Joseph Heller 1984-ben egy meglepő művel jelentkezett: Isten tudja címmel Dávid király életének átiratát adta közre. A könyvben az idősödő király önéletrajzi vallomást tesz, felidézve életének legfontosabb eseményeit és Istennel való bonyolult kapcsolatát. Heller a bibliai történetet szabadon kezeli, Dávid királyt szókimondó, olykor trágár, de ugyanakkor mélyen emberi figurává formálja. A mű tele van humorral, iróniával és meglepő fordulatokkal, miközben komoly kérdéseket is feszeget hitről, erkölcsről és az emberi lét értelméről.
Joseph Heller (1923-1999) világszerte ismert a több millió példányban elkelt, a háborús irodalom kimeríthetetlen tárházának klasszikusává vált A 22-es csapdája című regényéről.[1] 1984-ben megjelent negyedik regényével, az Isten tudja cíművel (eredeti címén: God Knows) Heller egy szentségtörő önéletrajzot alkotott Izrael királyáról.[2]
1. Egy brooklyn-i király
Aki Carlo Coccioli Dávidját olvasta, azt bizonyára megdöbbenti Heller Dávidja: míg az előbbi a komplexitás megtestesítője, addig az utóbbi merő ösztön és szemtelenség; míg az első lírai és költői pillanatokkal teli, addig a második úgy beszél, mint egy kikötői rakodómunkás.
Szarkazmus, nonszensz, felszínesség és vulgaritás jellemzi.
Az olvasó egy egocentrikus Dáviddal találja magát szemben („Nem szeretek dicsekedni – tudom, hogy azért egy kicsit dicsekszem, amikor azt mondom, hogy nem akarok dicsekedni –, de őszintén hiszem, hogy a Biblia legszebb története az enyém. Mi a konkurencia? Jób? Hagyjuk. Teremtés? A kozmológia gyerekeknek való": 11. oldal). Trágár („Ha ismertük volna akkor a »seggfej« szót, így hívtuk volna": 104. oldal). Durva („Mit tehetett volna egy fiatal, kanos király, mint én, amikor egy ilyen ragyogó falat, mint Batsaba, megmutatta magát tetőtől talpig, hogy gyönyörködhessek benne azon az estén a királyi palotám tetejéről?”: 217. oldal).
Bosszúálló („Három apám volt életemben – Izáj, Saul és Isten. Mindhárman csalódást okoztak nekem”: 89. oldal). Tiszteletlen (gyakran úgy bánik Istennel, mint egy idiótával). Zsémbes (panaszkodik, hogy Sámson bíra lett, míg neki még egy bibliai könyve sincs a saját nevén, miközben Sámuelnek kettő is van, bár az elsőben meghal, a másodikban pedig meg sem említik: 168. oldal). Önbizalomtól duzzadó („Hol lett volna Shakespeare nélkülem? Téglát vetett volna, vagy fazekaskorongot hajtott volna. Ki volt az, aki túl sokat szeretett, nem túl bölcsen? Én és Betsabea, vagy Othello és az az olasz nő?”: 228–229. oldal). Gúnyos („Azt hiszitek, nektek voltak problémáitok az apósotokkal? Gondoljatok rám, akinek egy olyan apósa volt, aki el akart tenni láb alól!”: 13. oldal).
Mégis, egy kevésbé felületes pillantással feltűnnek a nyilvánvaló hasonlóságok Coccioli Dávidjával. Mindkét esetben, mivel (fiktív) önéletrajzról van szó, egy autodiegetikus narrátorral (a történet főszereplője meséli el a sztorit) van dolgunk. Mindkét esetben a szereplő önéletrajza egybeesik a szerző életrajzával. Mindkét regényben az elbeszélés az öregség perspektíváját ölti magára, ahonnan kibontakozik a Sámuel két könyvének cselekményét felidéző események utólagos elbeszélése.
A Heller által alkalmazott narratív paradoxon abban áll, hogy Dávidot (belső narrátort) extradiegetikus és mindentudó narrátor státuszába helyezi: tudja, mi fog történni, teljes képe van, képes a bibliai szövegben úgy mozogni, mintha ő maga írta volna. Így, bár háromezer évvel ezelőtt élt, Heller Dávidja kortársunkká válik, mint bizonyos festményeken, ahol a bibliai szereplők a tizenhatodik vagy tizenhetedik századi ruhákban pompáznak. Ebből az időbeli eltérésből fakad egy humoros elidegenítő hatás, amelynek eredményeként, mintegy utólagos előrevetítésként, Dávid képes a jövőbe látni, és gyakran kritizálva előrevetíteni azokat a „hatástörténeteket”, amelyek az évszázadok során hozzá kapcsolódtak.
