Az ember alapvető feladata a teremtés jólétéhez való hozzájárulás, máskülönben a teremtmények rémévé válik. A közös sors pedig adott. Franco Piotti biblikus professzor írása arról, hogy egy hellenisztikus időszakban élő izraeli bölcs, Qohelet hogyan értelmezi újra a Teremtés és a Zsoltárok könyvét és hogyan lel rá az elmúlás tudatában az emberi tevékenységből fakadó örömre.
“Még azt is láttam a nap alatt, hogy a törvény helyén törvénytelenség van, az igazság helyén pedig gonoszság. De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak eljön az ideje, és ő ügyel minden cselekedetre. Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz. Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik. Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek lelke a magasba, és leszáll-e az állatok lelke a föld alá? Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki. Senki sem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi történik utána.” (Préd 3,16–22)
Újraolvasás és újraértelmezés
A fenti idézetben Qohelet, a Prédikátor a Teremtés könyvének első három fejezetére hivatkozik, de azoknak szelektív olvasatát és egy nagyon sajátos újraolvasását végzi el, amely a hivatkozási alapul szolgáló szövegektől nagyon eltérő látomást közvetít.
Erre már más helyen is bizonyítékot szolgáltat (Préd 1,4.7), ahol a kozmosz természeti elemeinek olyan leírását mutatja be, amelynek kevés köze van a Teremtés könyve vagy egyes zsoltárok teremtésdicséretéhez.
Így például az első teremtéselbeszélésben
- a föld termékeny, élettel teli, Isten parancsára minden növényfajt hajtásra késztet, és különböző állatfajoknak ad életet (Ter 1,11.24–25).
- A Nap feladata a föld megvilágítása, a fény és a sötétség elválasztása, az évszakok megkülönböztetése.
- A vizek a tengeri állatok élőhelyei, a halaktól a cetekig, amelyek táplálkoznak és szaporodnak bennük: és mindezeket az elemeket, amelyek teljes mértékben megfelelnek Isten teremtési tervének, Isten “jónak” nevezi, és áldásának tárgyát képezik.
A 104. zsoltárban a Hold és a Nap feladata, hogy meghatározza az időpontokat és beossza a napot, hogy mind az erdő állatai, mind az ember táplálkozhassanak és dolgozhassanak anélkül, hogy akadályoznák vagy károsítanák egymást (19.22–23. versek). Ugyanebben a zsoltárban a szél, amellett, hogy szárnyaival támogatja Istent, a többi légköri ágenssel együtt az ő küldöttjévé válik (3–4. versek), mint a Zsolt 148,8 versében. A Zsolt 147,18-ban a szél ismét Isten követeként, a fagy által elzárt vizeket indítja áramlásra. A Sir 39,28-ban a szelek az isteni harag eszközei. Az Én 4,16-ban az északi és déli szeleket hívják, hogy fújjanak és a szeretett nő kertjének illatát terjesszék. Végül a Zsolt 104,10–12.25–26 verseiben a víz és a tenger az élőhelye és tápláléka minden élőlénynek, amelyik benne él, és egy örömteli, élettől és aktivitástól hemzsegő kiterjedés.
Ezzel szemben Qohelet költeményéből hiányzik minden utalás a teremtésre; sőt, Isten mint teremtő csak a 12. fejezet 1. versében jelenik meg.
„Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban”
Másodszor, hiányzik belőle a kozmosz egyes természeti elemeinek csodálata. Így Qohelet földje nem termel semmit, meddő, egyszerűen örökké mozdulatlanul áll, ez a változatlan és mozdulatlan hordozó, amelyen az emberi nemzedékek csak jönnek és mennek, és amelynek minden nyomát a feledés pora eltörli. Erről a földről nehéz lenne azt mondani, hogy „jó”, vagyis hogy megfelel a céloknak, amelyekre teremtették, mert a valóságban nincsenek ilyenek. Esztétikai értelemben olvasva a jelzőt sem mondhatjuk „szép”-nek, mint ami formáiban és arányaiban kellemes látványt nyújt, olyat, amely a csillagok és az angyalok dicséretét és érzelmeit is felkelti (vö. Jób 38,4–7). Mindössze annyit mondanak róla, hogy nemzedékek haladnak át rajta állandóan, egy örökös szorongásban lévő nap minden nap újrarajzolja fölötte az ívét, folyók folynak rajta végtelenül, amelyeknek csak a tengert kell megtölteniük anélkül, hogy valaha is sikerülne:
ha ezt összehasonlítjuk azzal, amit a Teremtés könyve és a zsoltárok nyújtanak, meglehetősen sivár a kép, nehezen tudok felfedezni bármi olyat, aminek köze lenne a kozmikus rendhez.
