A Teremtés könyve József történetével és a tizenkét törzs Egyiptomba való átköltözésével zárul, ezzel megteremtve a hátteret a kivonuláshoz, amelyben Isten megváltóként és felszabadítóként jelenik meg. Mózes az első a küldött (hírvivő) próféták sorában, és útjára indul a jahvizmus (JHVH-hit) irányában. Mark Smith az óizraeli vallás kialakulását a konvergencia (összetartás) és divergencia (széttartás) folyamatán keresztül írja le, amely az evolúciós-forradalmi kettősség alternatívájaként kerül bemutatásra.
1. rész: Aki birkózik: Jákob névváltoztatásának jelentősége [00:00:00]
A múlt alkalommal a Jabbok folyónál történt titokzatos epizódról volt szó, amikor Jákob másik nevet kap. Említettem, hogy a bibliai felfogás szerint valaminek a neve valamiképpen magába foglalja az adott dolog lényegét. Ha ismerjük valakinek a nevét, az hatalmat és irányítást ad felette. Sok kommentátor megfigyelte, hogy a névváltoztatás Izráel jellemének, lényegének megváltozását kíséri. Így néhányan megjegyezték, egy kutató pedig különösképpen, hogy az angyallal való küzdelem a végső megtisztulást jelképezi, ahol Jákob korábbi kellemetlen jellembeli tulajdonságaitól szabadul meg (Sarna 1966, 206).
Bár Jákob valamiféle antihősnek tűnik – valójában szó szerint egyedül biceg be az Ígéret Földjére –, mégis új és becsületes ember.
Ezt azonnal észrevesszük, amikor újra találkozik Ézsauval. Ezekkel a szavakkal köszönti egykori vetélytársát és ellenségét (Ter 33.10–11):
„Ha ezt a szívességet akarod tenni nekem, fogadd el tőlem ezt az ajándékot, mert a te arcodat látni olyan, mintha Isten arcát látnám, és te kegyesen fogadtál engem. Kérlek, fogadd el ajándékomat, amelyet neked hoztam, mert Isten kegyes volt hozzám, és nekem bőségesen van. Amikor pedig sürgette őt, elfogadta.”
Úgy tűnik, hogy Jákob alakjában, aki most már Izráel, Isten végre megtalálta azt a működő kapcsolatot az emberekkel, amelyre teremtésük óta törekedett.
Giovanni Maria Bottala (1613–1644): Ézsau és Jákob találkozása
Isten rögtön azután, hogy megteremtette az embert, megtanulta, hogy a szabad akaratát ellenében fogja gyakorolni. Belátta, hogy korlátoznia kell az emberek élettartamát, különben azt kockáztatja, hogy egy vele majdnem egyenrangú ellenséget hoz létre. Ezért kiűzi az embereket a kertből, megfosztva őket az élet fájához való hozzáféréstől. Az emberek azonban továbbra is ragaszkodnak az erőszakos és gonosz életmódhoz, ami Istent kétségbeesésre készteti, így végül özönvizet bocsát a földre, és mindent elölről kezd.
Ez a második teremtés sem bizonyul sokkal jobbnak. Az emberek elfelejtik Istent, és a bálványimádáshoz fordulnak. Isten azonban már megígérte, hogy nem pusztítja el újra az egész emberiséget, így egyetlen hívővel kísérletezik.
Marc Chagall: Izsák megkötözése (1966)
Ábrahám hite sok próbát kiállt. Oly módon engedelmeskedett Istennek, ahogyan az elbeszélés ezen pontjáig senki más nem tette, de végül a vak engedelmesség modelljét is elveti. Amikor Ábrahám arra készül, hogy feláldozza saját fiát, Isten beláthatta, hogy a vak hit ugyanolyan pusztító és gonosz lehet, mint az engedetlenség, ezért Isten lemond a vak engedelmesség követeléséről, és ő maga állítja meg Ábrahámot.
Az emberekkel való egyetlen, működőképes kapcsolat talán az, amelyben egyensúly van a korlátlan függetlenség és a vak engedelmesség között.
Úgy tűnik, hogy Isten ezt a kapcsolatot találta meg Jákobbal. Ennek a kapcsolatnak a metaforája a küzdelem, a birkózás. Ne feledjük, hogy Jiszráél azt jelenti: „aki birkózik/(meg)küzd Istennel”. Isten és az emberek örök harcba záródnak, egyikük sem győzedelmeskedik, de mindkettőjüket örökre megváltoztatja a másikkal való találkozás.
2. rész: Jákob tizenkét fia: József és testvére [00:03:04]
A Teremtés könyvének további része József és testvérei, Jákob tizenkét fia történetét meséli el. Ez az egyik legcsodálatosabb pszichológiai dráma a Bibliában, intenzíven emberi és nagyon is a családi kapcsolatokra, a féltékenységre összpontosít – kevés utalással az isteni perspektívára. Olyan, mint egy kis novella. A bibliatudósok véleménye megoszlik a történet egyiptomi elemeinek hitelességéről, így radikálisan eltérő álláspontokkal találkozhatunk.
- Egyesek az egyiptomi nevek, szokások, vallási hiedelmek és törvények jelenlétére mutatnak rá, hogy a történetekben ezek valamiféle történelmi emlékezetet őriznek.
- Mások minden problémára rámutatnak: az anakronizmusokra, a konkrétumok általános hiányára, mint annak jelére, hogy ezek meglehetősen kései jelenségek.
Az álomfejtés művészete kiemelkedő fontosságot kap a történetben, különösen mivel az álomfejtés fejlett tudománynak számított az ókori Egyiptomban és Mezopotámia más részein. Az egyiptomiak különösen híresek voltak az ókori világban álomfejtőként. József ismert álomfejtő képességeiről, azonban a bibliai elbeszélés hangsúlyozza, hogy ezek az isteni kinyilatkoztatásnak köszönhetőek. Az egyistenhitű bibliai elbeszélő kiemeli, hogy József nem okkult értelmezési tudományra támaszkodik, hanem Isten közvetítése által értelmezi az álmokat.
A testvérek féltékenyek voltak Jákob József iránti részrehajlására, és összeesküvést szőttek, hogy megszabaduljanak tőle. Azonban az utolsó pillanatban Júda meggyőzte őket, hogy inkább adják el, mintsem megöljék. Így Józsefet eladták, és végül Egyiptomban, a fáraó házában találta magát.
