#BibliaKultúra

I.

Azzal szeretném kezdeni a mai estét, hogy egy kicsit mesélek két fiamról, akiket a képernyőn is látnak.

Teszem ezt átvezetésként a Jób könyvéről szóló előadásomhoz, de azért is, hogy a témát bemutassam, mert talán ez a kép lesz az előadás legjobb része. Ha minden más unalmas lesz ma este, akkor legalább úgy mehetnek haza, hogy láttak egy képet két boldog és jóképű fiúról.

Az első dolog, amit el akarok mondani erről a képről, hogy tavaly karácsony este készült. Még mindig karácsonyi csodának tartom, hogy mindkét fiú beleegyezett, hogy nyakkendőt viseljen karácsonyra. Vagy talán ez volt az utolsó erőfeszítésük, hogy felkerüljenek a Mikulás „jó” listájára. De bármi is volt az ok, ez a különleges kép elkészült. A fiaim ugyanis szinte soha nem öltöznek ki, legalábbis nem vesznek nyakkendőt.

Ez a kép közelebb áll az ő öltözködésükhöz. Jobbra Michael, 8 éves és harmadik osztályos. A művészneve ezen a képen a Prof. Boldog Mosoly, amit mindig is alteregómnak szerettem volna adoptálni az előadóteremben. Balra pedig Peter fiam, 6 éves és óvodás. Ahogy valószínűleg a képen is látszik, Peter Down-szindrómás, ami egy plusz, huszonegyedik kromoszóma miatt alakul ki. Ez a genetikai eltérés számos tulajdonságban, többek között testi és szellemi fogyatékosságban nyilvánul meg.

Persze, mint minden szülő, egész este tudnék a gyerekeimről beszélgetni, mindkettőről, és mindarról, amivel örömet szereznek nekem, amivel inspirálnak és ami kihívást jelentenek. De a ma esti előadásomban a szülői tapasztalataim csak egy részére szeretnék koncentrálni, főleg mint Peter apja, bár az előadás végén Michael-t is bevonom. Megosztok néhány tapasztalatot arról, hogy a Down-szindrómás gyermek szülői nevelése miként keresztezte a bibliai tanulmányok professzoraként végzett munkámat.

A feleségem, Emily és az én számomra is az egyik legnehezebb része egy fogyatékkal élő gyermek nevelésének az, hogy kijavítsuk azokat az embereket, akik bántó szavakat használnak körülötte. Bár ez a kihívás nem csak minket érint: minden szülő azon fáradozik, hogy megvédje a gyermekét az ártó szavaktól és tettektől. Azok a szülők, akiknek Down-szindrómás gyerekeik vannak, további kihívást jelent egy bizonyos szó, az „R”-betűs szó, amely még ma is elterjedt a közbeszédben, mint egy becsmérlő kifejezés a hülyére vagy az ostobára.

Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Peter születése után először hallottam hangosan ezt a szót. Négyen voltunk, a feleségem, Emily, Michael és Peter a seattle-i Seward Park játszótéren, és Emilyvel egy kötélpálya mellett álltunk. Ez tulajdonképpen a Seward Parkban lévő kötélpálya. Fent van a neten is.

A kötélpálya mellett álltunk, Petert toltuk a hintában, miközben Michael a homokozóban játszott, és egy fiatal férfi és egy nő, talán a húszas éveikben járhattak, a kötélpályán hülyéskedtek. A férfi leesett, és a nő utána kiabált: „Te olyan R-betűs szó vagy”. Abban a pillanatban megbántott és megsértett, de meg is bénultam, nem tudtam, hogy bele kell-e szólnom a beszélgetésükbe, hogy szembesítsem őket azzal, hogy ezt a szót használják. Nem tettük, és később mindketten elgondolkodtunk, és még ma is azon tűnődöm, vajon jól döntöttünk-e.

Az évek során voltak más incidensek is, és bizonyos szempontból a legnagyobb kihívást jelentő esetek olyan embereket érintettek, akiket ismerek és akiket szeretek. Az ember azt gondolná, hogy könnyebb lesz a barátokat megszólítani, hogy a barátság biztonságos teret biztosít a testvéri korrekcióhoz. De furcsa módon ez épp az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. Nem vagyok büszke arra, de beismerem, hogy így gyorsabban elnézem a baklövéseket.

Sokat gondolkodtam ezen a vonakodáson, talán túl sokat is, tekintve, hogy csak néhány ilyen eset volt. De azt hiszem, több tényező is közrejátszik. Részben azért, mert gyakran megdöbbenek, amikor az R-betűs szót hallom, és nem tudok válaszolni, mielőtt a beszélgetés véget érne. Aztán túl nagy fáradságnak tűnik visszamenni és helyrehozni.

De ha őszinte akarok lenni, a vonakodásom másik része az, hogy nem vagyok hajlandó leszólni valakit a kártékony beszédért, akit kedvelek és tisztelek. Könnyebb ezt úgy kezelni, mint egy anomáliát, ami nem jellemző a barátom valódi jellemére, és nem olyan dolog, amiből nagy ügyet kell csinálni.

Ez a barátaimmal szembeni vonakodás az, ahol kereszteződést találok a munkámmal, mint tanár és a bibliakutató. Mert ha nehéz szembesíteni a kortársakat, mennyivel nehezebb kritizálni a bibliai szereplőket, amikor úgy találjuk őket, hogy úgy beszélnek vagy cselekszenek, hogy azzal sértik Peter vagy bárki más méltóságát, mint egy olyan gyermekét, akit Isten úgy teremtett és szeret, ahogyan van?

Vajon a Szentírás szent mivolta azt jelenti, hogy a benne foglaltak megtámadhatatlanok?

