár értékeik homlokegyenest ellentétesek. Nincs sok igazság abban, hogy a Nyugat vallási öröksége kevésbé erőszakos, mint az iszlámé. A vallási erőszak mélyen átitatta azokat a szent iratokat, amelyek a zsidóság és a kereszténység forrásai.
A Kivonulás könyvében azt olvassuk, hogy „az Úr hős harcos” (Kiv 15,3). Az ókori világban az isteneknek kellett megvédeniük népüket és támogatni őket a csatában. Ebből a szempontból Izrael Istene sem volt más. A bibliai beszámoló legproblémásabb része azonban bizonnyal Kánaán meghódítása. A Deuteronomium szerint az izraelieknek teljesen el kellett pusztítaniuk az ország lakosságát.[1]
„Ne kössetek velük szövetséget, és ne könyörüljetek meg rajtuk. […] Sőt éppen ellenkezőleg, ezt cselekedjétek velük: rontsátok le oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, vágjátok ki berkeiket, égessétek el faragott képeiket. Te ugyanis az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy: téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van.”
Józsue könyve leírja, hogyan hajtották végre ezt a parancsolatot. Mivel Izrael a választott nép, megteheti, sőt parancsba is kapta, hogy megsemmisítsen minden olyan népet, amely látszólag akadályozza küldetését.
Természetesen nagyfokú irónia van ebben a parancsolatban. A Deuteronomium a humanista értékek egyik legnagyobb tárháza a bibliai korpuszban. Ez az a könyv, amely újra meg újra elmondja az izraelieknek, hogy legyenek együttérzőek a rabszolgákkal és az idegenekkel, és emlékezzenek arra, hogy ők is rabszolgák voltak Egyiptom földjén. Az etikai alapelv, hogy azt cselekedd másokkal, amit te is szeretnél, hogy veled tegyenek, nem az Újszövetség újítása volt.[2] A rabszolgákra és az idegenekre vonatkozó törvények a Deuteronomium könyvében megbecsüléssel nyilatkoznak arról, amit Emmanuel Levinas emberi módon „a másik arcának” nevez,[3] és empátiára hív embertársaink felé. Ez az empátia azonban nem terjed ki a kánaánitákra. Amikor a Deuteronomium íródott, Izrael és Júda népe tudta, milyen érzés az, amikor országukat lerohanják és szent helyeiket felégetik. Itt mégsem tartják becsben a kánaániták arcát, és gondolkodás nélkül azt teszik másokkal, amit maguk is elszenvedtek.
Van némi irónia abban is, ahogyan ezek a megsemmisítési parancsok beágyazódnak a kivonulás történetébe, amely a felszabadulás nagy paradigmájaként szolgált a nyugati történelemben.[4] De az izraeliek szabadulása és a kánaániak leigázása ugyanazon érem két oldala. Saját föld nélkül a felszabadult izraelieknek nincs hová menniük. Ám a nekik megígért föld nem volt üres, voltak saját lakosai. Kánaáni nézőpontból olvasva ez egyáltalán nem felszabadító történet.[5]
További irónia, hogy a modern kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a kánaániták lemészárlása, ha nem is teljesen, de nagyrészt fikció. A régészek most nem találnak bizonyítékot arra, hogy Izrael népe az országon kívülről származna. Sőt, inkább úgy tűnik számukra, hogy Kánaánon belül alakultak ki. A Deuteronomium parancsolatainak és azok végrehajtásának Józsue könyvében inkább Jozija király ideológiájával állnak összefüggésben az i.e. 7. sz. végén, semmint Kánaán feltételezett meghódításával, amikor hat évszázaddal korábban elárasztották Kánaán földjét az izraeliek. Ez azonban nem oldja meg a könyvek által felvetett erkölcsi problémát. James Barr szavaival élve: „nem az a probléma, hogy az elbeszélések tények vagy kitalációk. A probléma az, hogy akár tényről, akár kitalációról van szó, a rituális pusztítást parancsolják.”[6] A kánaániták elpusztulását a Biblia Isten akarataként ábrázolja, és ezt egyszerűen Isten döntése indokolja, hogy földjüket Izraelnek adja.