A Teremtés könyvének és a Zsoltároknak ezt a fajta újraolvasását folytatva Qohelet elhagyja azokat a részeket vagy részleteket, amelyek az ember és az állat közötti különbségeket hangsúlyozzák. Az embernek az állatok fölötti felsőbbrendűsége, amelyet a Teremtés könyve és a Zsoltárok kétségtelenül megerősítenek, valójában azokban a szövegekben található meg, amelyekben Isten az embert bízza meg a föld leigázásának feladatával, az összes élőlény fölötti uralkodással és a nevek megadásával, éppen azokban, amelyekre a bölcselkedő szöveg nem utal.
Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.”
A Ter 1,26 rögtön rávilágít arra, hogy az ember (’ādām) hogyan különül el az állattól, mert Isten ünnepélyes döntést hoz, hogy „a mi képünkre, a mi hasonlatosságunkra” teremti őt, és e választás eredményeként rábízza azt a jellegzetesen királyi funkciót, hogy „uralkodjon” az összes állat felett, amelyek elfoglalják azokat a tereket, amelyekre a teremtés fel van osztva, vagyis a tenger halai, az ég madarai és a földön élő különféle állatfajták felett.
Mivel a király különleges kapcsolatban áll a Bölcsességgel, aki a teremtés óta Istennel van (Péld 8,15–16.22–23), Isten úgy irányítja a szívét, mint a vízfolyamot (21,1), és ugyanezt teszi az emberrel is, aki, miután megkapta a föld leigázásának és az összes állat feletti uralkodásnak a feladatát, később pedig azt, hogy nevet adjon nekik, valójában a felségjogot gyakorolja, amint az az Isten által használt rādâ és kābaš igékből kitűnik, amelyek alapvető jelentése „eltaposni, eltiporni”, de amelyek a király uralmát is meghatározzák.
Ahogyan a király magatartása, amennyiben megfelel Isten akaratának és az igazságosságot gyakorolja, közvetlen pozitív hatással van királysága állapotára és alattvalói életére, úgy az ember uralmát, akit valójában a teremtés királyává emeltek, eredetileg úgy értelmezték, hogy a földet és az állatokat az ő gondjaira bízza, mint a tisztelet gyakorlását és a teremtés jólétéhez való hozzájárulását. A bibliai elbeszélés során azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az ember a rādâ és a kābaš kifejezéseket többnyire az „eltaposni, eltiporni” alapjelentésben értelmezte, különösen a Ter 9,2–3-tól kezdve, amikor az özönvíz után Isten húst ad táplálékul az embernek,
aki ettől a pillanattól kezdve minden teremtmény rémévé válik.
A Ter 1,28 kiemeli az emberpár és az állatok közötti különbséget, felvállalva a teremtés összes állatán való uralkodás funkcióját, és ezt az első emberpárra ruházott megbízás formájában mondja ki, egy közvetlenül nekik szóló áldás után, amely – ellentétben a 22. vers állatoknak szóló áldásával – messze túlmutat a növekedésre, szaporodásra és a föld betöltésére való felszólításon.
A Ter 2,18–20 kiemeli az ember felsőbbrendűségét, mivel Isten, miután megállapította, hogy a magány nem jó az embernek, hogy “neki megfelelő segítséget” adjon, a föld állatait és az ég madarait a földből formálja, és odavezeti hozzá és rábízza, hogy minden „élőlénynek” azt a nevet adja, amit szeretne, noha ő maga is „földből” formált „élőlény”. A névadás parancsának jelentése egyszerre áll a szuverenitás jogának gyakorlásában, az uralmi pozícióba helyezésben, és a teremtés művében való részvétel egy formájában, ha emlékszünk arra, hogy a teremtéselbeszélés verseiben minden új alkotás Isten parancsából fakad, de valójában az utólagos névadással jön létre.