Néhány példa: Jonatánnal való kapcsolatáról szóló pletykákkal kapcsolatban kijelenti: „Én Dávid király vagyok, nem Oscar Wilde” (36. oldal). Saul és Jonatán halálára írt elégiájáról (2Sám 1,17–27) azt mondja, hogy „bár rövid idő alatt készült, jobb, mint Milton Edward Kingért írt elégiája, vagy Shelley John Keats halálára írt verse, ami tiszta undorító, szentimentális ürülék” (113. o.). Amikor Batsabe a királynői címre hivatkozva azt mondja neki, hogy egy király felesége, így válaszol: „Egy király felesége, és semmi több. Hol hiszed magad, Angliában?” (101. oldal).
Képes nagyon negatívan megítélni azt a szobrot, amelyet Michelangelo készít róla (55. oldal):
„Körülmetéletlenül ábrázolt! Kinek a francnak hitt? Összességében a római michelangelói Mózes-szobor jobban hasonlít rám fiatalkoromban, mint a firenzei bármelyik életszakaszomban”.
Sámuel általi megválasztásának történetéről azt mondja, hogy „nagyon hasonlít Hamupipőke történetére” (43. oldal). Az Ígéret Földjén való letelepedés nem volt nagy üzlet, mivel „a méz megvolt, de a tejet a saját kecskéinkkel kellett behoznunk. Kalifornia népének ragyogó tengerpartot, filmipart és Beverly Hillst ad. Nekünk homokon kívül semmit. Cannes-nak fényűző filmfesztivált ad. Nekünk az OLP-t. Azoknak a népeknek, akik még egy karórát sem tudnak felhúzni, hatalmas földalatti olajkészleteket ad. Nekünk sérvet, aranyeret és antiszemitizmust.” (52. oldal)
De kedvenc célpontja továbbra is Shakespeare, akit riválisának tekint: „Az én időmben egy hozzá hasonló költő legfeljebb fánkot árulhatott volna a jeruzsálemi fazekasok utcájában. Ó, bárcsak az ellenfelemnek egy írott műve lenne, ahelyett, hogy öt felvonásos zagyvaságokat főz össze, ostoba cselekményekkel, tele holttestekkel, dühtől és zajtól, amik semmit sem jelentenek! Egy napon még irodalmi Nobel-díjat is fog kapni! És nekem nem lesz még egyetlen Biblia-könyvem sem, ami a nevemet viseli, hacsak nem írom át az egészet a saját kezemmel, és kinek van erre ideje?” (168. o.)
Ez a szinkronból kiesett életrajzi elbeszélés, amely egyetemes és átfogó dimenziót kap, Heller újraértelmezésében a bibliai Dávidot „humorosan” egy New York-i zsidó értelmiségivé változtatja, aki kissé neurotikus, hajlamos a cinizmusra, de mindig az élet nagy kérdéseivel – mindenekelőtt Istennel – viaskodik. Mivel képes a múltban és a jövőben barangolni, saját történetét más történetek kontextusába helyezheti. Jiddisül és héberül is beszél, és a Bibliát a Jakab király-féle fordításban idézi. Röviden, az első modern zsidó emberként jelenik meg. Ahogy Mordecai Richler találóan megjegyzi: „Heller Dávid királya, ez a ragyogó teremtmény, nem annyira minden évszak embere, mint inkább az ember minden évszakában.”[3]
Ami Heller bibliai átírását különlegessé teszi, az az általa választott stilisztikai megoldás. Aki csak kicsit is ismeri az elmúlt száz év amerikai prózairodalmát, az felismeri az Isten tudja című regényben azt a familiáris hangulatot, amely Mark Twainre, Groucho Marxra, Woody Allenre, Philip Rothra, Mordecai Richlerre és Jonathan Safran Foer-re emlékeztet. Bár a poénok időnként meglehetősen nyersek és öncélúak (végső soron ez a regény legfőbb hibája), a helleri Dávid humorizmusa egy olyan ember kifejezésmódjává válik, aki bár belefáradt az életbe, nem fárad bele a történetmesélésbe. Azért teszi, hogy újraélje a saját életét, és hogy lerázzon magáról néhány kavicsot (ha nem egyenesen szikladarabot). Amellett, hogy mások mit meséltek róla, Dávid kifogásai kiterjednek a tágabb családjára és mindenekelőtt Istenre. Végül is Freud szerint „a humor a legkiválóbb elhárító mechanizmus”.
2. Feleségek, gyermekek és Isten
Dávid története Abiság alakjával kezdődik és zárul: „Vissza akarom kapni az Istenemet; helyette meg egy lányt küldenek nekem” (395. oldal). Szüksége van rá, hogy felmelegítse, miközben – ahogyan keserűen megállapítja – „Betsabé remekül melegszik a saját égő ambíciói által, amelyeket önmaga és fia érdekében táplál” (236. oldal).
