#BibliaKultúra

Békésen szunyókáló macska a jeruzsálemi Dávid városában

A bibliai állatvilág iránti érdeklődés lehet állattani vagy kultúrtörténeti. Ezeken túl azonban a bibliai képek és szövegek meglepően sok kiindulási pontot kínálnak aktuális mindennapi kérdésekhez. Gondolkodásra késztetnek minket, akik nem feltétlen mezőgazdasági alapú, de csúcstechnológiájú és az állatokra nézve ellenséges világában élünk. Silvia Schroer biblikus így fogalmaz:

Feminista teológusként két szempontból különösen is érdekelnek az állatok. Az uralkodó patriarchális szimbólumrendszerben egyfelől megkülönböztetett kapcsolat van a természet, illetve az állatiasról és a nőiességről alkotott fogalmak között, és történelmileg bizonyítható kapcsolat van a természet pusztítása és a nők elnyomása között. Főleg a nőket érintik a mérgezett folyókban elhullott halak, vagy a kísérleti- és a haszonállatok kínzása és kizsákmányolása, mert a patriarchális uralom piramisában Arisztotelész óta közelebb álltak az állatokhoz, mint a férfiakhoz. Az állatok és a nők androcentrikus (vagyis férfiközpontú) szempontból teljesen másként vannak felépítve, mint a férfiak. Az állatok sorsa tehát kéz a kézben jár a nők sorsával. Amikor a nők kiállnak az állatok mellett, egyszersmind az elnyomottakkal lépnek szövetségre. Másrészt a 20. század uralkodó keresztény teológiája beleesett abba a hibába, hogy nagyrészt megfelejtkezett a teremtésről, és a történelmet, a kinyilatkoztatást, a megváltást és az üdvösséget tette a hit alaptengelyévé. [...] A bibliamagyarázat nagyon óvatosan kezd megszabadulni a dialektikus teológia ezen erős jellemzőitől, és kezdi közelebbről megvizsgálni az addig rejtett területeket, ideértve az állatokkal foglalkozó teológiát is.

A Biblia tanúsága szerint az állatok Istennek azok a teremtményei, amelyek a legközelebb állnak az emberhez, ugyanabból a földből lettek megalkotva, osztoznak a halálélményben, ők is részesei voltak a vízözön pusztításának és a bárkával való szabadulásnak (vö. Ter 7–9). Az ember állatokhoz való kötődését tetten érhetjük abban is, ahogy a névadás során felhasználták az állatneveket is, vagy a védelmükben hozott számos törvényből (a szombati nyugalom napja például vonatkozott a háziállatokra is a MTörv 5,14 szerint).

Az állatok védelmében hozott törvénykezés különösen is érdekes lehet annak fényében, hogy ma milyen harcok folynak az állatok jogaiért a tömeges állattartással és -mészárlással szemben. Az ember és a természet közötti kapcsolat mindig is hatalmi kérdés volt, és nem is olyan régen még nem volt egyértelmű, hogy az ember győzedelmeskedik, valószínűleg még ma sem mondható véglegesnek a győzelem, mert a természet válasza az emberi beavatkozásra egyre világosabban látszik. Talán máshogy alakult volna, ha a természet megmarad, mint a „világ kulturális öröksége” vagy az „Isten tökéletes műalkotása”. Más példával élve: attól, mert valakinek van egy Picassója, még nincs joga azt megsemmisíteni.

Ezt olvassuk a második teremtéselbeszélésben (Ter 2,18–19):

Azután így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát.

Jacopo Tintoretto: Az állatok teremtése. Olajfestmény, 1551–52-ből. Galleria del l'Accademia, Velence.
A kép elérhetősége: Bible Odyssey.

A 8. zsoltárban megfogalmazott kapcsolat (7–9. versek), miszerint az állatokat az ember lába alá vetette, nem az állatok jogos leöléséről nyilatkozik, hanem arról, hogy az erősebb élőlény megvédi a gyengébbet.

Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél: minden juhot és barmot, a mezők vadjait, az ég madarait s a tenger halait, mindent, ami a tengerek ösvényén kering.

A Teremtés könyvéből nem lehet levezetni azt, hogy az ember természeténél fogva leölje az állatokat, már csak azért sem, mert eredetileg vegetáriánusnak lett teremtve. Itt érdemes egy pillanatra szemügyre venni a korai zsidó irodalmat. A Kr. e. 2. században íródott Jubileumok könyvében olvassuk, hogy Ádám és Éva bűnbeesése után az állatok többé nem beszélték az emberek nyelvét (3,28):

És azon a napon bezáratott minden vadállat, barom, madár és minden csúszó-mászó szája, és többet nem tudtak beszélni: [előtte] ugyanis mind beszéltek egymással egy szájjal és egy nyelvvel.

