Bár a Biblia a szereplők széles és változatos kavalkádját mutatja be, Dávid személyisége kiemelkedik ebben a sokszínűségben. Senki másról nincs ilyen gazdag és izgalmas kép, hiszen alakjában összeolvadnak a tragédia és a megváltás, az isteni és az emberi, a bűn és a megbocsátás, valamint a királyi hatalom és az árulás elemei. Dávid olyan sokoldalú személyiség, akárcsak egy shakespeare-i hős, Isten ugyan szereti, de gyermekei nem. A bibliai elbeszélés mellett a többszöri értelmezések is gazdagítják Dávid karakterét, és Luciano Zapella professzor hét cikkből álló sorozatában példákat mutat be az irodalmi feldolgozásra.
A mai fiatalok a holnap öregjei. A mai öregek a tegnapi fiatalok. Olyan szabály ez, amely alól nem lehet kibújni. A Dávid és Saul közötti konfliktus alapvetően a fékevesztett fiatalember és a hanyatló öregember összecsapása. Az ellensúlyozás kérlelhetetlen törvénye szerint Dávid először kénytelen
- elhárítani a trónra (és háremére) irányuló támadást egy fiatal igénylő részéről, aki egyben a fia is (Absalom),
- majd arra, hogy egy fiatal nő melegítse, aki egy letűnt múlt utolsó melegét adja neki.
Erről a két helyzetről Rainer Maria Rilke (1875–1926), a 20. századi német költészet egyik legjelentősebb hangja hagyott ránk megrendítő vallomást.
1. Rilke és a Biblia
Rilke egy elképesztő élet főszereplője. Életét számos utazás és megannyi találkozás tarkította
- írókkal (André Gide, Paul Valery, Arthur Schnitzler, Jean Cocteau, Stefan Zweig),
- művészekkel (Auguste Rodin),
- értelmiségiekkel (Karl Kraus, Sigmund Freud)
- és végzetes nőkkel (Lou Andreas-Salomé és Maria Augusta Thurn und Taxis).
Rilke sok más posztpozitivista szerzőhöz hasonlóan, vallásos lelkületű volt, konkrét vallási kötődés nélkül. A nyomasztó és formalista katolicizmusban nevelkedett Rilke mindazonáltal megőrizte alapos ismereteit a Bibliáról, amelyet alapvetően az alakok és képek gazdag tárházának tekint, amelyekből táplálhatja költői képzeletét. Ily módon
„bizonyos bibliai szereplők autonóm, szinte költői élettel ruházott fel.
Az Ószövetség mint vallásos könyv attól a pillanattól kezdve megszűnik Rilke érdeklődését felkelteni, hogy többé nem kell mintául vennie: a költészet foglalja el benne mindazt a helyet, amelyet a vallás üresen hagyott”.
Azokban az években, amikor azokat a verseket írta, amelyek az 1907-ben és 1908-ban megjelent Neuen Gedichte (Új versek) első és második gyűjteményébe kerültek, Rilke-re nagy hatással volt Cézanne festészete és Rodin szobrászata, akivel együttműködött és barátkozott. Rilke nemcsak költőként, hanem kritikusként is érdeklődött a művészet és az irodalom kapcsolata iránt, amely akkoriban rendkívül divatos téma volt. Ez magyarázza, hogy a Neuen Gedichte című művekkel a képzőművészet szempontjából fogalmazta meg verseit, hogy a képzőművészet kifejezésmódját és szintaxisát a költészet más médiumán keresztül próbálja kifejezni. De ez magyarázza azt is, hogy a gyűjteményt festmények és szobrok galériájaként képzelte el, amelyet az olvasónak végig kell járnia.
