#BibliaKultúra

Dávid alakjának „újraértelmezéseiről” szóló rövid áttekintésünket folytatva a következő két írásban egy teljesen újszerű regényre (David) összpontosítunk, amelyet Carlo Coccioli írt. Ő a 20. századi olasz irodalmi élet egyik legeredetibb és legellentmondásosabb alakja: egyházellenes, mégis szakralitásra éhes, Istenbe szerelmes és vele soha nem telítődő ember, olyannyira kozmopolita, hogy Olaszországban (még életében is) gyakorlatilag ismeretlen volt.

1. Carlo Coccioli, a nyelv és irodalom nomádja

Carlo Ciccioli (1920–2003) egész létezése egy olyan nomadizmus jegyében telt, amely belső nyugtalanságát és szüntelen Isten-keresését igazolja. Már Pier Vittorio Tondelli (1955–1991) is kiemelte, hogy „egyetlen kortárs olasz íróban sincs ekkora egzisztenciális feszültség, ilyen szellemi nyugtalanság, amely egy teljesen eredeti, hogy ne mondjam, különc kulturális és metafizikai nomádságban nyilvánul meg”.[1] Egyszerre egzisztenciális, vallási és nyelvi-irodalmi „nomadizmus”.

Az 1920-ban Livornóban született Carlo gyermekkorának és ifjúkorának nagy részét Líbiában töltötte, apja, Alberto, meggyőződéses antifasiszta katonai pályafutása miatt. 1939-ben beiratkozott a nápolyi Keleti Egyetem intézetébe, ahol Állatmesék az afrikai népi irodalomban című szakdolgozatával diplomázott. A fegyverszünet másnapján csatlakozott az ellenálláshoz, és a Giustizia e Libertà („Igazságosság és szabadság” ellenállási mozgalában) alakulatban harcolt, amiért a katonai vitézségéért ezüstéremmel tüntették ki. 1949 és 1954 között Párizsban élt, ahol megkezdte első irodalmi próbálkozásait, és befejezte egyik leghíresebb regényének, a Fabrizio Luponak a megírását, amely 1952-ben jelent meg Párizsban, és csak 1978-ban Olaszországban. Ezután Mexikóvárosban telepedett le, haláláig (2003) ott élt. Ezekben az években Coccioli sokat utazott Latin-Amerikában, és több olasz újságnak is tudósítóként dolgozott.

Coccioli tipikus toszkán: gyűlöli a papokat, de Istent és általában a vallásosságot keresi. Innen ered lelki nomádsága (ő maga „teológiai vándorlásnak” nevezi), ami már nagyon korán megnyilvánul. Ez egy kezdeti és nyilvánvaló katolikus kötődésből indul, majd elvezeti őt az iszlámhoz, a judaizmushoz (Davide, 1976), a hinduizmushoz (La casa di Tacubaya, 1982), végül pedig a buddhizmushoz (Piccolo Karma, 1987), amely az utolsó állomást jelenti – ha ez a kifejezés egyáltalán alkalmazható egy nomádra. A Rapato a zero című, a firenzei La Nazione újság számára írt tárcák gyűjteményének előszavában Coccioli kijelenti: „Még magamnak is rejtély vagyok! […] Mindig úgy láttam magam, hogy üldözöm azt, amit sablonosan Istennek – a mysterium tremendum-nak [»félelmetes misztérium«] – nevezünk, és szinte, mint az űrhajós Gagarin a világűrben, nem találtam meg. Isten, vagy bármi is legyen az, számomra még rejtőzködőbb (absconditus) annál a titokzatos Szentnél, akire a kesergő Izajás panaszkodott (…). Az a rettenetes Megfoghatatlan Nagyság, számomra sajnálatos módon, az egyetlen valóság, ami érdekel; és még csak megérinteni sem engedi magát! Vajon szeret bújócskázni?”[2]