Talán nem, az olyan nyilvánvaló szereplők esetében, mint a fáraó vagy Hámán, akiket gonoszságuk érinthetetlenné és nyilvánvaló negatív példává tesz. De mit tegyünk, ha egy bibliai szereplő, akit a jófiúk közé sorolunk, úgy cselekszik, hogy az sérti modern érzékenységünket? El kell-e hallgatnunk az „ez akkor volt, ez pedig most van” hozzáállással?

Ha felhívjuk a figyelmet a sértő beszédre vagy viselkedésre, csökkentjük-e a bibliai szereplő pozitív erejét? Csökkentjük-e magának a Szentírásnak a szentségét?

Ezeket a kérdéseket szeretném ma este Önökkel együtt megvizsgálni, a bibliai Jób bibliai karakterére összpontosítva, a fogyatékosságtudományok szemszögéből. Üdvözlendő fejlemény a bibliatudományban, hogy megszületett egy olyan aldiszciplína, amely a fogyatékosság tanulmányozásával foglalkozik a Bibliában. Ennek az aldiszciplínának az a célja, hogy megvizsgálja, hogyan jelenik meg a fogyatékosság a bibliai szövegekben, és mit jelent ez a megjelenítés a mai olvasók számára.

Jób könyve többnyire pozitív forrásnak számít a fogyatékosságtudományok iránt érdeklődő olvasók számára. Jób sokak számára a hatalommal való felruházás (empowerment) modellje, egy olyan szereplő, aki úgy mutatja meg magát Istennek, hogy nem takarja el életének és testének megtört részeit. Éppen ellenkezőleg: összetörettsége hangsúlyos pont a barátaihoz és Istenhez intézett beszédeiben.

Előadásom első részében megerősítem Jóbnak ezt a pozitív szemléletét, mert egyetértek azzal, hogy a fogyatékkal élők számára többnyire erőt adó példát nyújt. A megerősítést Ezt követően azonban figyelmünket néhány kevésbé építő jellegű mozzanatra fogom irányítani, amelyeket Jóbról kapunk jelleméről, különösen a szegények és a fogyatékkal élők gondozásával kapcsolatban.

Számomra Jób jellemének ezek az aspektusai ugyanazt a kellemetlen érzést váltják ki, amit akkor érzek, amikor azt hallom, hogy egy ismerősöm, aki esetleg a barátom is, az R-betűs szót vagy más érzéketlen kifejezést használ. Szerencsére van egy válaszom, nem a válasz, hanem egy válasz arra, hogyan kezeljem a Jób jellemének kérdését. Az előadást azzal fogom zárni, hogy megosztom Önökkel, és elgondolkodom azon, hogy ez mit jelent számomra, Peter apukájaként.

II.

Jób könyve. Ez egy olyan történet, amelyet valószínűleg jól ismernek. Jób, az Ucból származó férfi, aki feddhetetlen és becsületes, istenfélő, aki elfordul a gonosztól, nagyvonalú keleti ember, vagyonos, de gazdag utódokban is, aki mindent elveszít. És ez csak az első fejezet. Ezután még 41 fejezet következik.

Mindent elveszít az Isten és az Ellenfél közötti fogadás következtében. Az Ellenfél itt nem a nagybetűs sátán, hanem egyszerűen Isten egyik tanácsosa, tanácskozó testületének egyik állandó tagja, akinek az a dolga, hogy nemet mondjon, hogy piszkálódjon, hogy ellenkezzen. Talán ismered a típust... Ha nem, talán éppen te vagy az a típus. [nevetés]

Most nem nézek senkire a teremben, lefelé nézek. Ha az Ellenfél ma itt lenne, és Bostonban élne, akkor sportrádiós műsorvezető lenne, mert Boston az egyetlen város az országban, amelynek baseballcsapata minden más csapatnál több meccset tud nyerni, 108-at, a legtöbbet a csapat történetében. De a sportrádióban csak azt hallani, hogy a Red Sox hibás, és ki fognak esni a bajnokság első körében. Miután láttam a Yankees tegnap esti meccsét, talán egyet is értek ezzel. De nem ez a lényeg. A sportrádió, azt hiszem, megragadja az Ellenfél ellentmondásosságát a Jób-történetben.

Tehát az Isten és az Ellenfél közötti beszélgetés Jób istenfélő magatartásának motivációját érinti. Az Ellenség híres szavaival élve: vajon hiába fél Jób Istentől? Vagyis Jób csak azért törekszik az igazságosságra és fordul el a gonosztól, mert úgy gondolja, hogy az igazságosság a gazdagság és a jólét jegye? Vajon akkor is ilyen istenfélő lenne Jób, ha ezt a gazdagságot elvennék tőle?

A könyv hátralévő része ezt a kérdést Jób beszédeinek sorozatán keresztül vizsgálja társai és végül Isten beszédén keresztül. Egy egész estét vagy egy egész kurzust is eltölthetnénk azzal, amit minden második évben tartok a School of Theology and Ministry-n, hogy kifejtsük ezeket a beszédeket. De Jób beszédeinek egy olyan jellegzetességét szeretném kiemelni, amely különösen jelentős a a fogyatékossági tanulmányok szempontjából. Ez pedig az a figyelem, amelyet Jób saját testének eltorzultságára fordít. Miután ugyanis vagyona elvész és gyermekei meghalnak, az Ellenfél megtámadja Jób testét, viszkető és gennyes sebekkel borítva, amelyek teljesen felismerhetetlenné teszik őt a barátai előtt.

Jób testének hangsúlyozása könnyen figyelmen kívül hagyható, mert a könyv nagyrészt a rákövetkező beszédekből áll, amelyek a szavakra és a nyelvezetre irányítják figyelmünket. De Jób tartalmas beszédei mindenekelőtt testet öltött személyiségként mutatják meg őt. Lehet, hogy Jób teste megtört, ez azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy azt Isten elé és elénk, az olvasók elé vigye.