Nem állítom, hogy az ókori Izrael vallása kivételesen erőszakos vallás volt. Az ókori világ kontextusában valószínűleg kevésbé volt erőszakos, mint a legtöbb. A kánaániták elleni erőszaknak egyensúlyban kell lennie a deuteronomiumi törvény humanista vonatkozásaival. De az erőszak továbbra is fennáll, és ennek végzetes következményei voltak a nyugati történelemben. Az angol puritán forradalmat az Ószövetségből levont bibliai analógiák ismételten igazolták. Oliver Cromwell párhuzamot vont forradalma és a kivonulás között és Írország katolikusait kánaánitákként kezelte. Még azt is kijelentette, hogy „vannak olyan nagy alkalmak, amikor néhány ember nagy szolgálatra kap elhívást, amelyek során felmentést kapnak az erkölcs általános szabálya alól”,[7] akárcsak az Ószövetség hősei. Egy nemzedékkel később a New England-i puritánok a honfoglalásról szóló bibliai szövegeket saját helyzetükre alkalmazták: az amerikai indiánokat a kánaániták és az amalekiták szerepébe helyezték. 1689-ben Cotton Mather arra szólította fel a gyarmatosítókat, hogy lépjenek fel „Amalek ellen, amely bosszantja ezt az Izraelt a pusztában.”[8] Néhány évvel később Herbert Gibbs hálát adott „Isten kegyelméért, hogy Izrael ellenségeit megsemmisítette Kánaánban”. Nem a bibliai időkre utalt. Hasonló retorika folytatódott az amerikai puritanizmusban a 18. században, sőt a bibliai analógiák a mai napig is szerepet játszottak az amerikai politikai retorikában.[9]
Természetesen nem egyedül az amerikaiak keresik a héber Biblia vagy az Ószövetség példamutató paradigmáját. A dél-afrikai búrok a kivonulás történetét alkalmazták a brit fennhatóság alatt álló helyzetükre, a fekete-afrikai felszabadításért küzdő emberek pedig később a búrok idején kialakult helyzetükre. A legnyilvánvalóbb, hogy a bibliai elbeszélések az izraeli cionista mozgalom tényezői voltak, még a világi, szocialista cionisták képzeletét is formálták, és erőteljes precedenst nyújtottak a jobboldali harcosok számára. A bibliai analógiák szintén megalapozzák Izrael támogatását a konzervatív keresztények körében.
Qohelet azt mondja:[10]
„Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak [...] Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.”
Nem minden erőszakot kell feltétlenül elítélni. A harcos istenkép és az apokaliptikus ítélet reménye gyakran reményt adott az elnyomottaknak. Ennek ellenére kevesen fognak ellenkezni azzal, hogy az erőszak ritkán jó megoldás, és csak utolsó megoldásként igazolható. A nyugati világ legtöbb emberét joggal taszítja az a gondolat, hogy a terroristákat, például a 2001. szeptember 11-i támadások elkövetőit, vallási eszmék inspirálhatják. A bibliai hagyományban az erőszakról és a vallásról alkotott gondolataim abba az irányba mutatnak, hogy a probléma nem az iszlám sajátossága, hanem a zsidó és keresztény Szentírásban mélyen beágyazódó attitűdökben és feltételezésekben is megtalálható. Gerd Lüdemann az anyagot, amelyről beszéltem, „a Biblia sötét oldalának” neveztet.[11] A felvetődött kérdések nemcsak tudományos jellegűek. Ezeknek a szövegeknek nagy hatástörténetük van, és nincs ok azt hinni, hogy már lejárt lemez.
Mit mondhatunk róla a huszonegyedik század elején?
Van egy hosszú és tiszteletre méltó értelmezési hagyomány, amely az egyházatyákon át vezethető vissza Alexandriai Philónig és a hellenisztikus judaizmusig, amely feladatának tekinti a szöveg külső megjelenésének megmentését. Luke Johnson nemrégiben azzal érvelt, hogy a modern szövegértelmezőknek még mindig sokat kell tanulniuk az egyházatyáktól:[12]
„Órigenész rámutat, hogy mennyivel szenvedélyesebb a Szentírással való foglalatosság, amikor az olvasó meggyőződik annak isteni sugalmazottságáról, amely magával vonja azt is, hogy Isten bölcsessége valamiképpen a szó szerinti értelem lehetetlensége révén is próbál üzenetet közvetíteni. Ha a mai szövegértelmezők tanulnának Órigenésztől, akkor nem nyugodtak volna bele a zavaró szövegek kimetszésének vagy cenzúrázásának gyakorlatába, hanem addig birkóznának velük, amíg nem kapnak »Istenhez méltó« jelentést.”
De az ókorban gyakorolt allegorikus értelmezés aligha életképes a modern világban. Nagyon jó azt mondani, hogy a kánaániták, akiket ki kell gyökerestől tépni, az a bűn és a vétek, de akkor is vannak még olyan szövegeink, amelyek meglehetősen egyértelműen beszélnek emberek lemészárlásáról.