Betsabé törtető, szexre [4] és hatalomra vágyik, hogy mindezt Sal (Salamon) nevű fia javára fordítsa. „Betsabé nem ad. Betsabé elvesz” (61. oldal). Ráadásul hiányzik belőle „az a mentális fegyelem, amely szükséges lenne ahhoz, hogy legalább minimális koherenciát adjon a hazugságainak” (62. oldal). Mindenáron királyné vagy legalább anyakirályné akar lenni. Dávidnak pedig azt mondja: „Egy nap benne akarok lenni a Bibliában. Az anyád neve sincs benne a Bibliában” (330. oldal). Mégis, annak ellenére, hogy Dávid közel kerül a gyönyörű Abisághoz, továbbra is erősen vonzódik Betsabéhoz: „Más nők azzal oltják ki az étvágyakat, hogy táplálják őket, Betsabé viszont minél inkább kielégítette, annál éhesebbé tette” (280. olal). Betsabé azonban „elvesztette minden érzékiségét, amikor magáévá tette az anyaságot, és felfedezte élete igazi célját: hogy anyakirályné legyen” (301. oldal). Betsabé független akar lenni, szőni, írni, festeni – olyannyira, hogy Dávid szerint: „Gondoskodtam róla, hogy legyen egy műterme, és ha továbbra is ragaszkodott volna ahhoz, hogy írjon, előbb-utóbb megadtam volna neki azt a szövegszerkesztőt is, amit alattomosan próbált kicsikarni” (303. oldal).
Mikál, Dávid első felesége, gőgös és öntelt, képtelen elfogadni egy betlehemit férjként, mindig készen áll arra, hogy kritizálja Dávid másik feleségeit. Makacs házsártos, aki bármi áron gyermeket akart.[5]
Abigail, a harmadik feleség, viszont elegáns és királynői, tele van bájjal és éleselméjűséggel, hűséges társ és egyetlen gyermekének – aki ráadásul fogyatékkal él – szerető édesanyja. Betsabé azonban egészen más: „Azon volt, hogy fehér angolszász protestánssá váljon! Mikál és Betsabé között gyakorlatilag lefedtem a teljes spektrumot. Csak egy schwartze hiányzott, de Ahinoám és Maaka elég sötét bőrűek voltak ahhoz, hogy megállják a helyüket ebben a szerepben” (298. oldal).
Az ismeretlen festő, aki valószínűleg olasz volt, a jelenetet egy képzeletbeli tájba helyezte, amelynek hátterében klasszicizáló építészet látható. Az építészeti környezet, a vonalas stílus, a női aktot középpontba állító témafeldolgozás és a színhasználat arra utalnak, hogy ez a mű a 18. század végén vagy a 19. század elején keletkezhetett.
Dávid Betsabéval való házasságtörésében látja életének fordulópontját.[6] Az eset után olyan traumákkal kell szembenéznie, amelyeket sosem tudott feldolgozni: Betsabétól született első gyermekének halálát; Absalom, az igazi örökös – nem Adónia és nem Salamon – halálát, akit a trón utódjául szánt; és mindezek felett Isten hallgatását. Gyermeke halála után Dávid így vall: „Készen álltam, hogy megátkozzam Istent és meghaljak. De Ő nem akart szembesülni velem. Nem kaptam Tőle semmilyen igazolást – pedig mennyire szükségem lett volna rá –, hogy miért halt meg a fiam. Helyette azt a választ kaptam, amire legkevésbé számítottam. A hallgatást. Ez az egyetlen válasz, amit attól kezdve Tőle kaptam” (324. oldal).
Absalom, aki „úgy szerette a politikát, ahogyan a kacsa szereti a vizet” (349. oldal), egyfajta kegyetlen sorsfordulatként ugyanúgy viselkedik Dáviddal, ahogyan Dávid viselkedett Saullal. Bár Dávid büszke rá, és elégedettséget érez, hogy ilyen fia van, nem veszi észre a csapdát, amelyet Absalom állít neki. Később Adónia megpróbálja lemásolni Absalom stratégiáját, de nem jár nagyobb sikerrel.
Salamon kiválasztása sem hoz megnyugvást: „Nem választottam egyik fiamat a másik helyett, az egyik haszontalan takarékoskodót [Salamon] a másik haszontalan, felszínes kéjence [Adónia] helyett, akinek modora tánctanáréhoz, erkölcse pedig egy prostituáltéhoz hasonlított. Ha őszinte akarok lenni, egyiket sem részesítettem előnyben. Ha őszinte akarok lenni, bosszúból tettem, és szeretetből” (388. oldal). Így Salamon utódlása minden idealizált díszítésétől és gondviselésszerű tervétől megfosztva csupán családi dinamika kérdésévé egyszerűsödik.