Ezek közé tartozik többek között a 19. zsoltár, amely szuggesztív szavakkal dicséri a teremtés szépségét; a 145. zsoltár, amelyben „minden alkotása dicséri az Urat”; a 98. zsoltár, amelyben „a folyók tapsolnak, a hegyek ujjonganak”; és leginkább a Zsolt 8,4–9, amelyben egyértelmű a teremtés teológiájának lenyomata, és egyértelmű az utalás a Teremtés könyvének első fejezetére, különösen az Isten által az embernek adott kiemelkedő szerepre:
„Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.”
Az első alkotások csodájának és fenségének szemlélése, amelyeket egy kézműves Isten teremtett, aki ujjaival formázta őket, felveti a kérdést, hogy ez az Isten miért ad az embernek – földi származása miatti mulandósága és törékenysége ellenére – szinte isteni pozíciót, amelyet olyan igék fejeznek ki, amelyek meghatározzák Isten hozzá fűződő viszonyát (Isten emlékszik az emberre és törődik vele: Micsoda az ember? – csak ez a teremtmény, akiről Isten személyesen gondoskodik) és a királyi méltóság, amelyet neki ad (szinte egy beiktatási szertartás).
Az ember királyi méltóságának még csak halvány visszhangja sincs Qoheletnél, ahol – még a természeti elemeket leíró, úgynevezett „kezdő költemény” előtt (Préd 1,4–7), amely a Teremtés könyvének ősi elbeszéléseit visszhangozza – a lélegzet kifejezés az ’ādām-hoz kapcsolódik. Ez a szimbolikus szó az ember közös és együttes eredetét hivatott kiemelni: „az egész nem más, mint lélegzet (pára, szélkergetés). Mi haszna van az embernek minden fáradozásából...” Az anyagtalanságnak és az elmúlásnak ebből a kezdeti és strukturális állapotából aztán továbblépünk az ember munkájának hiábavalóságához, amely érinti az emberek különböző kategóriáit, a halál elkerülhetetlenségéhez, amely minden élőlény érint.
Ha a Micsoda az ember? kérdés elhangzana a Qoheletben, akkor bizonyára nem olyan dicsőítő és ünneplő felhanggal bírna, mint a 8. zsoltárban, hanem azt hiszem, inkább a következő kérdést tükrözné: „Mi az ember, hogy nagynak tartod, hogy odafigyelsz rá, és minden reggel megvizsgálod, és minden pillanatban próbára teszed?”, amelyben Jób tiltakozása (7,12–18) eléri a keserűség csúcspontját, mivel az Istennel való kapcsolatát elnyomásnak és ellenségeskedésnek érzékeli. A Jób 7,1–2-ben ugyanis a főszereplő messze nem a Zsolt 8,7–9 versekben említett minden teremtmény ura: napjai inkább olyanok, mint a béresé, aki keményen dolgozik a földön, és várja a bérét, és mint a rabszolgáé, aki a tűző nap alatt gürcöl, és nem vágyik másra, mint egy kis árnyékra.
Qohelet egyedi újraértelmezésének gyökerei
A Préd 3,16–22 szövegegységből a 18–21. versek célja, hogy világossá tegye: Isten ítélete, bár az ember számára ismeretlen időpontban éri el, az ortodox tanítás biztos, ugyanis nem lesz különbség az igazak és a gonoszok sorsa között, ugyanazon okból, amiért nem lesz különbség az ember és az állat sorsa között, vagyis azért, mert a halál eltöröl minden különbséget az egyik és a másik között.
Ezt a beszédet Qohelet könyvének különböző részeiben folytatja. A fogalom már a Préd 2,16-ban is megfogalmazódik:
„Bizony a bölcs emberre sem emlékeznek örökké, meg a bolondra sem. Mert mindaz, ami megtörtént, feledésbe megy az eljövendő időben, és a bölcs is meghal, meg a bolond is.”
Általános megfogalmazásban megismétlődik a Préd 3,1-ben, ahol azt olvassuk, hogy “mindennek megvan a maga ideje, mindennek megvan az ideje az ég alatt”. A Préd 3,17-ben a mindenki azonos sorsáról szóló beszéd, mint láttuk, az igazak és a gonoszok, az ember és az állat kategóriáit érinti. A Préd 8,14 megjegyzi, hogy életük során, mielőtt sorsuk kiegyenlítődne a halál által kiszabott szintre, az igazak és a gonoszok még meg is tapasztalják sorsuk megfordulását. A 9,2–3 versekben az egyetlen sors, az igazak, a gonoszok és a holtak kifejezések együtt találhatók annak megerősítésében, hogy mindenkinek, az igazaknak és a gonoszoknak egy a sorsa, és hogy amíg az emberek élnek, szívük tele van gonoszsággal és bolondsággal, és várják, hogy a holtak közé távozzanak.