Ez ad magyarázatot arra, hogy a Ter 1,29–30 szerint az emberi étrend eredetileg vegetáriánus volt, hiszen hogyan lehetne elfogyasztani egy élőlényt, akivel beszélgetünk?

Azután ezt mondta Isten: Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden zöld növényt táplálékul adok.

 Az ókori Izraelben csak úgy, mint az egész Közel-Keletben, a húsfogyasztást jellemzően a kultikus áldozati tevékenységekhez kötötték. Jób könyvében Isten kifejezi, hogy az állatoknak joga van egyfajta céltalan életre, legalábbis olyan értelemben, hogy létük nem az emberek hasznára irányul (Jób 38,39–39,30). Ugyanez kerül kifejezésre Jézus egyik példabeszédében, amikor arra ösztönzi tanítványait, hogy bízzanak Isten gondoskodásában (Lk 12,24).

Júdeai-sivatag, Qumrán

Az ókori Egyiptomban és a Közel-Keleten az állatokat az isteni hatalom képviselőinek vagy kísérőinek tekintették, amitől az izraeliták sem voltak mentesek. Az állatok kultuszát egyértelműen csak Kr. e. 6. században ítélte el a deuteronomista prófétamozgalom (MTörv 4,16–18), igaz, megszüntetni nem tudta. Egyiptomban több emberszabású istenség volt: Maat, Ízisz és Nebthet istennők, a Közel-Keleten az időjárási isten vagy a meztelen szír istennő. A szárnyak (Egyiptomban lehet keselyű vagy sólyomszárny) a megnövekedett, emberfeletti képességekre utalnak. Mindenesetre az Ószövetség Istenre vonatkoztatott gazdag állati szimbólumai (Zsolt 36,7b;  57,2; 91,13) az Újszövetségben már nem érhetőek utol, csupán két állati szimbólum maradt meg, a galamb és a bárány.

De nemcsak istenségeket jelképeztek állatokkal. Az Állatszimbólum-látomás szerzője (1Hén 85–90) Izrael népének történetét különféle állatok metaforáját felhasználva beszéli el (az izraelitákat például a juhok jelképezik).

A bika és a szentélye a Kr.e 15./13. századból, jeruzsálemi Izrael Múzeum

Húsfogyasztás az ókori keleten

Az állatok megszelídítése és háziasítása különbséget tett a „háziállatok” és a vadállatok között. A háziállatok az emberi világ részét képezték, a vadon élő állatokat pedig csodálták szabadságuk és életerejük miatt, de gyakran megtestesítették a fenyegető, kaotikus, ellenséges világot és ezért féltek és harcoltak ellenük. Míg a háziasított állatok számos előnyt jelentettek az emberek számára, őrizték és megvédték vagyonukat (kutya), tejet, gyapjút és húst adtak (juhok, kecske), rakományaikat szállították és ekét húztak (szarvasmarha, szamár), addig a vadállatok (oroszlán, medve, párduc) veszélyeztetették az ember és az állatainak életét is. Elpusztították a megművelt mezőket és feldúlták a szőlőültetvényeket (vadszamár, onager, vadmarha, vaddisznó, róka).

A párbeszédes formájú, bölcsességi mű, a Babiloni Teodícea Kr. e. 800 körül már arról tanúskodik, hogy az állatokat ebből az emberi szemszögből rangsorolták, melyik hasznos és melyik jelet veszélyt. Ennek a teljesen emberközpontú nézetnek csak nagyon nehezen lépett a helyébe az a felfogás, hogy az ember is része egy nagyobb egésznek, és az oroszlánnak és az onagernek is joga van az élethez. Ez emberközpontú gondolkodásmód egészen a 20. század közepéig uralkodott, ahol az iskolák tantermeiben a hasznos és kártevő madarak képei lógtak a falon.

Manapság, amikor állatok leöléséről beszélünk, sokszor egy megrendítő médiahírből indulunk ki, amely az állatok tömeges tartásának körülményeiről szól. Ha nem mezőgazdasági környezetben nőttünk fel, már nincs közünk ezekhez az állatokhoz, csomagolva vesszük a húst a szupermarket csemegepultjából. A gyermekek szarvasmarháról alkotott nézetét az 1970-es évek óta leginkább a Milka-reklám határozza meg. Ebben a valóságban érdemes szemügyre venni a Biblia tanúságát, hiszen az egy gondolkodás történetét is megmutatja, ami lenyűgöző normatív erőt jelentett, és még ma is alakítja emberi önképünket és a világhoz való viszonyunkat.

Miért ölték le az állatokat az ókori Izraelben?