Nem kevésbé fontos a nyelvi nomadizmus sem, ami Cocciolit az egyik azon kevés, ha nem az egyetlen olasz íróvá teszi, aki képes regényeit közvetlenül franciául és spanyolul írni anyanyelvén kívül. Coccioli műveit átnézve,[3] meglepődve látjuk, hogy számos cím franciául és spanyolul jelent meg, anélkül hogy olaszra fordították volna őket. Itt találkozunk a „Coccioli-esettel”, amit Roberto Carnero „a nagy kicsi”, Pier Vittorio Tondelli „a hiányzó szerző”, Carlo Bo pedig „az idegen író” kifejezéssel illetett. Ez a háború utáni olasz kulturális légkör általi kiközösítés eredménye, amelyben a neorealizmus hegemóniája és azok monopóliuma dominált, akiket Montale (a Piccolo testamento-ban) „vörös vagy fekete klerikusoknak” nevezett, vagyis a kommunista és kereszténydemokrata egyháziaknak. Coccioli túlságosan hívőnek bizonyult az előbbiek, és túl profánnak az utóbbiak számára. Ráadásul, hogy is lehetett volna kedvelni egy olyan írót, aki a Maurizio Costanzo Show egyik adásában a „Miről szólnak a könyvei?” kérdésre így válaszolt: „Istenről! Mi másról szólnának? Van talán valami más, amiről beszélni lehetne?”. Egy másik alkalommal pedig azt mondta: „A könyveim következetesen két téma köré épülnek, amelyek megszállottan foglalkoztatnak: a vallás és a szex”.[4]

Coccioli tehát egy eltűnt szerző, akinek kultusza azonban tovább él szűk, de elkötelezett hívek körében, akik szenvedélyesen ápolják a „cocciolizmust”, egyfajta irracionális rajongást, amely már-már a szerelem határát súrolja.[5]

2. Dávid önéletrajza

A szerző vallomása alapján a Dávid című regény – „írói hivatásom csúcspontja” – ötletét 1966-ban, Firenze árvíz sújtotta napjaiban fogalmazta meg. A művet a következő években Mexikóvárosban írta, és 1975 augusztusában Firenzében fejezte be. Tíz évnyi munka állt mögötte, amelyet vidéki visszavonultságában töltött, a bibliai szövegek mellett mélyrehatóan tanulmányozva a 20. századi zsidó filozófia és teológia kiemelkedő alakjainak, Gershom G. Scholem, Alexandre Safran, André Neher, Abraham Heschel, Martin Buber és Arnold Mandel munkásságát. Ennek eredményeképpen egy 350 oldalas mű született, melyet 1976-ban a Rusconi Kiadó jelentetett meg,[6] és 1978-ban bekerült a Campiello-díj ötös döntőjébe.

A Dávid nem tengerparti pihenéshez való olvasmány. Inkább egy olyan mű, amely türelmet igényel: párbeszédbe kell bocsátkoznunk a szerző nehézkes és szikár stílusával, amely olykor Palesztina tájaira emlékeztet. Tondelli találóan fogalmazza meg: „Coccioli írása erős olvasókat igényel, akik hajlandóak elnézni a szerző szeszélyeit, a stilisztikai hangsúlyt, amely a Dávid esetében valóban nehezen emészthető verses prózához vezet” (Un weekend postmoderno, 482).

Első személyben elbeszélve, a regény valójában Dávid önéletrajza, ahol az „ön” előtag éppúgy utalhat Dávidra, mint magára Cocciolira (jogosan beszélhetünk fél-önéletrajzról?). Az olvasó így egy hosszú monológgal találja szembe magát (ez a „Dávid beszélget Dáviddal”, ahogy a szerző a 63. oldalon meghatározza), amely nagyon közel áll a tudatfolyamhoz. Monológ, amely egyben egyetlen, megszakítás nélküli ima Istenhez. Beszélgetős monológ. Nem tartom helytelennek egy szerelmi párbeszédről beszélni, Ágoston vallomásainak mintájára: itt, mint Ágostonnál, a narráció címzettje az isteni Te. [7] Az elbeszélést, mint egy aranyszál, bibliai idézetek szövik át, főleg zsoltárok, amelyek egy szüntelen és kifinomult intertextuális láncot alkotnak.