Ez teszi Jób könyvét kivételessé a Bibliában. A legtöbb bibliai szöveg, különösen az Ószövetségben, erős ellenszenvről árulkodik a testi és lelki rendellenességekkel szemben. Azokat, akik ezeket a rendellenességeket hordozzák, elkerülik, és csak akkor engedik vissza az kifinomult társadalomba, ha és amennyiben meggyógyulnak.

Máshol a fogyatékosságokat lehetőségként ábrázolják, amelyen Isten megmutatja csodálatos hatalmát: a süketek hallani fognak, a vakok látni, a sánták járni fognak, és így tovább. A vakságot, a süketséget és hasonlókat szinte soha nem úgy ábrázolják, mint az Isten által, saját képmására teremtett, érvényes személyiség részeit. Ezek a fogyatékosságok inkább aberrációk. Az isteni rosszindulat jelei, amelyeket ki kell javítani.

Csak hogy ízelítőt adjunk néhány olyan szövegből, ahol Jób a saját testi mivoltára összpontosít, a 7. fejezetben leírja, hogy a testét férgek és piszok borítják (Jób 7,5).

„A bőröm beforrad, majd kifakad újra.”

A továbbiakban a fizikai betegségével együtt járó társadalmi elidegenedéssel foglalkozik, amikor leírja a családjától és barátaitól való elidegenedését (Jób 19,17–20):

„Feleségem undorodik leheletemtől, testvéreim iszonyodnak tőlem. Még a kisgyermekek is megvetnek, kicsúfolnak, ahogy föltápászkodom. Utál minden bizalmas barátom. Akiket szerettem, ellenem fordultak. Csont és bőr már csak az egész testem, ínyem is elsorvadt a fogaim körül.”

Jób fogyatékosságáról szóló leírásai közül talán az a legszembetűnőbb, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy Isten a felelős az általa elszenvedett szenvedésért. A következő szakaszban ismét Jób társadalmi elidegenedéséről olvashatunk, de arról is, hogy Istent azonosítja fizikai állapotának okozójaként (Jób 16,10–13).

„Feltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul vertek, együtt vonulnak ellenem. Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak, és a bűnösök kezébe juttat. Nyugalomban éltem, de ő összetört. Nyakon ragadott, és szétzúzott, céltáblának használt engem. Mindenfelől záporoznak nyilai; felhasítja veséimet kíméletlenül, epémet kiontja a földre.”

Egymásik példa elegendő annak bemutatására, hogy Jób mennyire kitartóan összpontosít a saját testi szenvedésére.

„Így tett példázattá az emberek előtt; olyan lettem, mint akit arcul köptek. Tekintetem elhomályosodott a bosszúság miatt, minden tagom olyan, mint az árnyék.”

Ezek a részek Jób beszédeiből rávilágítanak arra, hogy mi teszi őt olyan hatalmas erőforrássá a fogyatékkal élők számára. A társadalmi kirekesztettség leírása mellett, amelyet sok fogyatékossággal élő ember túlságosan is ismerősnek talál majd, Jób bátorsága és őszintesége példaértékű. Nem hajlandó arra, hogy a peremre szorítsák. Nem tesz erőfeszítést arra nézve, hogy elrejtse szenvedésének külső jeleit, amelyek normális esetben kitaszítottként bélyegzik meg. Éppen ellenkezőleg, felhívja rájuk a figyelmet, arra kényszerítve hallgatóságát, hogy fizikai másságát személyiségének lényeges részeként vegye figyelembe.

Ráadásul ragaszkodik ahhoz, hogy Isten így teremtette őt. Fizikai állapota nem választja el Jóbot Istentől, de ez egy mélységes kapcsolódási pont közöttük. Jób nem kér gyógyulást. A fizikai helyreállítás nem előfeltétele az Istennel való kapcsolatának. Ehelyett magyarázatot kér, és tudni akarja, hogyan illeszkedik fizikai állapota Isten tervébe.

A végén megkapja, amit akar. Isten megjelenik, hogy válaszoljon Jóbnak. Lehet, hogy Jóbnak nem tetszik a válasz, amit kap, és lehet, hogy nekünk sem tetszik a válasz, hiszen az isteni beszédek a könyv végén összetettek, és kérdéses, hogy mennyire válaszolnak Jób kérésére. Mindazonáltal Isten ott és úgy találkozik Jóbmal, ahol és ahogyan van. Ezzel Isten megerősíti Jób fizikai állapotát, hogy méltó az Istennel való találkozásra.

Jób könyvének utószava arra hív minket, hogy ezt az olvasatot egy kicsit tovább vigyük. Mint valószínűleg tudják, a könyv azzal ér véget, hogy Isten helyreállítja, sőt megduplázza Jób vagyonát. Elvesztett 7000 juhot, és 14000-et kap vissza. Elvesztett 3000 tevét, és 6000-et kap vissza. Elvesztett 500 ökör igát, 500 szamarat, és mindegyikből 1000-et kap vissza. Új gyermekeket is kap, de csak tizet, ugyanannyit, vagyis a duplázás itt nem érvényesül.

Sok olvasónak zavaró ez a következtetés, mert a helyreállítás patetikusnak és elégtelennek tűnik. Ma este nincs idő arra, hogy a befejezés által felvetett összes kérdéssel foglalkozzunk. Ehelyett az epilógus egy olyan részét szeretném kiemelni, amelyről gyakran megfeledkeznek. Könnyű figyelmen kívül hagyni, mert ez az, ami hiányzik az epilógusból, hogy minden helyreállítás ellenére, amit Jób az utolsó fejezetben élvez, az egyetlen dolog, ami nem áll helyre, az a testének teljessége. Torzulása, amely az egész könyvben hangsúlyos pont volt, a végén nem gyógyul meg.