1. Az ember a vadállatok leölésével akadályozta meg háziállatainak halálát

Az ókori Izraelben az emberek nagyrészt állattenyésztésből és mezőgazdaságból éltek. A háziállatokkal szoros kapcsolatban voltak. Itt nem kutyákra, macskákra kell gondolni, hanem bárányokra, juhokra, kecskékre. A félig nomád lakosság családjukkal és állataikkal együtt költözött, és kereste új legelőket. A falvakban az emberek a szamarakkal, kecskékkel és galambokkal egy fedél alatt éltek és gyakorlatilag házközösséget alkottak (2Sám 12,3).

A szegénynek nem volt egyebe, csak egy báránykája, azt is pénzen vette. Táplálgatta, és a gyermekeivel együtt nőtt fel nála. A falatjából evett, poharából ivott, és az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna.

Az úgynevezett négy helyiséges ház erre tökéletesen alkalmas volt. A nagyobb állatállományokat a falvakon kívül pásztorok őrizték, gyakran a fiatalabb családtagok, amint Dávid példájából ismerjük. A pásztor a nyája védelmében a veszélyes ragadozókat meg kellett, hogy ölje (vö. 1Sám 17,34–37).

Lákis ostromát ábrázoló relief, rajta a teherhúzó háziállatokkal, jeruzsálemi Izrael Múzeum

2. Az állatállományból élelmezési célból vágtak

A juhok és kecskék tejet adtak az embereknek, amelyből vajat készítettek, a gyapjúból, bőrből és kecskeszőrből, sátrak és ruhák készültek. Húst azonban nagyon ritkán ettek, amikor egy állatot, gyakran hizlalt borjút vagy még kisborjút vágtak le, akkor azt egy ünnepség alkalmából vagy egy különleges vendég érkezésekor tették (Ter 18), de akkor sem fogyasztottak el belőlük nagy mennyiséget. A gazdálkodó családok életének alapja ugyanis az állatok jólététől és túlélésétől is függött. A Példabeszédek könyve 27. fejezetének utolsó versei egyenesen felszólítanak az állományok gondozására.

Törődjél aprómarhád állapotával, és tartsd szemmel nyájaidat, mert a vagyon nem tart örökké, és a gazdagság nem száll nemzedékről nemzedékre. Ha kihajt a rét, zöldell a fű, és begyűjtik a szénát a hegyekről, a juhok megadják neked a ruhát, s a bakok árán szántót vehetsz, a kecskék elegendő tejet adnak élelmedre és házi szükségedre, és szolgáló leányaid eledelére.

3. Kultikus állatáldozat

Mivel ma az élelmiszeriparban problémát jelent az állatok tömeges leölése, ismételten hangsúlyozni kell, hogy az ókori Izraelben a lakosság számára többnyire korlátozott volt a húsfogyasztás. Az állatok nevelése nehéz volt, illetve tejet és gyapjút adtak, így túlságosan értékesek voltak a napi fogyasztáshoz. A húsfogyasztást szintén korlátozta az a tény, hogy a vágás hosszú ideig nem volt profán cselekedet. A húst Isten előtt, azaz egy istentiszteleti helyen fel kellett ajánlani fogyasztás előtt. Az élők levágására annak tudatában került sor, hogy az állat Istenhez tartozó élőlény. Másrészt az állatok tiszta és tisztátalan megkülönböztetése a fogyasztást vallási normák szerint szabályozta, és bizonyos állatokat a kezdetektől fogva kizárt (Lev 11; MTörv 14,3–21).

A bibliai beszámoló szerint Salamon király udvarában naponta „a szarvasokon, gazellákon, őzeken és hizlalt szárnyasokon kívül tíz hizlalt marhát, húsz legelőn tartott marhát és száz juhot” (1Kir 5,3) kellett leölni, hogy kielégíthessék a teljes udvartartás igényeit. Ute Neumann-Gorsolke szerint itt a pusztítás fejleménye már azt sugallja, hogy a gazdagság, a hatalom és a befolyás növeli a húsfogyasztást, ezért igénylik ilyen nagy számban az állatok leölését. A próféták társadalomkritikája a gazdagok jólétét is ostorozza (vö. Ám 6,4). A húsfogyasztás presztízzsé lett a gazdagok és hatalmasok körében.

Egy pillantást vetve a korai zsidó irodalomra, azt látjuk, hogy az ószláv nyelvű Hénok második könyve (Kr. u. 1. sz.) az állatáldozatok helyes bemutatásáról beszél (2Hén 59,1–5).:

Aki titkon sérelmet okoz egy állatnak, ez törvényszegés, törvényszegővé teszi a lelkét.