Ígéretesebb stratégia a nézetek sokféleségének a Bibliában való figyelembevétele, és ezáltal a problémásabbak relativizálása.[13] Így például hangsúlyozhatjuk a rabszolgákkal és az idegenekkel való törődést a Deuteronomiumban, vagy a szenvedő szolga példáját, vagy az Újszövetség tanítását az ellenségszeretetről. Nem szokatlan, hogy a keresztény értelmezők azt állítják, hogy „az ártatlan áldozat és az áldozatok Istene bibliai tanúsága megfosztja a misztikumtól és a mítosztól ezt a szent társadalmi rendet”, amelyben az erőszak megalapozott.[14] Egy ilyen szelektív olvasás, amely előtérbe állítja Jézus halálát, vagy a szenvedő szolga példáját, biztosan lehetséges, sőt dicséretes is, de nem tagadja meg az erőszak bibliai jóváhagyásának erejét, amelyről tűnődünk. A keresztény Biblia teljes, érvényben lévő kánoni formája továbbra is a Jelenések könyve ítélet-jelenetével zárul, amelyben a megölt bárány az égi harcosként karddal tér vissza, hogy lesújtson a nemzetekre. Röviden: az erőszak nem az egyetlen viselkedési modell, amelyet a Biblia kínál, de nem is véletlenszerű vagy perifériás jellemző, nem is lehet elkendőzni. A Biblia nemcsak az ártatlan áldozatnak és az áldozatok Istenének tanúja, hanem az éhező Istené is,[15] aki felemészti az áldozatokat, illetve Isten emberi képviselőnek buzgóságáé is.
Éppen ebben rejlik az ereje. A Bibliában sok minden van, ami nem „méltó” a filozófusok Istenéhez. Ismét csak sok minden van, ami nem méltó az emberiséghez, minden bizonnyal sok minden van, ami nem méltó, hogy követés mintája legyen. Ezt az anyagot nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ez legalább annyira kinyilatkoztató jellegű, mint a bibliai tanúság építőbb részei. A Biblia ereje nagyrészt abban rejlik, hogy kendőzetlen képet ad az emberi természetről és a történelem dinamikájáról, valamint a vallásról és azokról a dolgokról, amelyeket az emberek a vallás nevében művelnek.[16] Végül is csak az utópisztikus jövőben él együtt állítólag a farkas a báránnyal, és valószínűleg akkor is a farkas magát nagyobb biztonságban kettejük közt. Az emberi valóság bibliai ábrázolása csak akkor válik ártalmassá, ha tekintéllyel ruházzák fel, és feltételezik, hogy minősítés és megkülönböztetés nélkül tükrözi Isten bölcsességét vagy Isten akaratát. A Biblia nem megfosztja magát a misztikumtól és a mítosztól. Egyébként nem is állítja azt, hogy az általa elmondott történetek az emberi cselekvés paradigmái minden időben és minden helyen.
A legkevesebb, amit a bibliaértelmezőktől elvárhatunk, az őszinteség, és ehhez James Barr szavai szerint fel kell ismerni,[17] hogy
„a pusztulásnak szentelés (ḥērem) parancsa erkölcsileg sértő, és mint ilyen, szembe kell nézni vele”,
függetlenül attól, hogy fellelhető-e a Bibliában vagy a Koránban. Ennek felismerése annyit jelent, hogy beismerjük: a Biblia minden benne rejlő bölcsessége mellett nem tévedhetetlen útmutató etikai kérdésekben. Ahogyan Roland Bainton fogalmazott, a háborúhoz és a békéhez való keresztény hozzáállás felmérésében „a Bibliára való hivatkozás nem meghatározó”.[18] De történelmileg az emberek éppen a feltételezett isteni tekintélye miatt fordultak a Bibliához, amely a bizonyosság auráját adja minden olyan álláspontnak, amelyet alá lehet vele támasztani. Hannah Arendt szavaival élve: „Istenszerű bizonyosság, amely leállítja az összes vitát”.[19] És itt vetem fel, hogy ez a legalapvetőbb kapcsolat a Biblia és az erőszak között, alapvetőbb, mint bármelyik benne foglalt parancs vagy tanítás.
Oliver Wendell Holmes, a nagy amerikai jogtudós pályafutása végén elgondolkodott azon, hogy a polgárháborúba lépett, és telve volt rabszolgaság eltörlése bizonyosságával, amely bizonyosan igaz ok volt. A háború végére azonban más tanulságot vont le, hogy a bizonyosság erőszakhoz vezet.
A Biblia éppen azért járult hozzá az erőszakhoz a világban, mert egy bizonyos fokú bizonyosságot nyújtott, amely meghaladja az emberi vitát és érvelést. Talán a legépítőbb dolog, amit egy bibliaértelmező tehet annak érdekében, hogy csökkenjen a Biblia erőszakhoz való hozzájárulása a világon, annak megmutatása, hogy ez a bizonyosság illúzió.
Hivatkozások:
[1] MTörv 7,1–6.
[2] Az aranyszabály bizonyos megfogalmazásait szint minden kultúra ismeri keleten és nyugaton. Lásd Hans Dieter Betz, The Sermon on the Mount (Hermeneia: Minneapolis: Fortress, 1995) 509–516.
[3] Emmanuel Levinas, Alterity and Transcendence (New York: Columbia University Press, 1999) 23: „Már sokat beszéltem arról, hogy a másik arca az értelem eredeti helyszíne.”
[4] A kivonulás paradigmájáról lásd Michael Walzer, Exodus and Revolution (New York: Basic Books, 1984).
[5] Edward Said, “Michael Walzer’s Exodus and Revolution: A Canaanite Reading,” Grand Street 5 (winter 1986) 86–106; Robert Allen Warrior, “Canaanites, Cowboys, and Indians: Deliverance, Conquest, and Liberation Theology Today,” Christianity and Crisis 49 (1989) 261–266; Keith W. Whitelam, The Invention of Ancient Israel: The Silencing of Palestinian History (London: Routledge, 1996) 71–121.
[6] James Barr, Biblical Faith and Natural Theology (Oxford: Clarendon, 1993) 209.
[7] Roland H. Bainton, Christian Attitudes Toward War and Peace (Nashville: Abingdon, 1960) 151.
[8] Ibid., 168.
[9] Conrad Cherry, ed., God’s New Israel: Religious Interpretations of American Destiny (Englewood Cliffs, N.J.: Prentice Hall, 1971) 11–12.
[10] Préd 3,3.8.
[11] Gerd Lüdemann, The Unholy in Holy Scriptures: The Dark Side of the Bible (Louisville: Westminster John Knox, 1997). Lüdemann átfogóan tárgyalja a herem kérdését a szent háborúban (pp. 36–54).
[12] Luke Timothy Johnson, “Lessons from Premodern Biblical Scholarship,” Henry Luce III Fellows in Theology 2001 Conference, Princeton, November 9–11, 2001, a konferencia absztrakjai, 4–5.
[13] Nagyon különböző módokon lásd Niditch, War in the Hebrew Bible, Peter C. Craigie, The Problem of War in the Old Testament (Grand Rapids: Eerdmans, 1978) 97, Otto, Krieg und Frieden, 76–156; Greenberg, “On the Political Use of the Bible,” 466–469.
[14] Így James G. Williams, The Bible, Violence, and the Sacred: Liberation from the Myth of Sanctioned Violence (San Francisco: HarperSanFrancisco, 1991) 243. Williams megközelítése René Girard gondolatain alapul. Vö. William Klassen, “Jesus and Phineas: A Rejected First Century Role Model,” SBL Seminar Papers (1986) 490–500.
[15] David Shulman, The Hungry God (Chicago: University of Chicago Press, 1993).
[16] Vö. Phyllis Trible, Texts of Terror (Philadelphia: Fortress, 1984) 2: „Ha a művészet utánozza az életet, a Szentírás is tükrözi azt mind a szentségben, mind a borzalomban.”
[17] Barr, Biblical Faith, 218.
[18] Bainton, Christian Attitudes, 238.
[19] Hannah Arendt, “To Save the Jewish Homeland: There is Still Time,” in Ron H. Feldman, ed., Hannah Arendt, The Jew as Pariah: Jewish Identity and Politics in the Modern Age (New York: Grove Press, 1978) 181–182; idézi Marc H. Ellis, Unholy Alliance: Religion and Atrocity in Our Time (Minneapolis: Fortress, 1997) 7.
[20] Louis Menand, The Metaphysical Club: A Story of Ideas in America (New York: Farrar, Straus & Giroux, 2001) 61.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
John J. Collins: The Bible and the Legitimation of Violence, Reflections 91 (2004/1) 4–7; 34. A téli szám témája: Erőszak és teológia.
A képek forrása:
Belfast Bible College; Bible Cartoons; Yale Bible Study; Pandora Rivista.
A szerzőről:
John J. Collins a Yale Egyetem teológiai karának professzora a kritikai Ószövetség-kutatás és exegézis tanára. Magyarul is olvasható könyve: A Biblia Bábel után. Történetkritika a posztmodern korban, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008.
A Special Thanks To John J. Collins!
A témában született hasonló bejegyzés a blogunkon:
Dominic S. Irudayaraj biblikus professzor írása: Erőszak a Bibliában - úton egy erőszakmentes olvasat felé