A kihagyás jelentős, és megismétli Jób fogyatékosságáról és személyiségéről alkotott korábbi véleményünket. Fizikai különbsége nem rendellenesség, amit helyreállítása részeként vissza kell fordítani. Inkább ez Jób. Ilyen lesz Jób teste a hátralévő 140 évben, az a test, amelyet mások, köztük Isten is látni fog, megérint majd és szeret. Igen, még Isten is. Ez az isteni érintés a 42. fejezet 8–9. versében jelenik meg, amikor Isten azt mondja Jóbnak:

„Kegyelmet fogok neki mutatni”.

Aztán Isten valóban kegyelmet mutat Jóbnak. A héber idióma a kegyelem kimutatására az arc felemelése. Így a könyv legvégén itt van ez a gyönyörű kép Jóbról, akinek a teste eltorzult, akit Isten megérintett, és akinek az arcát felemelte – ez a kegyelemre utaló idióma. Így Jób könyve azzal ér véget, hogy Isten kinyújtja a kezét, és megérinti a sokak által elkerült, de végül Isten által elkerült, eltorzult arcot.

Jób könyvének ezek a jellemzői teszik a könyvet fontossá a fogyatékosságtudomány számára. Ezek a jellemzők nem csak a fogyatékkal élő emberekre vonatkoznak. Végül is a legtöbbünknek valamilyen sebzettséggel kell szembenéznie az életében. Ha pedig nem, akkor hamarosan utolér bennünket, előbb-utóbb még az átmenetileg munkaképesek, vagy a gyengeségeinket egyelőre leplezni tudók számára is a fogyatékosság lesz a sorsa. Mindannyiunké. Amikor pedig eljön ez az idő, bölcsen tesszük, ha Jóbra emlékezünk, mint példaképünkre, hogy hogyan álljunk Isten elé úgy, ahogy vagyunk, azzal a hittel, hogy Isten úgy fogad el minket, ahogy vagyunk.

De ez még nem minden. Igen, van még más is, mert Jób jellemének van egy másik aspektusa is, amely a fogyatékossági tanulmányok szempontjából fontos. Amellett, hogy arra bátorít bennünket, hogy mutassuk meg magunkat Isten előtt, Jób a fogyatékkal élők szolgálatának életét példázza. Ez ugyan nem kiemelkedő vonása Jób könyvének, de figyelmet érdemel.

A 29. fejezetben olvashatjuk Jób végső tanúságának részét, az utolsó beszédét, amelyben megerősíti az igazát. Záróbeszédének része egy litánia az összes jócselekedeteiről, amelyeket a szenvedés előtt tett (Jób 29,12–17; vö. 22,6–9).

„Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza. Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.”

Ez a szakasz kiemeli Jób példamutató szolgálatát társadalma kiszolgáltatott tagjainak. Közéjük nemcsak az özvegy, az árva és az idegen klasszikus bibliai hármasa tartozik, hanem a fogyatékkal élők is. Jób tanúsítja, hogy szem volt a vakoknak és láb a sántáknak. A vakoknak és a sántáknak ez a párosítása gyakran előfordul a Bibliában, hatszor ebben a sorrendben, és még kétszer fordított sorrendben. Ennek gyakorisága, valamint a szópár néhány különleges előfordulásának bizonyítékai alapján egyes tudósok ezt a merizmosz (μερισμός) példájának tekintik.

A merizmosz olyan irodalmi eszköz, amely két résszel, ellentétek megjelölésével fejezi ki a teljességet. Amikor tehát elkevertem a kocsikulcsomat, és azt mondom a feleségemnek, hogy mindenhol kerestem, ő tudja, hogy mindenhol kerestem, nem csak „a padlón és a legfelső polcon”. Aztán megemlít egy helyet, amire nem is gondoltam, és akkor megtalálom a kulcsokat.

Hasonló kifejezésekkel találkozunk a Bibliában. A leghíresebb, hogy az Édenkertben a jó és a rossz tudásának fája minden tudást tartalmaz, nem csak a jó és a rossz dolgok ismeretét. Ha tehát a 15. versben szereplő „vakok és bénák” kifejezést itt merizmusként értelmezzük, akkor a versnek sokkal tágabb jelentése van, mint azt elsőre gondolnánk. Jób nemcsak a vakokat és a bénákat támogatja, hanem minden fogyatékkal élő embert.

Továbbá érdemes megjegyezni, hogy Jób leírása a gondoskodásáról többről szól, mint jótettről. Ez a vakokkal és a bénákkal való együttérzés cselekedete. A vakok szemévé válik. A bénák lábává lesz. Azonosul fogyatékosságukkal, és a szolidaritás szellemében szolgálja őket.

Ezen a ponton azt kérdezhetjük, hogy

akkor mi is a probléma?

Ezen a ponton azt kérdezhetik, úgy tűnik, mintha Jób kettős gyümölcsöt teremne a fogyatékossági tanulmányok számára? Igen, ő egy olyan karakter, aki a saját fogyatékosságával kapcsolatos integritást modellezi, és egyben a fogyatékkal élők érdekvédelmét is modellezi. Akkor mi a probléma?

Nos, itt a probléma. A probléma nem az, hogy Jób mit tesz másokért, hanem az, hogy miért teszi, nem az, hogy mit tesz másokért, beleértve a vakokat és a bénákat, hanem az, hogy miért teszi. Ugyanebben a 29. fejezetben egyértelmű, hogy Jób motivációja az özvegyasszony, az árva, az idegen, a vak és a sánta szolgálatára nem az ő jólétük iránti aggodalom.

Jóbot inkább az a megbecsülés és dicséret foglalkoztatja, amelyet szolgálata miatt kap. Közvetlenül szolgálata leírása előtt megtudjuk, hogy miként tesz nagyszerű belépőt a nyilvános gyülekezetbe, amikor megérkezik a város kapujához (Jób 29,7–11).

Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren, ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket. A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam.