Ebben az ideális művészeti galériában a három ószövetségi bibliai kép (Abiság, Dávid énekel Saul előtt, Józsué gyülekezete) és a három újszövetségi kép (A tékozló fiú távozása, Az olajfák kertje, Pieta) közvetlenül az ókori „szalon” után és a középkori „terem” előtt helyezkedik el. A Neuen Gedichte második részében egy öt versből álló ciklus található, amelyet Sámuel könyvei ihlettek (Siralom Jonatánért, Illés vigasztalása, Saul a próféták között, Sámuel megjelenése Saulnak, Absalom bukása), illetve egyes alakoknak szentelt versek (Próféta, Jeremiás, Eszter, Ádám, Éva). „Az ószövetségi epizódok az újítást és a konvenciót vegyítő variáció tárgyát képezik. Ezekben a versekben Rilke különösen érzékeny a költészet és a prófécia közötti rokonságra, a dalnak mint a vágy kifejeződésének csábító erejére, az erotika szerepére.”[2] Ennek ékes példája az első két „kép”-szöveg (Abiság, Dávid énekel Saul előtt),[3] amelyek szimmetrikus viszonyban állnak egymással, egyfelől az alávetettség és a hatalom, másfelől az ifjúság és az öregség ellentéte köt össze.
2. Abiság, „szűziesen, s lélekként könnyedén”
Ha hosszú évszázadokon át Abiság alakja nem is keltett különösebb irodalmi érdeklődést, a 19. század közepétől kezdve Dávid utolsó ágyasa kilépett a névtelenségből, és a Biblia egyik legérdekesebb női szereplőjeként tűnt fel, aki már nem csupán az öreg király melegen tartására szolgál, hanem saját emlékekkel, vágyakkal és törekvésekkel rendelkező személy.
Mindenekelőtt a fiatalos szépség és az idős, de politikailag még mindig erős király testi hanyatlása közötti erőteljes ellentét vonzotta számos regényíró és költő figyelmét.[4]
Ahogy Judith Ryan rámutat, „Rilke egy viszonylag egyszerű és gyakran rövid bibliai eredetiből gyakran egy hosszabb és meglehetősen összetett elbeszélést hoz létre”, annak ellenére, hogy „a bibliai elbeszélésnek csak a legáltalánosabb szereplőit használja fel, tartózkodva az eredeti szöveg bármely tényleges megfogalmazásának reprodukálásától”.[5] Így olvassa újra Rilke az Abiság című versében az 1Kir 1,1–4 epizódját (Nemes Nagy Ágnes fordítása):
I
Feküdt. Gyereklány-karját ráhelyezték
s odafonták szolgák a fonnyadóra,
akin feküdt; telt sok-sok lassu óra,
és rémítő volt a roppant öregség.
S arcát olykor az aggastyán-szakállba
fúrta, mikor bagoly szólt élesen;
s mindaz, mi éj volt, jött, és körbeszállta
csapatban őt a vágy és félelem.
A csillagok rokon módra remegtek,
kutatva illat járt át a szobán,
a függöny moccant, jelt adott, s a jelnek
utána fordult szeme tétován.
De nem próbált meg elhúzódni mégsem,
s érintetlen az éjek éjjelén,
feküdt a vén, királyi dermedésen
szűziesen, s lélekként könnyedén.
II
Ült a király, múlatta a napot,
mult tetteken, volt vágyakon merengve,
s kedvenc szukáján, mit ápolgatott.
De Abiság ráboltozódva este
föléhajolt. S élete elhagyott
part lett, a tenger szikkadt, puszta medre,
s a lánymell: csöndes csillagkép felette.
S mint asszonyok értője, néha-néha
szemöldökén át meglátta a néma,
csóktalan száj nem-rezgő hajlatát;
s látta: érzelme zöldszin vesszejével
a lány az ő föld-mélyéhez nem ér el.
Fázott. S kereste, lesve, mint kutyák,
utolsó csepp vérében önmagát.
A szöveg két részre tagolódik, amelyek lírai módon idézik fel Abiság és Dávid nézőpontját. Az elsőben Abiság gyermeki karjai a király roskadozó teste körül nem az ő vágya miatt szorulnak össze, hanem mert a szolgák kényszerítik. A király hatalma által keltett, bár elszáradt félelem expresszionista módon a bagoly gyászos kiáltásának, a remegő csillagoknak, a függöny lobogásának konnotációit veszi fel, amelyek mind arra késztetik a leányt, hogy a „vágy és félelem” (Bangen und Verlangen) sűrűsödésében a férfi szakállába rejtse arcát. Abiság képtelen lázadni az emberi takaróként való állapota ellen, a sötét öregemberhez (dunkeln Alten) szorítva tartja magát, de megtartja magát, „szűziesen, s lélekként könnyedén” (jungfräulich und wie eine Seele leicht), drámai ellentétben a dermedt királyi testtel (seinem fürstlichen Erkalten).
A második részben kiemelkedik – rendkívüli iróniával! – Dávid mozdulatlansága és hallgatása. Az erotikus és politikai kudarcának érzékelése némává és érzéketlenné teszi. Nappal a melankóliáját azzal tudja semlegesíteni, hogy kedvenc kutyájára gondol. De este (Aber am Abend) a dolgok megváltoznak: az egykor tudatos és teljes létezése most „zavaros” és „elhagyatott”, miközben a lány mellei, mint egy csillagkép (Sterbild), nem kínálnak számára követendő irányt. Azok is némák és mozdulatlanok. A király, aki „a nők értője” és jól ismeri vágyaik útjait, „csóktalan, mozdulatlan szájából” (unbewegten küsselosen Mund) megérti, hogy az „érzelem zöldszínű vesszejét”, azaz Abiság fiatal szexuális erejét nem tudja felébreszteni a tompa és fagyott hús. Most jön a didergés (Ihn fröstelte). Finálé. Végszó. És mint egy tragikus kör, amely bezárul, Dávidnak már a saját kutyája gondolatára sem képes felmelegíteni a szívét.
3. A megfáradt hárfa: az ifjú énekes és az öreg király
Az ifjúság és az öregség közötti ellentét témája, összefonódva a költői kreativitás témájával, a közvetlenül következő, Dávid énekel Saul előtt című versben is központi szerepet játszik:
1
Ó Király, hallod-e hárfahangom,
messzeséget nyit s benne mi szállunk:
csillagok sorolják már a vállunk,
majd esővé és virággá válunk
s újra élet kél az árva hanton.
Lányok érnek, akik egybefűznek,
mert ma asszonyok és engem űznek;
érzed illatát sok gyenge szűznek
s ifjak sírnak a bezárt kilincsen
és lihegnek, hogy a kedves intsen.
Vajha visszahozná ezt az ének.
Ámde részeg és dadogva vall:
Éjszakáid, ó Király, az éjek -,
jaj de szépek voltak, jaj de mélyek,
s nőid teste is mily fiatal.
Dalnokod emlékeztetni óhajt.
Ám a kéjbe fulladt női sóhajt
mily húron beszélje el a dal? -
2
Ó Király, te mindezekkel áldott,
aki teljes-súlyos életeddel
nyomsz s beárnyalsz, most hozzád kiáltok:
lépj le trónodról, törd össze, vedd el
hárfámat, mit ellankaszt az álmod.
Mint szedett fa olyan az én hárfám:
és gyümölcsös ága puszta már,
köztük napok üressége vár,
mik jövendenek -, s én várok, árván.
Éjjel itt ne hagyj a hárfa mellett;
ó Király, e gyermekkézre nézz:
azt hiszed tán, hogy a női mellek
oktávját nem éri be e kéz?
3
Ó Király, elbújsz a titkos éjbe
és rabul tart mégis ez ideg.
Nézd, dalom nem zendül fázva-félve
és a tér körültünk oly hideg.
Árva szivem és zavart szived
a haragod fellegébe csüng most,
egymást marják, egymás ősi titkát,
és egy göccsé forrad két szivünk most.
Érzed-e, hogy egymást alakítják?
Ó Király, most lélek lesz a súly.
Hogyha összetartunk, régi s új,
te az ifjúhoz, és én az agghoz,
lelkünk mint egy új csillag kalandoz.
Rilke és Rodin
A vers 1905. szeptembere és 1906. májusa között íródott, amikor a 30 éves költő Rilke a 65 éves szobrász, Auguste Rodin (1840–1917) titkára lett. A vers egy hosszú, belső monológ formájában Rilke Dávid pszichéjét vizsgálja, aki megpróbálja elképzelni az öreg Saul király érzékeléseit és emlékeit, akinek az emlékét idézi. Hiába keresnénk megfeleléseket Sámuel első könyvében. Rilke újraértelmezésében Dávid éneke, amely már régóta nem gyakorol megnyugtató hatást Saulra, az emlékezetbe vezető utazás metaforájává válik két ember számára, akiket a félelem érzése köt össze: Saul politikai kudarca és Dávid alkotói kudarca.