Az ottani kalandjai bizonyítják József érdemszerző jellemét. Nagy, hatalmi pozícióba emelkedik, amikor helyesen értelmezi néhány álmot a közelgő éhínséggel kapcsolatban, és Józseffel, mint az ország kormányzójával, aki a gabonakészletet irányítja, Egyiptom sikeresen átvészeli a hét éven át tartó éhínséget.
Ez az éhínség, amely Kánaánt is sújtja, József testvéreit Egyiptomba hajtja élelem után kutatva, és József nem fedi fel magát a testvérei előtt. Próbára teszi őket. Tudni akarja, hogy ugyanazok-e, akik oly sok évvel ezelőtt olyan szívtelenül összetörték apjuk szívét azzal, hogy eladták őt, az apjuk kedvencét.
A történet csúcspontján József azt követeli, hogy rémült testvérei hagyják Egyiptomban zálogként Benjámint – Ráhel másik fiát, a szeretett feleség másik gyermekét. József tudja, hogy megbántaná apját, Jákobot, ha elveszítené Ráhel egyetlen megmaradt fiát, de próbára teszi testvéreit, hogy lássa, vajon megjavultak-e azóta, amióta eladták őt rabszolgának.
Júda, aki nagy szerepet játszott József eladásában, amely összetörte apja szívét, előlép, és felajánlja magát Benjámin helyett. Azt mondja: apámat megölné a bánat, ha elveszítené Benjámint, szeretett feleségének, Ráhelnek utolsó fiát. Így a testvérek, miután bebizonyították új tisztességüket, József sírva fakad, egy nagyon megható jelenetben felfedi kilétét, és végül a család áttelepül, újra egyesül Egyiptomban, ahol néhány nemzedéken át békében és jólétben élnek.
Ez a József és testvérei történetének alapvető vázlata, de a történetek egyik fontos témája: Isten gondviselése. Az író Jákob fiait, kicsinyes féltékenységüket, gyilkos összeesküvésüket, magát Józsefet egy nagyobb isteni terv akaratlan eszközeként akarja bemutatni. Valójában József azt mondja testvéreinek a Ter 50,20-ban:
„Ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy megvalósítsa, ami ma van: életben tartson egy nagy népet.”
Józsefnek a testvérei által elkövetett árulása, az Egyiptomba való költözése megteremtette az alapot nemcsak a testvérei jellemének megváltozásához, ami fontos része a történetnek, hanem az izraeliták Egyiptomba való költözésének is, hogy túléljék a nagy éhínséget. Az Egyiptomba való áttelepüléssel tehát az ígéret egy újabb veszélyét győzik le: az éhínség fenyegetését.
Jelzésértékű, hogy Isten azt mondja Jákobnak a Ter 46,4-ben:
„és magam is lemegyek veled Egyiptomba, majd ismét fölvezetlek ide”.
Röviden: úgy tűnik, hogy egy terv van készülőben. Az író azt akarja ábrázolni, hogy Isten lemegy oda, és vissza fogja őket hozni.
Izrael Egyiptomba való költözése előkészíti a terepet egy olyan fáraó felemelkedéséhez, aki a szöveg szerint nem ismerte Józsefet és mindazt, amit Egyiptomért tett. Ez az új fáraó rabszolgasorba taszítja az izraelieket, és annyira megkeseríti az életüket, hogy kiáltásuk az égig fog hatolni – akárcsak az özönvíz nemzedékének vagy Szodoma és Gomorra lakóinak kiáltása. Így kezdődik a Kivonulás könyve, amely Egyiptomból a Sínai-félszigetre vezet bennünket.
A kutatók a Ter 12–50 szövegegysége elbeszéléseinek nagy részét (valójában a József-történet kivételével), a J-forráshoz rendelik, és bizonyos témák a jahvista elbeszélésben jelennek meg. Az első az, hogy bár Isten ígérete biztos, beteljesedésének módja és ideje azonban meglehetősen kiszámíthatatlan. A föld soha nem tartozik a pátriárkákhoz, akik azt ígéretbe kapták. Az ő leszármazottaik veszik majd birtokba, de csak óriási küzdelem után. Más szempontból is különösek Isten módszerei.
Miért megy szembe a hagyományos ókori közel-keleti gyakorlattal, az elsőszülöttek általi örökléssel?
Isten az idősebb Ézsau helyett Jákobot választja, aki hazug és csaló volt élete korai szakaszában.
Miért választja a fiatal Józsefet, aki egy arrogáns, elkényeztetett kölyök?
Nagyzási képzelgéseivel provokálja a testvéreit. Olvassuk csak el az elsőszülöttségi törvényt, amely a MTörv 21,15–17 verseiben szerepel:
Ha valakinek két felesége van, az egyiket szereti, a másikat nem, s az is, akit szeret, meg az is, akit nem kedvel, fiút szül neki, és az elsőszülött attól származik, akit nem kedvel, amikor eljön az ideje, hogy felossza az örökséget fiai közt, ez az ember nem teheti meg szeretett asszonya fiát elsőszülöttének a nem kedvelt asszonytól való igazi elsőszülött rovására; a nem kedvelt asszony fiát kell elismernie elsőszülöttéül, mindenből, amije csak van, két részt juttatva neki. Mert férfierejének ez a fiú az első gyümölcse, őt illeti az elsőszülöttségi jog.
De hát nem ez történik Izmaellel? Nem ez történik Ézsauval is? Nem ez történik József minden egyes testvérével, akik őelőtte születtek? A szöveg nem ad magyarázatot. Mégis, a téves kezdetek, a megpróbáltatások, az éhínség évei, a gyermektelenség és a meddőség ellenére Ábrahám ivadéka túléli, és az ígéret megismétlődik: „én magam is lemegyek veled Egyiptomba, majd ismét fölvezetlek ide”. Végső soron tehát a J-forrás mintha azt állítaná, hogy Isten valóban irányítja a történelmet, minden az ő célja felé tart.
3. rész: Kivonulás könyve: a Teremtés könyvének folytatása és egy nemzet eredetmítosza [00:10:06]
A Kivonulás könyve valójában a Teremtés könyvének folytatása. Annak ellenére, hogy Isten földet és áldást ígért, a Teremtés könyve végén a dolgok nem állnak olyan jól. A könyv úgy zárul, hogy az izraeliták Egyiptomban vannak. Nem sikerült többet szerezniük, mint egy sírhelyet az Ígéret földjén. Még Isten is elhagyta a földjét, az izraelitákkal együtt Egyiptomba ment, így az ígéretek és beteljesedésük meglehetősen távolinak tűnnek. A Kivonulás könyve annak a folyamatnak a kezdetét meséli el, amelynek során az ígéretek beteljesednek.
Eligazodás végett csak nagyon röviden vázolom a Kivonulás könyvét.
Az első tizenöt fejezetben a Kivonulás könyve Izrael történetét meséli el Egyiptomban:
- feltűnik egy új fáraó, aki nem ismerte Józsefet;
- az izraeliek elnyomása és rabszolgasorba taszításuk egy állami munkaszolgálatban;
- az összes elsőszülött héber fiúgyermek megölése;
- Mózes születése, életének korai szakasza és elhívása;
- a szabadságért folytatott küzdelem, Mózes könyörgése a fáraónak, hogy engedje el a népét, hogy imádják istenüket a pusztában;
- majd a végső felszabadulás, amikor Isten beavatkozik a Sás-tengeren (erről majd később beszélünk), hogy az izraeliták átmehessenek, és a nehéz egyiptomi szekereket otthagyva a sárban vergődjenek.
Körülbelül két és fél fejezet (Kiv 15,22–18,27) szól a Szináj felé vezető útról, mely tele van panaszkodással. A nép éhségére Isten mannával, fürjjel és vízzel válaszol.
A Kiv 19–24 fejezetek rendkívül fontosak, hiszen a teofánia, az Isten önkinyilatkoztatása az izraelieknek, és a szövetség, amelyet a Sínai-hegyen kötöttek, ebben található. Erről legközelebb többet fogunk beszélni.
A Kiv 25–40 fejezetek, a szerencsétlen aranyborjú-epizódotól eltekintve (Kiv 32), Isten utasításait és az izraeliek hajlékának építését vagy felállítását tartalmazzák, valamint a hajlék tényleges felépítéséről szóló beszámolót.
A forráskritikus tudósok úgy vélik, hogy a Kivonulás könyve fő elbeszélését a J (jahvista) forrás szolgáltatja, melyet az E (elohista) és a P (papi) források részletei egészítenek ki, utóbbiak jelentős jogi, rituális és genealógiai anyagokat is tartalmaznak.
A kivonulás sztorijának történelmi értéke nemzedékek óta lenyűgözi a tudósokat, de a laikusokat is.
Vajon a kivonulás valóban megtörténhetett? Ha pedig igen, mikor? És számít ez egyáltalán? Van-e bizonyíték erre a történetre például külső, Biblián kívüli forrásokban?
Nincs. A Biblián kívül nincs közvetlen bizonyíték, de kezdjük az elején.
Van egy győzelmi himnuszunk, amely egy sztélére (kőlapra) van felírva, amelyet i. e. 1204-ben állítottak fel. Merneptah fáraó állíttatta. Merneptah sztéléje körülbelül i. e. 1204-ből származik, és ebben a győzelmi himnuszban különböző kánaáni csoportok felett aratott győzelmével dicsekszik, és az egyik csoport, amelyet állítólag legyőzött, Izrael. Ez egy mesésen fontos felirat, mert ez a Biblián kívüli legkorábbi ismert utalás bármely olyan személyre vagy entitásra, akit a Biblia említ, és arra utal, hogy az Izrael néven ismert nép valóban Kánaán földjén élt az i. e. 13. század végén. Az, hogy az Egyiptomból való kivonulás után érkeztek-e oda, természetesen nincs feltüntetve. A forrás ezt nem árulja el nekünk, és valójában nincs régészeti bizonyíték arra sem, hogy egy (nagy) csoport ekkor lépett volna be Kánaán földjére. Folyamatos kulturális folytonosság van, nem pedig a pusztítás bizonyítékai, ahogyan azt egy nagy invázió esetében várnánk. Erről még többet fogunk beszélni, amikor Józsue könyvéhez érünk.
Vegyük például azt az elképzelést, hogy körülbelül egy generációra van szükség ahhoz, hogy az izraeliták belépjenek Kánaán földjére. Ha 20 évet számolunk a megérkezéshez és a letelepedéshez, akkor ez körülbelül i. e. 1225-re tehető. Ha hozzáadjuk a pusztai vagy egyiptomi vándorlás 40 évét, akkor a kivonulás dátuma nagyjából i. e. 1265. Ekkor a tizennyolcadik dinasztia leghíresebb fáraója, II. Ramszesz foglalta el a trónt – aki valójában 70 évig volt fáraó, az i. e. 13. század nagy részében – és nagyon híres az építési projektjeiről. A Biblia szerint a héberek is részt vettek városépítési projektekben az Északi Deltában, Pithom és Ramszesz városaiban. Ha hozzátesszük, hogy Izrael 430 évig volt Egyiptomban, akkor ez az i. e. 1700-as évekre utal. Ebben az időszakban Egyiptomot a a hükszoszok uralják, akik szemita népcsoportból származtak. Lehetséges, hogy a hükszoszok más szemitákat, köztük az izraelitákat is beengedték a területükre, különösen éhínség idején, és lehet, hogy Gósen földjén kaptak lakóhelyet, ahogy a Biblia is említi (Ter 47,27). Józsefet, mint szemita idegent, emelkedhetett fontos tisztségbe, ha feltételezzük, hogy egy szemita rezsim volt hatalmon.
Az i. e. tizenhatodik században az őslakos egyiptomiak végre fellázadtak és elűzték a megalázó hükszosz uralmat, újraalapítva egy őslakos dinasztiát. Ez a történelmi esemény lehet az alapja annak, amit a Biblia említ, amikor egy új fáraó kezdte elnyomni a hébereket anélkül, hogy ismerte volna Józsefet vagy a hozzájuk fűződő kapcsolatokat. Úgy tűnik, hogy a helyzet arra vezethetett, hogy az újonnan alakult egyiptomi dinasztia leigázta a megszálló idegeneket, beleértve a hébereket is. Minden valószínűség szerint mindenkivel, aki a gyűlölt megszálló rezsimhez kötődött, rosszul bántak.