Jóbnak a közösségben elfoglalt megbecsült helyzetéről alkotott részletes képet a 12. versben található „mert” kötőszó összekapcsolja a szegények és fogyatékkal élőkért való kiállásával.

„Amikor a fül hallotta, megdicsért, és amikor a szem látta, helyeselte, mert a szegényeknek szolgáltam, mert az árvák segítője voltam, mert a nyomorultak áldása szállt rám.”

Mivel Jób segíti az özvegyet, az árvát és az idegent, mert ő a szeme a vakoknak és a sántáknak, ezért kiemelkedő státuszt élvez a közösségében.

Majd a szolgálatának leírása után, Jób nem tehet mást, mint hogy visszaemlékezik korábbi rangjára (Jób 29,21–25).

Meghallgattak és várakoztak rám, csöndben figyeltek, hogy hallják tanácsom. A beszédemre választ nem is adtak, felülről lefelé csurgott a szavam. Úgy várakoztak rám, mint nyári záporra, tavaszi esőért liheg így a szájuk. Rájuk mosolyogtam, hogyha elcsüggedtek, arcom sugárzását nem törhették meg. Megszabtam útjukat és vezérük voltam, mint valami király, trónoltam körükben, és ahová tetszett, vezethettem őket.

Azt hiszem, legalábbis azt mondhatjuk, hogy ez Jóbnak nem a legjobb feltűnése. Az egész könyvben az utolsó beszédét azzal kezdi, hogy visszavágyik a régi szép időkbe, amikor még tekintélyes pozíciót élvezett a városban. Ő volt a főnök, a király a csapatai között. Ez az emlékező séta a nála kevésbé szerencsésebbek megsegítését is magában foglalja. De ez a mások, köztük a fogyatékkal élők segítésének leírása a saját önelégültségéről szóló emlékek közé van beékelve.

Nekem ez egy kérdést vet fel, tulajdonképpen az Ellenfél kérdésének egy változatát, amely a könyvet elindította. Vajon Jób hiába szolgálja a fogyatékosokat? Vajon a vakok és sánták iránti gondoskodását anélkül nyújtja, hogy valamilyen ellenszolgáltatást várna érte? Vagy a jólétük iránti aggodalom motiválja? Vagy öncélú?

Nehéz úgy olvasni a 29. fejezetet, hogy ne gondoljunk arra, hogy Jób szolgálata csak eszköz célja eléréséhez. A szegények és fogyatékkal élők gondozása egy cél elérésének eszköze, itt a cél a társadalmi hierarchia csúcsán elfoglalt helye. A dolgok még rosszabbra fordulnak a következő versekben, amikor Jób panaszkodik a jelenlegi megaláztatásra, amit elszenved, és feltárja, mit gondol a társadalom alsóbb osztályairól, azokról, akiknek az imént még azzal dicsekedett, hogy segített (Jób 30,1.5a.9)

„Most azonban kinevetnek engem, akik fiatalabbak nálam, akiknek az apját annyira sem becsültem, hogy juhászkutyáim közé soroljam. [...] Kiközösítik őket [...] És most ezek gúnyolódnak rajtam, és köszörülik rajtam a nyelvüket.”

Jób könyvének ezt a részét mindig nehéz olvasni, mert Jóbnak egy olyan oldalát látjuk, amely enyhén szólva nem túl hízelgő. Nem tudja elhinni, hogy ő, Jób, aki egykor a társadalmi hierarchia csúcsán állt, most az alsóbb osztályok alatt áll, akiket korábban segített. A régi szép időkben még a kutyáit sem engedte volna együtt lógni ezekkel az alsóbbrendűekkel, ezekkel a kitaszítottakkal. Most pedig közéjük sorolják? Vagy ami még rosszabb, ezek az alsóbb osztályok lenézik őt?

Ha ebből a szakaszból visszatekintünk Jóbnak a szegények és fogyatékosok iránti szolgálatáról szóló leírására, azt látjuk, hogy Jób hajlandó segíteni társadalma kiszolgáltatott tagjain, de semmiképpen sem akar közéjük tartozni. Ez egy olyan pont, amely gyakran elkerülte az értelmezők figyelmét, akik szívesen oroszlánná teszik Jóbot, és gyorsan szövetségesévé teszik azoknak az embereknek, akiket szolgál. Egy híres kritikus például azt írja, idézem: „Jób élete a szegényekkel és a kiszolgáltatottakkal való szolidaritásáról tanúskodik”. Ám az itteni nyitó versek a 30. fejezetből mást mutatnak. Egy olyan embert mutatnak, aki hitetlenkedve találja magát a periférián azokkal, akiket méltóságán alulinak tart.

Tehát nem a legjobb kilátás Jób számára. De van egy kérdésem. Önérzetével aláássa-e az általa végzett szolgálatot? Csökkenti-e Jóbnak a szegényekkel és a fogyatékkal élőkkel való törődését az, hogy önérdek vezérli, és nem akarja, hogy azok közé számítsanak, akiket szolgál? Minden alkalommal, amikor Jób könyvét tanítom, megkérem a hallgatókat, hogy írjanak egy egyoldalas házi dolgozatot pontosan erről a kérdésről. A legtöbbször azt mondják, hogy „igen”. Azt mondják, hogy Jób önző indítékai ténylegesen csökkentik szolgálatát. Azt kell mondanom, hogy egyetértek ezekkel a hallgatókkal, és három okot is mondok, hogy miért.