Dávid nyitott számlát vezet Istennel szemben. Már a regény címe is szándékosan kétértelmű: az „Isten tudja” egyszerre
- utalhat Isten gondviselő tervére és mindentudására,
- valamint arra, hogy Isten tudja, miért szakította meg Dávid vele a kapcsolatot.
Betsabé története előtt ugyanis „bár soha nem ’sétáltam’ Istennel, nagyon gyakran beszéltem hozzá, és kiváló kapcsolatban voltunk egészen addig, amíg először nem sértettem meg Őt; majd Ő sértett meg engem, és később kölcsönösen megsértettük egymást” (15. oldal). Ettől a ponttól kezdve Dávid és Isten között követelések és viszontkövetelések sora indul el, ahol egyik fél sem kíméli a másikat.
Dávid szavai nem hagynak kétséget: „Isten tartozik nekem egy bocsánatkéréssel, de Ő nem mozdul, így én sem mozdulok. Isten tudja, hogy megvannak a magam hibái, és talán én lennék az első, aki ezeket elismeri, de a mai napig mély meggyőződésem, hogy emberként sokkal jobb vagyok nála” (15. oldal). És tovább: „Istennek kell megtennie az első lépést, ha véget akar vetni a közöttünk fennálló feszültségnek. Nekem is megvannak az elveim; az én emlékezetem is hosszú” (64. oldal).
Mielőtt király lett, Isten mindig meghallgatta Dávid szavait, és válaszolt neki. Utoljára a Refaim-völgyi csata idején beszélt vele (2Sám 5,17–25). Azonban egy ideje Isten már nem válaszol sem Saulnak, sem Sámuelnek. Dávid és Isten kapcsolata sértett csendek sorozatává vált. Dávid odáig jut, hogy kijelenti: Isten „nemcsak kísértésbe visz minket, hanem sok hibára is rávesz”, majd hozzáteszi, mintegy végső kommentárként (379. oldal):
„Isten tudja, mire gondolok. Minél mélyebb az én gyötrődésem, annál közelebb érzem magam Istenhez. És ekkor tudom, hogy ismét közeledik hozzám, és ki akarom neki kiáltani most azt, amit már korábban is mondani akartam: Mindenható Istenem, ahogy Aháb mondta Illésnek Nábót szőlőjében: »Rám találtál, ellenségem?«”.
Jegyzetek
[1] A 22-es csapdája kifejezés egy abszurd helyzet paradoxonát jelöli, amelyben minden lehetőség magában hordozza a probléma megoldásának lehetetlenségét.
[2] Ford.: Sergio C. Perroni, Bompiani, Milánó 2016. Idézet Ettore Capriolo fordításából, Mondadori, Milánó 1985, 395. o. (A vonatkozó szövegek idézete az olasz kiadást követi. A fordító megjegyzése.)
[3] Mordecai Richler: «He Who Laughs Last», in: The New York Times, 23 September 1984, 1.
[4] „Betsabé a három igazi feleségem közül az volt, aki az ágyban úgy robbant, mint egy kánaáni” (60. oldal).
[5] „Mikál, a feleségem, nemcsak egy király lánya volt, hanem egy igazi zsidó-amerikai hercegnő! Ez volt az, amit feleségül vettem! Én voltam az Ószövetség első szereplője, akire ilyesmit sóztak” (163. oldal).
[6] „Megölettem Uriást, hogy elkerüljem a botrányt, vagy azért, mert már eldöntöttem, hogy akarom a feleségét? Isten tudja. Hiszen a szív nemcsak csalárd minden dolgokban, hanem gyógyíthatatlanul gonosz is. Még az enyém is. A királyság veszélye abban rejlik, hogy egy idő után elhiszed, hogy valóban az vagy” (207. oldal).
[7] „Isten és én jó kapcsolatban voltunk – egészen addig, amíg meg nem ölte a gyermeket: onnantól tartom a távolságot” (23. oldal).
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
Luciano Zappella: Un Davide yankee: Lo sa Dio di Joseph Heller, Bibbia ieri e oggi 9 (2018 settembre – ottobre) 30–34.
További elmélyülésre ajánljuk – Prof. Luciano Zappella sorozata Dávidról
- 1. rész: Fiatalok és öregek. Dávid, Saul és Abiság Rainer M. Rilke olvasatában
- 2. rész: A király öregkora – Dávid, Abiság és Baudelaire
- 3. rész: A király démona – Dávid és Saul Vittorio Alfieri újraértelmezésében
- 4. rész: Királyság és szakadék – Dávid a történelem, a történetek és az új olvasatok között
- 5. rész: Dávid önéletrajza (I. rész)
- 6. rész: Dávid önéletrajza (II. rész)
Dávid alakjához kapcsolódó további bejegyzéseink:
