Évek múltával egy sokat hallott és agyonbeszélt példabeszéd bizony elveszítheti erejét. Milyen az, amikor egy-egy prédikációt szerencsétlenül, kontextusából kiragadva alkalmaznak? És milyen az, amikor egy Újszövetséget tanító zsidó biblikus professzor prédikációkat elemez? Amy-Jill Levine biblikus professzor kiváló írása.
Az irgalmas szamaritánus példázata gyermekek és felnőttek közös kedvence. A történetet a Lk 10,29–37 versekben olvashatjuk:
Egy Jeruzsálemből Jerikóba tartó férfit rablók támadják meg, levetkőzik és megverik. Egy pap és egy lévita elmegy mellette anélkül, hogy segítenének rajta. Ám egy szamaritánus megáll és gondoskodik róla, elviszi egy fogadóba, még az ellátását is kifizeti.
Ez a rövid írás a példabeszédből levonható megfelelő tanulságokról szól, valamint néhány olyanról, amelyek enyhén szólva távol állnak a megfelelőtől. A gyermekek számára a példázat szemlélteti az egyetemes erkölcsöt: Segítenünk kell azokon, akik megsérültek. Arra is figyelmeztették a gyerekeket: „Ne járkálj egyedül veszélyes utakon.” Egyszer hallottam egy prédikációt, amely ezen az úton haladt.
A felnőttek számára a jelentés sokkal mélyebb. Összhangban a bibliai parancsolattal, miszerint szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és ezt a parancsot követve az a hangsúlyos, hogy a szeretetnek cselekedetben kell megnyilvánulni. A példabeszédet útmutatásra is használták: Nem csak az ellenségeinket kell szeretni, hanem a külföldi állampolgároknak is ingyenes orvosi szolgáltatásokat kell nyújtanunk. Hallottam, hogy egy prédikáció ezen az úton haladt.
Amint azt a veszélyes közutakról és az egyetemes egészségügyi ellátásról szóló értelmezések is jelzik, a példázat mást jelent az egyes korokban és helyeken a különböző hallgatóság számára.
A szöveg új kontextushoz való hozzárendelése elkerülhetetlen.
A példabeszéd hallgatása, ahogyan azt Jézus eredeti hallgatósága hallotta, részét kell, hogy alkossa a jelentés tárának. De ismét találhatunk több olyan kortárs értelmezést, amely meglephette volna Jézus hallgatóságát.
Itt van négy általános anakronizmus, amit mostanság hallottam:
Vincent Van Gogh: Az irgalmas szamaritánus (Delacroix nyomán, 1890)
Először is itt van az a nézet, amelyben a rablókat szabadságharcosoknak, kifosztott parasztoknak tekintették, akiket a római és a templomi adók adósságba kényszerítettek, és az urbanizációs programok nyomása alatt tartották őket. A rablók ezért tulajdonképpen szimpatikus „társadalmi banditák”, ciceszt (szemlélőrojtot) viselő Robin Hood-ok. Ostobaság!
A Lukács által használt görög kifejezés (lésztész) „rablót” jelent, nem pedig „szabadságharcost”, mint az elkövetők erőszakoskodása sugallja a példázatban. Ugyanez a szó jelenik meg ott is, amikor Jézus elítélte a templomot: „Rablók [lésztész] barlangjává tettétek!” (Mt 21,13; Mk 11,17; Lk 19,46). Pál arra használja a szót, hogy leírja a „banditák” veszélyeit (2Kor 11,26). Pál nem a vidám emberekről beszél.
Egy másik ostoba felvetés az, hogy az áldozat – a görög szöveg „egy bizonyos embernek” hívja (anthróposz tisz) – megérdemelte a sorsát. Néhány kutató felvetette, hogy az áldozat kereskedő lehetett, aki, mivel mindenféle emberrel kapcsolatban állt, rituálisan tisztátalan és ezért nem rokonszenves. Az ilyen következtetések nemcsak kinyújtják a szöveget a szavakon és a szövegkörnyezeten túlra, hanem a Tóra és a zsidó társadalom negatív megítélését is magukkal vonják, amely híján van mindenféle történelmi megértésnek. Egy megsérült ember együttérzést vált ki, nem kárörömöt.
A harmadik, időnként hangoztatott értelmezés ahhoz kapcsolódik, hogy a pap és a lévita elkerüli az áldozatot, mintha az halott lenne, vagy haldokolna, mert amíg őt ápolják, rituálisan tisztátalanná válnak. Ezért a megsérült elkerülésével valójában a Tórát követik. Ez megint csak hülyeség. Igen, a papoknak kerülniük kellett a holttesteket (lásd Lev 21,1–3), leszámítva a közvetlen családtagokét, de ez a törvény nem vonatkozik a levitákra. Ha a pap aggódna a templomi kötelességei által megkövetelt tisztaság miatt, habozhatott; de ez a pap nem felmegy Jeruzsálembe, hanem lejön onnan (katabaino). Sőt, a zsidó törvényekben az életmentés minden más törvényt felülír. A rabbinikus törvények legkorábbi összeállítása, a Misna (Nazír 7.1) ragaszkodik ahhoz, hogy még egy főpap is legyen szolgálatára egy elhanyagolt holttestnek.
A főpap és a názír nem érintik a halott rokont, de az idegen halottat (met micva) igen. Mentek az úton és idegen halottra bukkantak, Rabbi Eliezer szerint a főpap hozzáérhet a halotthoz, de a názír nem. A bölcsek szerint a názír hozzáérhet, de a főpap nem. Rabbi Eliezer azt válaszolta nekik: „pap hozzáérhet, mivel nem mutat be (állat)áldozatot a tisztátalanság miatt, de nem nyúlhat hozzá a názír, aki áldozatot hoz a tisztátalanság miatt.” Hozzáérhet a názír, akinek szent állapota nem tart örökké, de ne érjen hozzá a pap, akinek szentsége örök időre szól.
A példázatban a pap és a levita nem a rituális tisztaság iránti aggodalmat jelzi; inkább a jó történetmesélés módján ez az első két alak számít a harmadikra: a hősre. Az első században (és ma) a zsidók általában papok, leviták vagy izraeliták. Így a várt harmadik alak, a hős egy izraelita lenne. A példázat ledöbbent bennünket, amikor a harmadik alak nem izraelita, hanem egy szamaritánus.
Ám számos értelmező tolmács teljesen megfoszt a sokk élményétől, és a szamaritánust kitaszítottnak írja le. Ez a megközelítés, bár impozáns prédikációkat eredményez, a negyedik anakronizmus. A szamaritánusok Jézus idején nem kitaszítottak voltak, hanem ellenségek.
A példázat előtti fejezetben (Lk 9,51–56) Lukács úgy ábrázolja a szamaritánusokat, mint akik megtagadják, hogy Jézust vendégül lássák, mire Jakab és János apostolok megtorlást javasolnak: „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből a tüzet, hadd pusztítsa el őket! (Lk 9,54). A Jn 4,9 versében azt olvassuk: „A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamáriaiakkal.” Josephus Flavius zsidó történész arról számol be, hogy Ventidius Cumanus helytartósága alatt a szamaritánusok „nagyon sok” Jeruzsálembe utazó galileai zarándokot megöltek (Ant. 20.118–136). Az első századi zsidó ember, aki ezt a példázatot hallja, méltán gondolhatta: Nincs olyan, hogy „jó”, „irgalmas szamaritánus”. De ha nincs meg ez a felismerés, és nem fogadják el a szamaritánus segítségét, akkor az árokban tartózkodó ember meghal.
A példázat felkínál egy másik víziót kínál, az élet, nem pedig a halál vízióját. Felidézi a Krónikák második könyvének 28. fejezetét, amely elmondja, hogy Ódéd próféta hogyan győzte meg a szamaritánusokat, hogy segítsenek júdeai foglyaikon. Hangsúlyozza:
- az ellenségek lehetnek felebarátok,
- az együttérzésnek nincsenek határai,
- és ha az embereket vallásuk vagy etnikai hovatartozásuk alapján ítéljük meg, akkor az árokban fogunk meghalni.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
Amy-Jill Levine: Biblical Views: The Many Faces of the Good Samaritan — Most Wrong, Biblical Archaeology Review 38 (2012/1) 24.
Képek forrása:
eyekons.com, wikipedia.org
A Special Thanks To Amy-Jill Levine!
Köszönetünket fejezzük ki a szerzőnek, Amy-Jill Levine professzor asszonynak, illetve a Biblical Archaeology Review munkatársának, Jennifer Drummondnak, akik nagylelkűen hozzájárultak az írás blogunkon való megjelenéséhez. Egy másik bejegyzésünkben Amy-Jill Levine arról beszél, hogy mit jelent számára, hogy zsidó kutatóként tanulmányozza az Újszövetséget, miért tartja fontosnak és mit tanult belőle. Ismét egy másik bejegyzésében pedig az ókori Izrael társadalmának egyik fontos építőkövéről, az igazságosságról beszél, amely a mai embert is foglalkoztatja.