1. Először is: Jób indítékai nem mellékes kérdései a könyvnek, hanem vallomása középpontjában állnak. Az egész könyvet az Ellenfél Jób indítékainak megkérdőjelezése indította el. Tehát az, hogy Jób motívumait nevezzük meg, a mi modern szemszögünkből nézve nem ráerőltetés a szövegre, hanem összhangban van a könyv saját témájával. A könyv kezdettől fogva arra hív minket, hogy gondolkodjunk el Jób indítékairól, és ezért nem kell félnünk attól, hogy ezt megtegyük.
2. Másodszor: Jób szolidaritásának hiánya különösen problematikus a fogyatékossági jogok szempontjából. Ennek a mozgalomnak az egyik alapelve a „semmi rólunk nélkülünk”. Vagyis a fogyatékkal élők számára nyújtott szolgáltatásoknak és politikáknak tartalmazniuk kell a fogyatékkal élők hozzájárulását. Aktív partnereknek kell lenniük életük irányításában, nem pedig a jótékonyság passzív címzettjeinek. A vakok és bénák támogatása Jób részéről nem felel meg a fogyatékossági érdekérvényesítés ezen elvárásának.
3. Harmadszor: a katolikus erkölcsteológiában nagy hagyománya van annak, hogy elismeri: a szándék igenis számít. Ugyanolyan lényeges az erkölcsi cselekvés szempontjából, mint maga a cselekedet. Cselekedeteink lehetnek helyesek, de jóságuk a motiváción múlik. A helyes cselekedetből nem lehet levezetni a jóságot. Ez a szándékra és cselekvésre való összpontosítás megtalálható Aquinói Szent Tamásnál, aki különbséget tesz a kettő között, és megállapítja, hogy mindkettő tényezője az erkölcsi érvelésnek.

Mindezt azért tudom, mert le van írva a 2003-as jegyzeteimben, amikor a Jim Keenan professzornál felvettem az alapvető erkölcsteológiát.

Amint láthatják, egy helyes cselekedetből nem lehet következtetni a jóságra. [nevetés] A jóság a motivációról szól, és Aquinói Tamás különbséget tesz a szándék és a cselekvés végrehajtása között. Nem értem, hogy lehet ezzel nem egyetérteni. Persze, utánanéztem az aquinóis hivatkozásnak; úgy éreztem, muszáj volt. Szóval ne csak az én szavamra higgyenek.

De valójában élénken emlékszem Jim Keenan előadására a jóság és a helyesség témájában. Amire a legjobban emlékeztem, az nem az Aquinói-hivatkozás volt (ST I-II, q.20, a. 3, ad. 1), bármennyire is szeretem, de a héten utána kellett néznem. Amire emlékszem abból az előadásból, az tulajdonképpen egy T.S. Eliot-idézet volt, ami mindig is megragadt bennem. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabjának egy pontján a főszereplő, Thomas Beckett a mártíromságról elmélkedik, de felismeri a mártírrá válás vágya mögött álló önző indítékokat. Ez a felismerés vezeti őt egy híres sorhoz, amelyben kijelenti:

„Az utolsó kísértés a legnagyobb árulás: Helytelen cselekedetet tenni rossz okból.”

Úgy gondolom, hogy Jób a 29. fejezetben a helyes tettet rossz okból vitte véghez. Segített a szegényeken és a fogyatékosokon, de nem azért, mert együttérzés, könyörület, vagy akár csak szánalom lenne irántuk. Azért segít rajtuk, mert támogatása megerősíti a közösségen belüli kiemelkedő pozícióját, és jó érzés a csúcson lenni.

Akkor mit kezdjünk Jóbbal? Elutasítjuk modelljét? Ha elutasítjuk őt mint modellt, le kell-e mondanunk jellemének pozitív aspektusairól, amelyek erőt adhatnak a fogyatékkal élők számára? Vagy hagyjuk ezt a problémát annyiban? Hagynunk kellene, hogy ez a problémás tulajdonsága csak úgy elsikkadjon? Koncentráljunk csak a jótettekre, és ne keveredjünk bele a motivációk kusza ügyébe. Tegyünk úgy, mintha nem olvastuk volna a 29–30. fejezetet, és akkor Jóbot a megtestesült őszinteség és az igaz tiltakozás példaképeként megtarthatjuk piedesztálján.

Csakúgy, mint azokat az alkalmakat, amikor elhallgattam, amikor egy barátom vagy ismerősöm az R-betűs szót vagy más, a fogyatékkal élőket becsmérlő kifejezést használt, könnyebb úgy tenni, mintha nem hallottuk volna, mint amikor Jób a szegényeket és a fogyatékkal élőket a saját dicsőségére instrumentalizálta. De a probléma az, hogy ha egyszer hallottuk, soha nem tudjuk teljesen kiverni a fejünkből. Még ha megpróbálunk is a pozitívumokra összpontosítani, a negatívum a perifériás látóterünkben tátong.

Azt hiszem, van egy megoldás, és hogy elmagyarázzam, hadd térjek vissza a hallgatóimhoz és ahhoz az egyoldalas dolgozathoz, amelyet a 29–30. fejezetről írtak. Sokan bírálják Jóbot az öncélú indítékai miatt ezekben a fejezetekben, és néha csak megállnak itt. Néhány hallgató azonban tovább megy, és a kritikát arra használják fel, hogy megvizsgálják saját szolgálati indítékaikat. Néhányan ezek közül a hallgatók közül elgondolkodnak azokon az alkalmakon, amikor a szolgálatuk vagy az önkéntes munkájuk inkább önmagukról szólt, mint az ügyfelekről, akiket szolgáltak.

Vagy talán a szolgálatuk önzetlen volt, többnyire. De ha jobban megnézzük, volt egy kis önérdek. Ezek valódi példák a diákmunkákból:

„Ez az önkéntes munka jól fog mutatni egy következő pályázatnál.”

„Ez a szolgálati út elvisz egy olyan országba, amelyet szeretnék meglátogatni.”

„Azért akarok így szolgálatot végezni, mert én ezt így tudom jól csinálni, és több egóm van ebbe a szolgálatba fektetve, mint amennyit általában bevallok magamnak.”

Ezek a hallgatók Jób hiányosságaiban önkritikára hívnak fel, és felismerik, hogy minden szolgálati helyzetben vannak vegyes indítékok. Új módon lettek érzékenyek egy olyan lelkigondozási kérdésre, amellyel Jób beszélgetőpartnersége nélkül talán nem szembesültek volna. Ezek a hallgatók megértik, hogy Jób könyve többről szól, mint Jób személyéről. A könyv jelentése, erkölcsi, teológiai és lelkigondozói vonatkozásai nem redukálhatók a főszereplőre.

Ez nemcsak Jób könyvére, hanem az egész Ószövetségre igaz. Annak szentsége nem a szereplők tökéletességén múlik. Egy bibliai szereplő része a bibliai szerzők által létrehozott nagyobb és ambiciózusabb diskurzusnak, és olvasásunknak figyelembe kell vennie az egész szöveg együttes tanúságát.

Nagy a kísértés, hogy a bibliai szereplőket erkölcsi típusokként értelmezzük, például Ábrahám a hitet, Ruth a hűséget, Jób a türelmet példázza, és így tovább, bár utóbbival nem értek egyet. Jób egyáltalán nem türelmes. Ezt az egyet tehát teljesen kihúzzuk a listából. Ezek a vonások, ezek a tulajdonságok részei a karaktereknek, de nem ezek az egyedüli részei ezeknek a karaktereknek. A Szentírás erkölcsi jelentősége nem csak, sőt nem is elsősorban abban rejlik, ahogyan a bibliai szereplők példát mutatnak nekünk a követendő erényekre. A bibliai történeteket az teszi lebilincselővé, hogy ezeket a szereplőket erkölcsileg összetett helyzetekben látjuk, amelyek próbára teszik erényeiket és jellemüket.

Ily módon a bibliai elbeszélés saját életünk erkölcsi összetettségét tükrözi, és arra hív minket, hogy összehasonlítsuk a két világot. Ha azt találjuk, hogy a bibliai szereplők erkölcsileg kétértelműen vagy sőt egyenesen romlott módon viselkednek, a szöveg nem kevésbé kinyilatkoztató. Csak másfajta olvasást igényel. A Szentírás felhasználása a WWJD, a What Would Job Do? (Mit tenne Jób?) kérdés feltevésére jó megközelítés bizonyos szövegek esetében, de nem hasznos, amikor megkérdőjelezhető módon cselekvő bibliai szereplőkkel találkozunk.

Ahogy a diákmunkák is mutatják, a Szentírás problémás helyei arra késztethetnek és kell, hogy késztessenek bennünket, hogy kritikusan gondolkodjunk saját életünkről, munkánkról és kapcsolatainkról. Ezek a szövegek olyan vakfoltokat is felfedhetnek, amelyek egyébként rejtve maradnának a szemünk elől. Ebből a szempontból nézve, bár Jób énközpontúsága elsőre problémának tűnhet a fogyatékossággal kapcsolatos olvasat számára, éppen az ellenkezője lehet, ha ez a probléma valójában minket, olvasókat, a fogyatékossággal élő emberek erősebb védelmére és a velük való nagyobb szolidaritásra késztet.

III.

Erre jutottam, amikor Jób könyvéről elmélkedtem. Bár Jób jelleméből nagyon sok minden inspirál engem, a 29-30. fejezetben szereplő önző indítékaira az első reakcióm az undor volt. A második reakcióm, amelyhez csak néhány rövid év alatt jutottam el, az önvizsgálat volt. Most pedig, hogy gyerekeim vannak, köztük egy fogyatékkal élő, ez a szakasz arra indított, hogy elgondolkodjak a szülői szerepem során, amikor Jóbéhoz hasonló csapdába estem.

Anélkül, hogy ezt a következtetést egy mini terápiás üléssé alakítanám, hadd említsek meg néhány esetet, amelyek Peter Down-szindrómájával kapcsolatosak. A szülői munka egyik aspektusa, ami a fogyatékkal élő gyerekek szülei számára különleges, hogy minden egy kicsit lassabban megy. Peternek egy kicsit tovább tart beágyazni, felöltözni, cipőt húzni, kipakolni a hátizsákját, ki- és bemászni az autóba, kimenni a mosdóba vagy súlyt emelni. A sort lehetne folytatni.

És van olyan nap, amikor nagyon szeretem, hogy ez a lassúság milyen hatással van a családi életünkre, mert arra kényszerít, hogy lassítsunk. Olyan érzés, mint egy lassú szülői mozdulat az életünk sok olyan része közepette, amely a hiperaktivitás felé hajt minket. De vannak napok, amikor az iskolabusz a felhajtón várakozik, amikor már késésben vagyunk a fociedzésről, amikor már elmúlt a lefekvés ideje, és így tovább, és ahelyett, hogy hagynám, hogy Peter befejezze a feladatot, amit elkezdett, én ugranék be és csinálnám meg helyette.

Ezek azok a napok, amikor felismerem magamban Jób öncélú indítékainak egy részét a 29. fejezetben. Abban a pillanatban, Jóbhoz hasonlóan, talán én is becsapom magam, és azt hiszem, hogy szívességet teszek Peternek. Segítek neki befejezni egy feladatot, aminek a befejezéséért küzd. De valójában ez a segítség számomra inkább a célszerűségről szól, mint arról, hogy Peter szükségleteit kielégítsem.

Sőt, amennyiben a fogyatékossággal élők érdekvédelme az empowerment-ről szól, a segítségem valójában az ellenkező hatást váltja ki. Hátráltatja Peter önálló készségeinek fejlődését, és megerősíti a függőségi gondolkodásmódot. Azt hiszem, ha megkérdeznénk a legtöbb értelmi fogyatékos gyerek szüleit, hogy mit szeretnének a gyerekeiknek, azt mondanák, hogy „a lehető legönállóbb életet”. De a szülők közül sokan küzdenek azért, hogy lehetőséget adjanak nekik arra, hogy kifejlesszék azokat a készségeket, amelyekre szükségük lesz ahhoz, hogy életük során elérjék ezt a függetlenséget. Gyermekeink valódi képessé tétele (empowerment) és a velük való valódi szolidaritás időbe, türelembe és elkötelezettségbe kerül. Vannak napok, amikor az én eredményem semmivel sem jobb, mint az a segítség, amelyet Jób a magasból nyújt a vakoknak és a bénáknak.

Szerencsémre van egy másik szerepmintám is az életemben, aki rendszeresen inspirál a Peter önállósága iránti elkötelezettségével. Ő Peter nagy testvére, Michael. Tudják, a szülői utam egyik meghatározó pillanata Michael keresztelőjén történt, amikor a pap, Rich Bozzelli atya a baltimore-i Corpus Christi templomban azt mondta a feleségemnek és nekem, hogy miközben arra utasít minket, hogy tanítsuk Michaelt, ugyanolyan fontos, hogy hagyjuk, hogy Michael tanítson minket. Ez a tanács mély benyomást tett rám, és ez mindkét fiúra igaz volt.

Michael megtanított arra, hogy azzal támogassam Peter önállóságát, hogy nem szűkítem le azokat a dolgokat, amelyekre képes, ha van rá ideje. Michael gondoskodik Peterről, de ragaszkodik ahhoz is, hogy a fogyatékossága miatt tett intézkedéseink ne lépjék túl a szükséges mértéket. Így amikor a nap végén elpakoljuk a játékokat, Michael általában gyorsabban tesz rendet, mint Peter. Abban a pillanatban kísértésbe esem, hogy befejezzem a munkát, hogy folytathassuk a lefekvési rutint. De általában Michael ragaszkodik ahhoz, hogy Peter maga tegye rendbe saját rendetlenségét.

Vagy az étkezések alkalmával lehet, hogy egy kicsit lazítok Peter viselkedésén, mert nehezére esik evőeszközzel enni és becsukni a száját evés közben. Ilyenkor Michael az, aki ragaszkodik ahhoz, hogy Peter tud és kell is, hogy szépen viselkedjen az asztalnál. Nem mintha Michael mindig szépen viselkedne, de ettől függetlenül ragaszkodik Peter szép modorához. Michael sem takarít mindig maga után.

Nem akarom őt tökéletes gyereknek beállítani, és azt sem állítom, hogy Michael indítékai teljesen tiszták. Valószínűleg kevésbé a Peter iránti aggodalom motiválja, mint inkább a kettős mérce igazságtalansága. De mégis, a maga módján, a kemény vonal, amit Michael Peterrel szemben képvisel, inkább a szolidaritás érzésében gyökerezik, mint amit néha magamban találok. Peter a testvére és egyenrangú társa, és ugyanolyan mértékben járulhat hozzá a családunkhoz és a világhoz.

Végül is mit ajánl Jób könyve azoknak, akik szeretnek egy fogyatékkal élő embert, és olyan egyházat és világot akarnak teremteni, amely befogadja az ő ajándékaikat? A válasz szerintem sok mindent. De hozzájárulásának egy része megköveteli, hogy újragondoljuk, miként tekintünk a bibliai szereplőkre és a saját történetükben betöltött szerepükre. A Szentírás kinyilatkoztatása nemcsak az inspiráló szakaszokban rejlik, amelyek egy olyan víziót vagy ideált adnak nekünk, amely felé törekedhetünk, hanem a nehéz és problematikus részekben is. A kinyilatkoztatás ezekben a szakaszokban nem annyira egy utánozandó modellben, hanem a bibliai szöveg által generált teológiai reflexióban rejlik.

Köszönöm figyelmüket!

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

További elmélyülésre

Davis, Andrew R.: Disability and Advocacy in the Book of Job, in Roberta Sterman Sabbath (ed): Troubling Topics, Sacred Texts Readings in Hebrew Bible, New Testament, and Qur’an, Berlin, Boston: De Gruyter, 2021, 99–112.

A szerzőről

Andrew R. Davis először Ruth Ann Morton tanárnő hetedik osztályos latin óráján fedezte fel az ókori nyelvek iránti szeretetét. Ez a korai találkozás végül tanulmányok hosszú sora révén vezetett a doktori címhez, a Johns Hopkins Egyetemen a héber Biblia szakon folytatott tanulmányaihoz. Davis nagy érdeklődést mutat a zsidó-keresztény párbeszéd iránt, amelyet a jeruzsálemi Hebrew Union College-ban, a washingtoni U.S. Holokauszt Múzeumban és a jeruzsálemi Shalom Hartman Intézetben eltöltött ösztöndíjak tápláltak. Emellett kutatási érdeklődési körébe tartoznak a bibliai elbeszélések irodalmi és történeti megközelítései és módszerei, a prófétai irodalom, az Ószövetség feminista megközelítései, az óizraeli vallás, valamint Jób könyve. Davis termékeny író, számos cikket publikált tudományos bibliai folyóiratokban, valamint „Hétköznapi homíliai segédleteket” a St. Anthony Messenger Press számára.

A fogyatékosság témájában megjelent bejegyezéseink:

Fogyatékosság a héber Bibliában. Jeremy Schipper írása

Határvonalon: A fogyatékosság ábrázolásai az Ószövetségben. Prof. Staffan Bengtsson fogyatékosságkutató írása

Jób könyvével kapcsolatos további bejegyezéseink:

Milyen kapcsolat van Jób és Qohelet könyve között? Ludger Schwienhorst-Schönberger biblikus professzor előadása

Pandémia és Biblia. Tűnődés Jób könyve alapján. Dominic S. Irudayaraj biblikus professzor írása