A Préd 9,10 arra buzdítja az embert, hogy élvezze az élet apró örömeit, és mindig elkötelezetten cselekedjen, mert egy olyan szakadék felé tart, ahol abszolút képtelen cselekedni a földi élet bármelyik területén.
A Préd 9,11–12 megismétli, hogy az ember „a nap alatt” ki van szolgáltatva a kedvezőtlen eseményeknek, amelyek meghiúsítják erőfeszítéseit, és olyanoknak juttatják a sikert, akik nem érdemlik meg; ráadásul nem tudhatja idejét, és a halál akkor érheti utól, amikor a legkevésbé számít rá. A Préd 12,1–8 végül arra buzdítja az embert, hogy emlékezzen meg Teremtőjéről, mielőtt – egy eszkatológiai katasztrófa keretében – visszatér az élettelen földre, amikor Isten visszavonja az éltető lelket, amelyet születésekor adott neki.
Mindezek a témák különös aktualitást és sűrűséget kapnak a Préd 3,16–22 versekben, ahol az isteni ítélet hagyományos tanítása a társadalom rendjének helyreállítását célzó eszközként említésre kerül, a törvény és az igazságosság helyreállítása révén, de ugyanakkor arra is utal, hogy ez nem fogja megkülönböztetni az igazakat a gonoszoktól, ahogyan a próbatétel, amelynek Isten aláveti őket, azt mutatja nekik, hogy nem különböznek az állatoktól, mivel mindannyiukra ugyanaz a vég vár, a halál és egyetlen végső céljuk a Šeol. A szövegegység, amelynek középpontjában egyfelől az igazak és a gonoszok isteni megítélése, másfelől az emberek és az állatok azonos eredetük és végük alapján történő isteni egyenlősítése áll, azt sugallja, hogy a halál az igazságosság első formája lesz egy olyan világban, amelyet a hebel, azaz a következetlenség és az elmúlás ural.
A szakasz szövegkörnyezete a Teremtés könyvének első fejezetei, amelynek Qohelet általi olvasata azonban az ember teremtésének olyan képét sugallja, amely nagyon távol áll az eredetitől, éppen azért, mert határozottan eltörli az ember felsőbbrendűségét a többi élőlénnyel szemben, noha a Ter 1,26–28 és 2,19–20 egyértelműen megerősíti azt: „ugyanolyan lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság!” (Préd 3,19).
Nyilvánvalóan tudja, hogy az embert közvetlenül Isten teremtette egy különleges akarati aktus révén, egy modell szerint és olyan funkciókkal, amelyek szoros kapcsolatot biztosítanak számára a teremtővel, és amelyek elégedettséget váltanak ki belőle: „Alkossunk embert a mi képünkre, a mi hasonlatosságunkra: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a marhákon, minden vadállaton és minden csúszómászón, amely a földön csúszik”; “látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme, nagyon jó volt” (Ter 1,31).
Qohelet (3,11) az utóbbi versre hivatkozva mutatja meg, hogy ő is tudja, hogy a teremtő Isten kezdetben rendet adott a teremtésnek, és azt a jelenben is fenntartja cselekedeteivel, továbbá az ember szívébe helyezte a legmagasabbrendű idő (’ōlām) intuícióját, még ha az ember nem is képes arra használni, hogy a maga teljességében átfogja Isten művét, amely örökké tart és beteljesedik (Préd 3,14).
Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott. [...] Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.
Jól tudja, hogy Isten „az élet leheletét lehelte orrába, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7), de verseiben nyoma sincs ennek a különleges figyelemnek, amelyet a Teremtő az emberre fordított, míg inkább a Ter 3,19 figyelmeztetése hangzik komoran (Préd 3,20), bár módosítva:
„Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”
„Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik.”
A változás nem jelentéktelen, mert míg a Teremtés a „por” kifejezéssel csak az emberre utal, akit már a Ter 2,7-ben „földből vett por”-ként definiált, addig Qohelet a “por” szót kiterjeszti „mindenre”, hogy tisztázza az ember és az állat teljes egyenlőségét, legalábbis ami az eredetét és a célját illeti.