A vers első két részének középpontjában Dávid hárfája áll, amely az éneklés metonimája, és amellyel megpróbálja megfogni a megfelelő akkordokat (mondhatnánk) Saul szívében. Kezdetben a hárfa egy távoli múltat idéz („messzeséget nyit s benne mi szállunk”), amikor Saul és Dávid leányokat és fiúkat csábított, az egyik a hatalom énekével, a másik az ének erejével.
A király felmagasztalásának és egyúttal legbelsőbb gondolatainak feltárására szolgáló hangszer,
Dávid hárfáját elnyomja Saul fenyegető, kasztráló árnyéka. Mára olyan lett, „mint szedett fa”, amely azonban lehetővé teszi a jövőbe való pillantást („napok üressége vár, mik jövendenek”), amelyben Dávid már most megmutathatja szexuális erejét, amely a gyönyörű metaforában kifejezett politikai hatalom előjátéka: „ó Király: azt hiszed tán, hogy a női mellek oktávját nem éri be e kéz?”.
A harmadik rész a szintézis („Árva szivem és zavart szived [...] és egy göccsé forrad két szivünk most”) és az átlényegülés („Érzed-e, hogy egymást alakítják?”) pillanata. Az öregembert az ifjúhoz, az ifjút az öreghez szorítja a kölcsönös elismerést sugalló ölelés, hiszen végül is Saul haragja nélkül Dávid hárfája néma maradna, Saul haragja pedig Dávid éneke nélkül fékezhetetlenül kitörne. Végső soron a haragvó öregember és a zavart fiatalember csak „kalandozó csillag” lehet, egymást kavaró és vigasztaló csillagcsoport. A Dávid és Saul közötti konfliktus rilkei újraolvasása azonban „a költészet funkciójáról és geneziséről szóló programszerű reflexió jellegzetességeit is magára ölti. A Dávid Saul előtt énekel c. vers az alkotás egy ijesztő aspektusára vet egy pillantást: a kifejezés fáradságos és fárasztó feladatára, amikor a »nagy öregek« jelenléte jelentéktelenné teszi az énekest. Abban a pillanatban, amikor Rilke teljes költői mesterré válik, még mindig tele van kétségekkel a saját képességeit, a többi mesterhez való viszonyát, valamint az ihlet és a megvalósítás összetett természetét illetően”.[6]
Jegyzetek
[1] J.-Y. Masson: Rilke, in: S. Parizet (dir.), La Bible dans les littératures du monde, Éditions du Cerf, Paris, 2016, 1871–1873, itt 1873.
[2] Ivi, 1871–1872.
[3] Idézet helye: R. M. Rilke, Poesie 1907-1926, a cura di Andreina Lavagetto, Einaudi, Torino, 2014, 15–19.
[4] Áttekintésül lásd M. Baumgarten: Abishag, in Biblical Patterns in Modern Literature, ed. D.H. Hisrsch – N. Aschkenasy, Scholars Press, Chico Ca., 1984, 127–141. Id., City Scriptures: Modern Jewish Writing, Harvard University Press, Cambridge Mass. 1982, 56–71. Anat Koplowitz-Breier: Biblical/modern intergenerational conflict: four modern German poets on Abishag the Shunamite, in Academia.edu (https://biu.academia.edu/AnatKoplowitzbreier).
[5] J. Ryan, Rilke, Modernism and Poetic Tradition, Cambridge University Press, Cambridge, 199, 53.
[6] J. Ryan, Rilke, op. cit., 59.
További elmélyülésre ajánljuk – Prof. Luciano Zappella sorozata Dávidról
4. rész: Fiatalok és öregek. Dávid, Saul és Abiság Rainer M. Rilke olvasatában
3. rész: A király öregkora – Dávid, Abiság és Baudelaire
2. rész: A király démona – Dávid és Saul Vittorio Alfieri újraértelmezésében
1. rész: Királyság és szakadék – Dávid a történelem, a történetek és az új olvasatok között
Dávid alakjához kapcsolódó további bejegyzéseink:
Dávid történetének későbbi rétegei
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