4. Vadászat

Az Ószövetségben ritkán említik kifejezetten a vadászatot. Számos szókép, főleg a zsoltárokban és a bölcsesség irodalomban arra utal, hogy a madarakat hálókkal fogták el vagy dobópálcával ölték meg. A szövegek vadászatra alkalmas eszközöket említenek: vonóhálókat, íjakat, nyilakat. A zsoltárok vizuális nyelvezete azonban nem dicsőíti a vadászatot, hanem a vadászat tapasztalataira összpontosít. A Zsolt 140,6 imádkozója éppen a gonoszokról panaszkodik, akik üldözik őt:

A kevélyek titkon hurkot vetnek elém. Lábam elé hálót feszítenek, és utamba csapdát állítanak.

A vadászatról alkotott negatív képnek az lehet az oka, hogy a nagy szomszédos kultúrák, Egyiptom és Mezopotámia uralkodói ideológiájához tartozott a királyi vadászat. Ezek rituális vadászatok voltak, nem azért, hogy élelmiszert szerezzenek vagy, hogy valódi veszélyeket küzdjenek le, hanem vallási és politikai esemény volt, amelyen keresztül a király fitogtathatta hatalmát.

Az állatok istentapasztalata

A bibliai hagyomány szerint az állatok rendelkeznek egy hetedik érzékkel, megérzik Isten jelenlétét (lásd Bálám szamara: Szám 22,22–34) és ismerik teremtőjüket (Jób 12,7–10).

Kérdezd csak a barmot, az is megtanít rá, az ég madarai hirdetik majd neked. Tanítód lesz, mi a földön csúszik-mászik, a tenger halai elbeszélik neked. Ki az, ki mindebből ne tudná meglátni, hogy az Isten keze teremtett mindent? Kezében van minden élőlény párája, és éltető lelke az emberi testnek.

Az állatok megfigyelésével bölcsé válhat az ember, segít közelebb kerülni az isteni (természetes) rendhez és ezáltal magához a Teremtőhöz is. Az emberekkel ellentétben az állatok tiszteletben tartják az Isten által elrendelt életrendet. Nem felejtik el, hogy Isten táplálja őket (Zsolt 104,21; 147,9; Jób 38,41; Joel 1,20), hogy hozzá tartoznak (Zsolt 50,10), ezért dicsérik Őt (Iz 43,20; Zsolt 148).

A legtöbb teológus azonban a mai napig azon a véleményen van, hogy csak az ember ismeri (fel) Istent, vagyis csak ő lehet vallásos lény. A karácsonyi történet és hasonló népi hagyományok őrzik még azt a tapasztalatot, hogy az állatok olyan közvetlen kapcsolatban állnak Istennel, amely számunkra ismeretlen.

Mégis, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy az állatok nem ismerik fel Istent?

Felfogásuk, tapasztalataik persze biztosan különböznek az emberitől, de talán a maguk módján megsejtik a teremtés titkát és napkeltekor a madarak csiripelése valójában Isten dicsőítése, ahogy nagyanyáink olvasó- és mondókás könyvében is olvashatjuk:

Fecske madár korán felkel,

Imádkozik minden reggel,

Fiai is megtanulják,

Az éneket együtt fújják.

Hálás szívvel csicseregnek

Jóságáért az Istennek. 

Paradicsomjelenetet ábrázoló bizánci padlómozaik a Kenyérszaporítás templomában, Tabga

Források:

Fejes Áron - Felméri Sándor (szerk.): Új ábéce. A jelképes, irvaolvasó és fonomimikai módszereket egyesítő ábéce és olvasókönyv az elemi népiskolák első osztálya számára, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársulat, Cluj – Kolozsvár, 1921, 112.

Othmar Keel – Thomas Staubli (Hrsg.): Im Schatten Deiner Flügel: Tiere in der Bibel und im Alten Orient, Universitätsverlag, Freiburg, 2001. (A tanulmánykötetben Susanne Bickel, Ingrid Glatz, Hildi Keel-Leu, Max Küchler, Madeleine Page Gasser, Silvia Schroer, Ursula Seidl und Christoph Uehlinger tanulmányai olvashatók.)

Ute Neumann-Gorsolke: „In eure Hand sind sie gegeben...” (Gen 9,2): Tiertötung im Alten Testament, in: Alexis Joachimides – Staphanie Milling – Ilse Müller – Yvonne Sophie Thöne (Hrsg.): Opfer, Beute, Hauptgericht : Tiertötungen im interdisziplinären Diskurs, Transcript, Bielefeld, 2016, 47–67.

További tájékozódásul:

Andrew Linzey: Animal Gospel, Westminster John Knox Press, Louisvile (Kentucky), 1998.

Andrew Linzey: Animal Theology, SCM Press, London, 1994.