Valójában a Teremtés könyve sajátos újraolvasásának nem annyira az a célja, hogy tagadja azt, amit pozitívan tud az emberről, hanem – ahogyan azt már a Ter 1,4–7 versekben, a természeti elemek leírásakor is tette –, hogy az embert a „nap alatt” uralkodó mulandóság (hebel) személyes tapasztalatának fényében mutassa be. Bizonyára Isten mindent a maga idejében gyönyörűvé tett, az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette, szívébe helyezte az ’ōlām-ot (a teljesség érzését), felruházta őt a minden élőlény feletti uralkodás királyi hatalmával, és hatalmat adott neki az állatok elnevezésére. Qohelet azonban nem annyira az ember királyi méltóságát látja a mindennapi élet eseményeiben, hanem azt, hogy az ember olyan teremtménynek bizonyul, mint bármelyik másik, akár azért, mert viselkedésében nehezen ragadható meg az Istenhez való hasonlóság (Préd 3,16; 4.1.8; 5,7; 6,7; 7,26.29; 8,8–9.10–14; 10,5–7.16.20), és mivel minden élőlényhez hasonlóan addig él, amíg Isten meg nem vonja tőle „az élet leheletét”, majd visszatér a földre, ahonnan vétetett.
Körösfői-Kriesch Aladár, Mindenszentek, 1914
Qohelet tehát egy teljesen bibliai összefüggésre hivatkozik, azt újraértelmezve felvillantja az igazságtalanság diadalának problémájára a megoldást, nemcsak a bíróságokon, ahogyan azt a Préd 3,16-ban elítéli, hanem a könyvben kiemelt összes többi körülményben: az igazságosság az, amelynek hordozója a halál, amely mindenkit, tehát az igazságtalant és a gonoszokat is egyesíti. Ezzel szemben minden különbség eltűnik:
„Minden érhet mindenkit. Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal, azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik; úgy járhat a jó, mint a vétkes, az esküdöző éppúgy, mint aki fél az eskütől. Rossz dolog ez, hogy mindannak során, ami a nap alatt történik, ugyanaz érhet utol mindenkit. Ráadásul az emberek szíve tele van gonoszsággal, és esztelenség van bennük, amíg csak élnek. Végül pedig a halottak közé kerülnek.” (Préd 9,2–3)
A halál utáni isteni ítélet kilátása idegenül hat Qoheletnek, akit csak az érdekel, mi történik „a nap alatt”, és többször kijelenti, hogy az ember semmit sem tudhat arról, mi történik a halála után (3,22; 7,14); a földi megfizetés (retribúció) tana határozottan hatástalannak tűnik számára (8,12–14), mivel a halál megsemmisíti az Isten által ítéletében véghezvitt esetleges szétválasztást, és mindenkit a Šeolba küld. Ekkor a maga módján az összes élőlény, ember és állat halálában megjelenő igazságosság egyetemes igazságossággá válik. E kozmikus sors előtt az egyetlen lehetséges és igazi boldogság az, amit az életben találhatunk meg, amíg az az egy leheletnyi lélek lakozik bennünk, amelyet Isten adott nekünk.
A halál igazságos voltának felfedezése, amely minden élőre és mindenkire egyformán vár, arra készteti Qoheletet, hogy újra csak dicsérje az emberi tevékenységből fakadó örömet, a munka által kiváltott boldogságot (3,22).
Fordította: #BibliaKultúra
A #BibliaKultúra csapata hálásan köszöni vendégszerzőnk,
Franco Piotti professzor újabb kiváló írását!
Elmélyülésre és további tájékozódásul:
Franco Piotti: Natura e destino di uomi e animali in Qo 3,18–21 e testi correlati, Bibbia e Oriente 63 (2021) 57–141.
A Prédikátor könyvének további tanulmányozásához ajánljuk:
A Prédikátor könyve: a pesszimizmus és az életöröm határán. A #BibliaKultúra karanténbeszélgetése Franco Piotti biblikus filológussal
Prof. Franco Piotti: A munka értéke a Prédikátor könyve szerint
Prof. Franco Piotti: A cselekvés sürgetése Qoheletnél és Máté evangélistánál
A képek lelőhelyei:
freepik.com; ichef.bbci.co.uk; i.guim.co.uk; mng.hu; static01.nyt.com; Wikimedia.