Mintha minden összeillene.
Van egy probléma ezzel az elmélettel. Maga a Biblia nagyon ellentmondásos kijelentéseket tartalmaz az izraeliek egyiptomi tartózkodásának hosszáról. A Kiv 6,16–20 szerint az izraeliták csak négy nemzedékig, talán 80 évig voltak ott, Lévitől Mózesig (Lévi volt Mózes dédapja). Ez azt jelentené, hogy a hükszoszok után jóval később érkeztek Egyiptomba, nem pedig 430 évvel; és azt sem tudjuk, hogy a hükszoszok idején történt-e a kivonulás. Amivel rendelkezünk, az tényleg csak egy hipotézis. A 430 éves szám is valamiféle eszményi szám. A kivonulást 480 évvel Salamon templomépítése előttre teszik: A 480 a 12 többszöröse, és a Biblia nagyon szereti a 12 többszörösét, tehát ez egy ideális szám. Ez az a fajta szám, amely gyakran előfordul a bibliai kronológiákban, ami más okokból is gyanússá teszi.
Az elmúlt időszakban a hükszosz-elmélet sokak figyelmét lekötötte, bár valójában nem rendelkezik kellő bizonyítékkal. Mindazonáltal számos érdekes közvetett bizonyíték utal arra, hogy a szemiták valóban részt vettek építési projektekben Egyiptomban az i. e. 13. században, függetlenül attól, hogyan és mikor érkeztek oda. Régészetileg igazolt, hogy Pi-Ramszesz erődített városa, amely nagyon hasonlít Pithom Ramszeszhez, az i. e. 13. század elején újraépült a régi hükszosz főváros helyén, Avariszban. A fővárost eredetileg a Deltavidéken helyezték el, de később elvesztette fontosságát, majd újjáépítették Gósen területén a 13. században. Ez a város II. Ramszesz fáraó idején újra lakottá vált.
Történelmi feljegyzéseink tanúsága szerint az egyiptomi hatóságok megengedték a éhező nomádoknak, hogy élelmiszerért a Deltavidékre jöjjenek, és feljegyzéseink vannak a szemita rabszolgákról is az i. e. 13. században Egyiptomban. Ismerünk egy Hapiru vagy 'Apiru nevű népcsoportot is, akik II. Ramszesz fővárosának építésén dolgoztak. Bár egyesek összekötik ezt a csoportot a „héber” névvel, mások ezt vitatják. Az érvek változatosak és sokszínűek. Egy 13. századi egyiptomi papirusz arról számol be, hogy Egyiptom szigorúan ellenőrizte határait, és másik leírja, ahogy egyiptomi tisztviselők üldözték a szökött rabszolgákat, akik időről időre elmenekültek a sivatagba.
A kivonulás története magában hordozza az egyiptomi elemeket is, amelyeket a Mózes, Áron, Pinhász nevek is jeleznek, amelyek mind egyiptomiak.
Tehát mindez természetesen nem támasztja alá a bibliai történet konkrét részleteit. Nincs egyiptomi feljegyzés a bibliai Mózesről, nincs feljegyzés a csapásokról, nincs feljegyzés a fáraó seregének legyőzéséről. Rengeteg közvetett bizonyíték van, és egyes tudósok úgy gondolják, hogy ez hihetővé teszi az építkezéseken dolgozó rabszolgák történetét, akik ebben az időben szöknek meg Egyiptomból, és ha van történelmi alapja a kivonulásnak, akkor a leghihetőbb időpont, a leghihetőbb háttér az i. e. 13. század lenne.
Egyes tudósok feltételezik, hogy az Isten általi csodálatos megváltás bonyolult és drámai története mögött történelmi emlékezet áll.
Miért találnának ki egy nemzeti hőst, aki abszolút egyiptomi, és akinek egyiptomi neve van? Miért találnának ki egy olyan eredetmítoszt, amelyben az ősök rabszolgák?
Mindazonáltal, ahogy korábban a pátriárka-történeteknél hangsúlyoztam, végső soron szakrális történelemmel van dolgunk. Egy nemzet eredetmítoszának erősen megszépített és teológiai szempontból értelmezett mítoszával van dolgunk. A történelmi igazolhatóságnál sokkal fontosabb az ősi izraelieknek az a meggyőződése, akik ezeket a hagyományokat átvették és tisztelték, továbbfejlesztették és megszépítették, hogy Isten egykor az ő érdekükben cselekedett, megmentette őket a rabságból, és örök szövetségben magához kötötte őket.
4. rész: Mózes legendás születésének története és életének korai szakasza [00:21:14]
Először is, fontos megemlíteni néhány kulcsfontosságú eseményt és témát a Kivonulás könyvének kezdeti részéből, az első hat-hét fejezetből. A szöveg szerint az izraeliek elszaporodtak, megtöltötték Gósen földjét, amelyet József uralkodása alatt kaptak, és ez az új fáraó, aki félt tőlük – nem ismerte Józsefet, félt az idegen jelenléttől –, megpróbálta megfékezni a növekedésüket. Minden felnőtt férfit rabszolgasorba kényszerített. A szöveg azt mondja, hogy
„életüket durva kényszermunkával tették elviselhetetlenné: agyagfeldolgozással, téglavetéssel, különféle kényszermunkával”,
és a szöveg szerint
„minél jobban elnyomták őket, annál jobban növekedett számuk és szétterjedtek”,
ezért a fáraó drasztikusabb intézkedésekhez folyamodott. Elrendeli, hogy minden újszülött izraeli fiúgyermeket gyilkoljanak meg az egyiptomi bábák. A bábák azonban keresztbe tesznek neki, azt mondják:
Ó, ezek a nők túl gyorsak, túl későn érünk oda, mire mi odaérünk, már megszülettek.
Életben hagyják a fiúgyermekeket. Ezért a fáraó az egész népet besorozza, hogy az izraelieket úgy semmisítsék meg, hogy minden újszülött fiúgyermeket a Nílus folyóba fojtanak. Ez aztán elvezet Mózes születéséről szóló beszámolóhoz, és ahhoz, hogy a Nílusba kerül. Mózes egy lévita családba születik. A leviták lesznek a papok Izraelben, tehát papi családba születik.
Három hónapra elrejtik, majd egy fonott kosárba teszik, amelyet kátránnyal bélelnek ki, és a Nílus partján lévő bokrok közé helyezik. A fáraó lánya végül felfedezi. A saját anyja önként jelentkezik dajkának, és a fáraó lánya végül örökbe fogadja, és Mózesnek nevezi el: ez megint csak egyiptomi név. A bibliai szövegben megadott etimológia fiktív.
Számos kutató észrevette az iróniát a történetben. Mózes megmentését, ami majd nehézséget jelent a fáraónak, valójában a fáraó lánya kezdeményezi, majd Mózes éppen a palotában talál menedéket. Emellett Mózes jelentőségére irodalmi utalások utalnak a születéstörténetben és gyermekségtörténetben. A kosarat, amelyben elhelyezik, bárkának (héberül tevah) nevezik. Ez a szó pontosan kétszer fordul elő az egész héber Bibliában: itt, és Noé bárkájának történetében, ahol Noé bárkája egy tevah. Nem ugyanaz a szó, mint amit a frigyládára használnak (aron). A bárka szó mindkét esetben az „üdvösség eszköze a veszélyes vizeken” [Sarna 1986, 28], olyan vizeken, amelyek fenyegetik Isten terveit az emberiséggel szemben. Ráadásul a kosár a nádasok közé van helyezve – a héber szuf szó utalás arra, hogy Mózes átvezeti az izraelitákat a Sás-tengeren (jam szuf). Ez nem a Vörös-tenger, hanem a Sás-tenger, de erről is beszélünk majd később.
Ennek a legendás születéstörténetnek fontos párhuzamai vannak az ókori közel-keleti és más irodalomban. Gyakran találkozunk olyan történetekkel, amelyek rendkívüli eseményekkel övezik azt, aki később nagyszerűvé válik: a perzsa Kürosz, Oidipusz, Jézus, és mások. Sok kutató rámutatott arra, hogy ez a történet különösen párhuzamba állítható Szargon, a nagy akkád király születésének történetével, aki i. e. 2300 körül élt. Meglepően hasonló a történet Mózeséhez: Szargon is egy kátránnyal bélelt kosárba került, és az egyik folyóba helyezték. Ez a példa alátámasztja, hogy ez a történet valójában egy irodalmi műfaj része, egyfajta irodalmi konvenció, ami rávilágít arra, hogy maga a kivonulás története is mennyire irodalmi jellegű. Mózes gyermekkoráról nem esik szó, de a héberekkel való azonosulásáról a következő szakaszban olvashatunk (Kiv 2,11–15).
Közben Mózes felnövekedett és elment meglátogatni testvéreit. Látta a kényszermunkát, amelyet végezniük kellett s észrevett egy egyiptomit, amint éppen az egyik héber testvérét ütlegelte. Körülnézve nem látott senkit, ezért leütötte az egyiptomit és elrejtette a homokban. Másnap is visszajött, s látta, hogy két héber verekedik. „Miért ütöd a barátodat?” – kérdezte a támadót. Az így válaszolt: „Ki tett téged főnökünkké és bíránkká, talán engem is meg akarsz ölni, ahogy megölted az egyiptomit?” Mózes megijedt és így szólt magában: „A dolog nyilvánvalóan kitudódott.” A fáraó is hallotta, hogy beszélnek az esetről, és halálra kerestette Mózest. Ő azonban elmenekült előle, és Midián földjére ment. Ott leült egy kútnál.
Mózes tehát egy elnyomott rokonának segítségére sietve megöl egy egyiptomit, és Midián területére kell menekülnie. Ott a kútnál ismét a védtelenek védelmében cselekszik.
„Midián papjának hét leánya volt. Ezek odajöttek vizet húzni és megtölteni a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. Az odaérkező pásztorok azonban elkergették őket. Mózes védelmükre kelt és megitatta juhaikat.”
Itt van ismét Mózes jellemének egyik kulcsa: a védtelenek megsegítése. Mózes később feleségül veszi Cippórát, az egyik midianita nőt, és pásztorként él Midiánban mintegy 40 évig.
Mózes és Zippóra házassága; korabeli esküvői jelenet a 15. századból.
5. rész: Isten leírása a Bibliában [00:26:43]
Az izraeliek helyzete Egyiptomban továbbra is keserű.
„Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” (Kiv 2,23–25)
Egy nap a pusztában, a Hóreb, vagy más néven Sínai-hegynél Mózes lángot lát egy csipkebokorban, majd egy hangot hall. A hang azt mondja: „Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes félelmében elrejti arcát, de Isten folytatja. Van egy feladata Mózes számára (Kiv 3,7–10):
Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép helyére. Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!
Mózes ellenkezik: Kicsoda, én? Miért nem a bátyám, Áron, ő sokkal jobb szónok? Ezt a vonalat választja: Lassú a nyelvem. De ahogy már láttuk a Teremtés könyvében, Isten azt választja, akit választ, és az okai nem mindig érthetőek.
Mózes azt mondja: Mit mondjak, ki küldött engem? Isten nevét kérdezi.
Az izraeliek tudni akarják, hogy ki küldött engem, és Isten egy mondattal válaszol: Ehye aser ehye. Ez egy egyes szám első személyű mondat, amelyet lefordíthatunk:
- „Én vagyok, aki vagyok”, vagy talán:
- „Az leszek, aki leszek”, vagy talán:
- „Azt teszem, amit teszek”.
Tényleg nem tudjuk, de valami köze van a „léthez”. Tehát megkérdezi, hogy ki az Isten, Isten azt mondja: „Az vagyok, aki vagyok”, vagy „Azt fogom okozni, hogy legyen, amit okozni fogok”. Mózes tehát bölcsen átalakítja ezt egy harmadik személyű formulává: ő lesz, aki lesz, ő az, aki van, Jahve aser Jahve. Isten válasza a nevére vonatkozó kérdésre ez a mondat, és Mózes átalakítja első személyűből harmadik személyű mondattá: az lesz, aki lesz; az, aki van; azt fogja okozni, amit okozni fog, és ez a mondat lerövidül Jahvé-ra.
Ez a Biblia magyarázata a Jahve névre, és mint Isten személyneve, egyesek szerint a Jahve név a lét minőségét fejezi ki, egy aktív, dinamikus lényt. Ez az Isten az, aki életre hívja a dolgokat, legyen szó akár a káoszból keletkezett kozmoszról, vagy most egy szökött rabszolgákból álló csapatból egy új nemzetről.
De az is lehet, hogy Isten ezzel egyszerűen csak nem válaszol Mózes kérdésére. Láttuk, hogy a Biblia hogyan viszonyul a nevek felfedéséhez, és az az isteni lény, aki Jákobbal küzdött és birkózott, biztosan nem akarta megadni neki a nevét. Ezért sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon ezt másképp kell-e olvasnunk: Ki vagyok én? Az vagyok, aki vagyok, és soha ne törődj vele.
Ennek a párbeszédnek az égő csipkebokornál van néhány fontos és egyedi vonása. Először is, Isten úgy azonosítja magát Mózes előtt, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Számos kommentátor rámutatott arra, hogy ezzel a bibliai író töretlen történelmi folytonosságot próbál teremteni a Mózesnek adott jelen kinyilatkoztatás és az Izrael ősei, a pátriárkáknak adott kinyilatkoztatások és ígéretek között. És mégis, paradox módon, éppen a folytonosság állítása csak egy alapvető szakadás hangsúlyozására szolgál, mert miközben Isten azt állítja, hogy ő a pátriárkák Istene, Mózesnek új nevet nyilatkoztat ki, így a jahvizmus, a Jahve-hit, a Jahve-kultusz csak Mózessel kezdődik.
A bibliai források eltérnek ebben a kérdésben. A J-forrás szerint a Ter 4,26 versében az első emberek már Jahvét Jahvé néven imádták. A név mindig is ismert volt. A J közvetlen folytonosságot akar állítani a pátriárkák Istene és a kivonulás Istene között. A P és E források másképpen állítják ezt. A Kiv 6,2–4, egy nagyon fontos szakasz, a papi forráshoz szokták rendelni (P), és itt Isten azt mondja: „Én vagyok [Jahve]. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Él Sáddájként jelentem meg, de nem a nevemen [Jahve] ismertettem meg magam velük”. Ez ellentmond a J-forrásnak, és sok kutató felvetette, hogy a P és az E egy olyan időszak emlékét őrzi, amikor Izrael az egyik kánaáni istent, Él-t imádta.
A P és E azt állítja, hogy az Isten, aki szövetséget kötött a pátriárkákkal, a kivonulás Istene, de most új névvel. Ezek a források is, akárcsak J, folytonosságot akarnak állítani, de mindezt úgy teszik, hogy végső soron valóban az alapvető szakadásra, az újrakezdés érzésére hívják fel a figyelmet. Ahhoz, hogy megértsük ezt az új kezdetet, meg kell vizsgálnunk a patriarchális vallás és az új jahvizmus közötti különbségeket.
Van egy lista, amelyen a pátriárkák vallása és a mózesi jahvizmus közötti különbségeket láthatjuk, és ez segítségünkre lesz. A lista több kutató adataira épül, többek között Michael Coogan kutatásaira is támaszkodik. Az istennevek és fordításaik szerepelnek a listán: Él Sádáj (mindenható Isten), Él Eljon (Magasságbeli Isten), Él Olam (örökkévaló Isten), Él Roi (a látó Isten), Él Bét-Él (Isten házának Istene).
Él a kánaáni panteon legfőbb Istenének neve.
A kiosztott tájékoztató másik oldalán a Rasz Samra nevű helyen felfedezett, fontos szövegekről beszélek. Rasz Samra ősi Ugarit volt. 1928-ban egy szíriai parasztember felfedezett egy sírt Rasz Samrában, amelyet később a franciák feltártak. Kiderült, hogy egy könyvtárnyi táblát tartalmaz, amely egy olyan nyelven íródott, amely nagyon-nagyon közel állt a bibliai héberhez.
A héber egyszerűen egy kánaáni dialektus – emlékszem, hogy olvastam egy tudósról, aki azt mondta, hogy ha elég messzire visszamegyünk, akkor nagyon nehéz lenne különbséget tenni a kánaáni és a héber között. Ezekben a szövegekben a kánaáni vallás isteneinek hőstetteiről olvashatunk. Ezen istenek közé tartozik az égisten, Él, akit itt felsoroltam, a különböző istenek és emberek atyja.
Él-nek van egy felesége, Asera, aki egy anyaistennő; valamint a lányuk, Anat, aki a szerelem és a háború istennője. Baál, a vihar istene, a fiuk. A mitológiai irodalomban úgy ábrázolják, hogy legyőzte a kaotikus tengeristent, Jámot, és a halál istenét, Motot.
Él, a kánaáni teremtőisten, Megiddó, VII. réteg, késő bronzkor, i. e. 1400-1200, bronz, aranyozással. Oriental Institute Museum, University of Chicago.
A pátriárkák bibliai istenei és a kánaáni Él-isten között feltűnő hasonlóságok vannak. Él az istenek tanácsának feje. Állítólag hosszú fehér szakálla van, és egy hegycsúcson lakik egy sátorban. Az ő jelzői közé tartozik: „minden teremtmény atyja”, „bika”, „király”. A pátriárkák védelmezőjeként is leírják, mint „a klán atyjának istenét”. Ő vezeti és megvédi őket, és utódokat ígér nekik. Számos bibliai szöveg pontosan így ábrázolja Istent, mint az isteni lények tanácsának fejét, és alkalmanként az Él-hez társított jelzők némelyikével írják le. Úgy hivatkoznak rá, mint minden teremtmény atyjára, és vannak olyan költői részek, amelyekben „Bika” néven említik, bizonyára „királyként” is. A pátriárka-elbeszélésekben Isten úgy hivatkozik magára, mint az Atyaisten. „Én vagyok az atyáitok Istene”, ugyanígy hivatkoznak Él-re is. Ő vezeti és védelmezi a pátriárkákat, és ígéretet tesz Ábrahámnak és örököseinek az utódokra. Kapcsolatba hozzák egy hegycsúccsal, a Sínai-heggyel, és utasításokat ad a hajlék, egy sátorszerű építmény megépítésére, amelyben lakni fog. A pátriárka-elbeszélésekben számos személy- és helynév olyan összetett név, amelynek egyik eleme Él. Például Izrael, Izmael, Béte. Él a pátriárkák Istene. Ezzel szemben Mózes kora után az izraelita nevek a Yah, vagy Yahu, mint a Jahve név részeként kezdenek kialakulni: Elijah héberül Eliyahu. Tehát elkezdenek megjelenni a teofórikus nevek, olyan nevek, amelyek egy istenség nevét használják, és amelyek az Él helyett a Yahu formáit használják.
A Bibliában található más leírások is Istenről, amelyek sokkal inkább a viharistenre, Baálra emlékeztetnek. A kánaáni mitológia szerint Baál legyőzte Él-t, és egy bizonyos ponton átvette a kánaáni panteon élén a helyét, tehát a kánaáni mitológiában volt egy váltás, amelynek során Baál lett a legfőbb istenség. Baálhoz hasonlóan Jahve is állítólag a felhőkön lovagol: van egy költői szakaszunk, amely erre utal. Kinyilatkoztatásait viharok, földrengések kísérik, ami Baál jellemzője, a vihar istene. Vannak olyan költői töredékek is, amelyek Jahve győzelmére utalnak a vízi ellenségek felett, és ez egy olyan motívum, amely Baálhoz kapcsolódik, aki a Jammal, a tengerrel vív csatát. Végül, szintén Izrael Istenéhez kapcsolódva, ott vannak az ókori közel-keleti szent háború hagyományai. Istent harcosként ábrázolják, aki harcba vezeti seregét, a seregek Urát, és lándzsával, íjjal és nyilakkal van felfegyverkezve.
Az ókori Izrael és Júda istentiszteleti gyakorlata egyértelműen hasonlít arra, amit a kánaáni és az ókori közel-keleti istentiszteleti gyakorlatról tudunk. A kánaáni vallási szertartások kis templomokban zajlottak, amelyekben kultikus szobrokat helyeztek el. Voltak kőoszlopok, talán az istenek szimbólumai, vagy a halottak emlékművei. Voltak oltárok állatáldozatokra, gabona- és folyadékáldozatokra. Hasonlóképpen, Izrael isteneit vagy Izrael Istenét különböző magaslatokon imádták: ezeket magaslatoknak nevezik. Szentélyek voltak kis oltárokkal, talán kultikus oszlopokkal és faoszlopokkal: a Bibliában a faoszlopra használt szó az asera.
Ezek a szentélyek valamiféle ősökkel való kapcsolattartáshoz, valamiféle halottkultuszhoz kapcsolódhattak. Ezeken a helyi oltárokon és magaslatokon való imádat a későbbiekben tiltottá vált: a Deuteronómium könyve polemizál ellene. A Deuteronómium ragaszkodik ahhoz, hogy minden istentiszteletnek egyetlen központi szentélyben kell történnie, és ezeket a külső területeket, valamint az aserákat el kell pusztítani. Elrendeli majd mindezen oltárok és magaslatok elpusztítását. A pátriárka-történetek egyértelműen nem a Deuteronomista művei, és ezeknek a történeteknek nagyon régóta fennálló hagyományos tekintéllyel kellett rendelkezniük, ha a deuteronomista redaktor komoly módosítás nélkül vette át őket – van ugyan némi módosítás, de nem komoly.
6. rész: Smith konvergencia és divergencia modellje [00:38:39]
Miben áll a hasonlóság Izrael istensége és kultusza között a szomszédos vallásokéval? Hogyan értelmezhetjük Izrael Istenének és vallásának emelkedését ebben a kontextusban?
Eddig két modellt mutattam be: egyfajta klasszikus evolúciós modellt, amely szerint a politeizmus sok isten imádatától természetes fejlődés következik be a henoteizmus egyetlen isten legfelsőbb pozícióba emeléséig. Egyikük kerül előtérbe, majd végül annyira fontossá válik, hogy a többiek valóban háttérbe szorulnak, és az összes isten tagadása következik be, kivéve az egyet. Láttuk, hogy Kaufmann az 1930-as években reagált erre (forradalmi modell). Azzal érvelt, hogy az egyistenhit és a többistenhit annyira radikálisan különbözik egymástól, hogy az egyik nem fejlődhetett ki a másikból. Bizonyára mindkét modellben van igazságelem.
Az evolúciós modell arra reagál, hogy Jahve sok tekintetben hasonlít Izrael szomszédainak isteneire. A pátriárkák a jelek szerint a kánaáni Él istenséget imádták. Az evolúciós modellnek az a gyengesége, hogy nem veszi figyelembe a bibliai szöveg olyan aspektusait, amelyek egyértelműen polemikus kapcsolatot mutatnak Izrael és a szomszédai vallása között. Például, amikor a Teremtés könyvének első fejezetét olvassuk, egyértelmű, hogy polemika zajlik, és vannak olyan részek a Bibliában, amelyek nyíltan ellentétesek egy bizonyos mitológiai bemutatással. Kaufmann forradalmi modellje szinte kizárólag a jahvizmus és a kánaáni politeizmus közötti különbségekre és polemikus kapcsolatra összpontosít. Azonban ez a modell is kudarcot vall, mert nem veszi figyelembe az érintkezés, a hasonlóság és az azonosság számos területét.
Az elmúlt 15-20 évben kialakult egy harmadik út, amely igyekszik elkerülni a politeizmus és az egyistenhit közötti kettősséget. Ehelyett, hogy az izraelita vallást a kánaáni vallásból való evolúciónak és finomításának, vagy a kánaáni vallással való radikális szakításnak és a kánaáni vallás elleni polémiának tekintenénk, néhány bibliatudós – köztük Mark S. Smith és Steven Geller – azokat a kulturális és ideológiai alkukat vizsgálják, amelyek az izraelita monoteizmus kialakulásához vezettek. Mire gondolok?
Mark Smith kifejezetten úgy írja le az izraeli vallás eredetét és fejlődését, mint az általa konvergenciának és differenciálódásnak nevezett folyamatot.
Így fogalmaz: „A konvergencia különböző istenségek és/vagy azok egyes vonásainak Jahve alakjába való összeolvadását jelentette” [Smith 2002, 7–8]. Az istenségek konvergenciájának és összemosódásának időszaka. Ezzel szemben a differenciálódást úgy írja le, mint egy olyan folyamatot, amelynek során Izrael eljutott oda, hogy elutasította kánaáni gyökereit, és külön identitást teremtett. Egy bizonyos ponton felmerült az elkülönülés vágya, és az identitás kialakulásának e folyamatában egy olyan polémia kezdett kialakulni, amely Jahvét a kánaáni istenségektől megkülönböztetve, különálló módon hozta létre.
Nézzük először a Smith-féle konvergenciát! Izrael őseinek kánaáni gyökerei egyértelműek. Maga a héber nyelv alapvetően kánaáni, kánaáni dialektus. A bibliai szövegek alapján kiderül, hogy Izrael korai istenfelfogása erősen befolyásolódott a környező kultúrákból. Jahve, az izraeli istenség, kezdetben valószínűleg a déli régióból, mint például a Sínai-félszigetről, Edom területéről, vagy még délebbről származott. Azonban a kulturális kölcsönhatások és keveredések során Jahve kezdett hasonlóvá válni más istenségekhez, először Élhez, majd Baálhoz, vagy egyesek szerint mindkettőhöz. Később azonban ez a konvergencia néhány vonatkozásban vitára adott okot, és azokat elutasították, akik egyértelműen Jahvét tekintették az igazi istennek, és megkülönböztették magukat a „kánaániták” vagy más néven a szomszédos kultúrák vallásos hagyományaitól. Smith konvergencia- és differenciálódási modellje jelentős magyarázó erővel bír.
Ez a megközelítés segít megérteni Izrael istenségének és a szomszédos istenségek mély hasonlóságait, valamint a Biblia heves Baál-kultusz elleni tiltakozását. Ez a dinamika hasonlít egy testvéri rivalizáláshoz: bár sok közös van bennük, mégis azon igyekeznek, hogy különbségeiket hangsúlyozzák, és megkülönböztessék magukat egymástól.
Smith konvergencia- és differenciálódási modellje elkerüli a nem hasznos dichotómiákat is. Az, hogy Izrael vagy olyan, mint a szomszédjai, vagy nem olyan – ez nem segít. Ehelyett segít megérteni Izrael Istenét, mint a jól ismert kulturális folyamatok végtermékét: a konvergencia (a kultúrák összefonódásának állandó jelenségét) és a differenciálódás folyamatait. A kultúrák differenciálódása szintén folyamatos. Felmerülhet a kérdés, hogy mikor és miért történt ez a differenciálódás? Mikor és miért foglaltak el egyes izraeliták „egyedül Jahve” álláspontot, és igyekeztek megkülönböztetni azt, amit ők tiszta jahvizmusnak neveznének, például a Baál-kultusztól? Erről a kérdésről heves vita folyik, amit most nem részletezünk. Visszatérünk majd, ahogy tovább haladunk a bibliai szövegben, és foglalkozni fogunk ezzel a témával.
Egyértelmű, hogy a bibliai ősapák és ősanyák nem voltak szigorú jahvisták, ahogyan azt általában értjük. A P és az E források is ezt igazolják; ragaszkodnak ahhoz, hogy a pátriárkák Él-ként imádták Istent, de a kivonulás idején Isten Jahvé-ként nyilatkoztatta ki magát. Józsue könyvében található egy érdekes szakasz (24,14–15).
Most hát féljétek az Urat és szolgáljatok neki minden erőtökből és hűségesen. Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeknek atyáitok a folyón túl és Egyiptomban szolgáltak és szolgáljatok az Úrnak! Ha nem akartok az Úrnak szolgálni, ma válasszatok, kinek akartok szolgálni: azoknak az isteneknek-e, akiknek atyáitok szolgáltak a folyón túl, vagy az amoriták isteneinek, akiknek most a földjét lakjátok. Én és házam, mi az Úrnak szolgálunk!
Csak később egy „egyedül Jahve”-párt polemizált és igyekezett elnyomni bizonyos, az izraelita-júdeai vallás nemkívánatosnak tekintett elemeit. Ezeket az elemeket az izraelita differenciálódási folyamat részeként kánaániaknak bélyegezték. Amit a Bibliában úgy jelenítenek meg, mint az izraeliták és a kánaániták közötti harcot, valójában érdemes inkább az „egyedül Jahvét” követő izraeliták és az őseik kultuszában részt vevő izraeliták közötti polgárháborúnak értelmezni.
Hivatkozások
Sarna, Nahum. 1966. Understanding Genesis. New York: Jewish Theological Seminary.
Sarna, Nahum. 1986. Exploring Exodus: the heritage of biblical Israel. New York: Schocken Books.
Smith, Mark S. 2002. The Early History of God: Yahweh and the Other Deities in Ancient Israel. 2d ed. Grand Rapids, Michigan: William B. Eerdmans Publishing Company.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
A képek forrása:
Haaretz; www.meisterdrucke.hu; Pinterest; Wikimedia; Wikipedia.
Az előadó:
Christine Hayes amerikai akadémikus és a zsidó tanulmányok tudósa, jelenleg a Yale Egyetem oktatója, szakterülete a talmudi és midrási tanulmányok. Szülei filozófia, vallás, irodalom és kultúra iránti érdeklődése nagyban hozzájárult saját intellektuális szenvedélyeinek formálásához. A középiskola befejezése után a Harvard Egyetemen diplomázott vallástudományból. Egyetemi tanulmányait 1982-ben megszakította, és önkéntesként dolgozott egy izraeli kibucban. Miután két évig a nonprofit szektorban dolgozott, 1986-ban visszatért a tudományos életbe, és a Berkeley Egyetem Közel-keleti Tanulmányok Tanszékén a klasszikus (bibliai és rabbinikus) judaizmusból doktorált. Tanított a Princeton Egyetemen, illetve számos egyetemben volt meghívott előadó. 2006-ban a Bevezetés a héber Bibliába című kurzusát a Yale Egyetem Open Courses online platformjának kísérleti projektjévé választotta, amely lehetővé teszi, hogy bárki világszerte hozzáférjen a tananyaghoz és az előadások felvételeihez.
Az előző részekben:
- Rész és egész
- Kontextusban a bibliai vallás
- Ókori közel-keleti kontextusban a teremtés
- A bibliai őstörténet jellegzetességei a történeti-kritikai módszer fényében
- Bevezetés a Ter 12-50 fejezeteihez a bibliakritika fényében
- A pátriárkák történetei
- Izrael Egyiptomban – Mózes és a JHVH-hit kezdete (Ter 37–Kiv 4)
A következő részben:
Egyiptomból a Szinájra (Kiv 5–24; 32; Számok könyve)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