Ahogy Dávid Coccioli művében, a bibliai történet Dávidja is folyamatos párbeszédben áll Adonájjal. Coccioli elbeszélésének szavai azonban narratív és narratológiai kommentárt is fűznek a bibliai történethez, mintha lábjegyzetek lennének, amelyek azonban összefonódnak Coccioli szövegével, és annak szerves részét képezik. Így a bibliai szöveg és annak újraértelmezése átfedésbe kerül, hatékony visszhanghatást keltve. „Coccioli nem csupán olvassa a Bibliát, hanem újraértelmezi is: a könyv irodalmi, vallási és filológiai kincsesláda.”[8]

Dávid belső narrátorként ellentétben áll a bibliai elbeszélővel, hiszen nem ismerheti és nem is mesélheti el azokat a cselekményeket és eseményeket, amelyekben nem vett részt. E hiányos tudás pótlására, ami torz és hiányos narratívához vezetne, Coccioli különböző technikákat alkalmaz. Először is, Dávid elmeséli az eseményeket, de időnként cáfolja a bibliai verziót („ezt mondják a mi krónikáink, hogy én mondtam... és igazat mondanak” vagy „... és nem mondanak igazat”). Másodszor, utólag rekonstruálja az eseményeket, olyan kifejezéseket használva, mint „elmondták nekem, hogy... / megtudtam, hogy... / azt mondják, hogy... Izraelben és a mi krónikáinkban azt állítják, hogy..., de…”. Ez a technika különösen nyilvánvaló abban a jelenetben, ahol Saul Jonátántól kérdezi, hogy miért nem vett részt Dávid a királyi lakomán (1Sám 20,24–34 és a 124–126. oldal).

3. Apokrif önéletrajz

Az (ön)életrajzi visszaemlékezés időben összefonódik és rétegződik. A történet visszatekintéssel (flashback) kezdődik. Dávid hetvenéves, a sunemi Abiság melegíti, és „nem folytat testi kapcsolatot azzal, akit hivatalosan a házvezetőnőjének neveznek; de senki sem tudná megmondani, hogy azért van-e így, mert nem tudok vagy, mert nem akarok” (15. oldal). Betsabé azért sző intrikákat, hogy védje fia, Salamon („túl bölcs”) érdekeit Adónijával („túl szép”), Haggi fiával szemben. Élete végére érve Dávid, egyfajta életösszegzésként, rájön, hogy életének minden szerelme közül („nincs valóban semmi, amit ne szerettem volna szenvedéllyel”) csak egy maradt meg. „Soha nem szerettem semmit és senkit annyira, mint Téged, még Jonatánt sem, akinek lelke összekapcsolódott az enyémmel, még Sault sem, akinek rohamait zenével és énekkel csillapítottam, Betsabét sem, a húsvér liliomot, még a fiamat, Absalomot sem, aki a fára akasztva függött, mint egy mészáros által felakasztott ökör, mert »fentről kinyújtja kezét«, hogy elvigyen: szeretetből.” (344. oldal).

Innen indul egy viharos történet, amelyet a Sámuel első és második könyve bibliai szövegét felidéző narratív szekvenciák és elmélkedő részek váltakozása jellemez. Kezdve a Saullal való ellentéttel: „ő, az elhagyatottságtól és elutasítottságtól megőrült király, én pedig, aki eszköz voltam a pusztulásában, mégis szerettem őt” (57. oldal). A párbaj Góliáttal, amikor Dávid a vér íze mellett elkezd „táplálkozni abból az ízletes ételből, ami a dicsőség” (77. oldal). A találkozás Jonatánnal és a házasság Míkállal, aki „zavarba ejtő bőkezűséggel adta testét, de soha nem azt a lélek-titkot, ami valakit önmagává tesz. Míkal: Jonatán ellentéte…” (92. oldal). Saul kísérletei, hogy megölje őt, amit az magyaráz, hogy „az ő mélysége végül az volt, hogy soha többé nem látta az arcodat, és soha nem értette meg miért” (180. oldal). Saul és Jonatán halála: „körülöttem gyászol a ház és a város és a világ. Gyászolnak az angyalok a Magasságbeli palotáiban?” (193. oldal). A trónra lépés, amelyet rendkívüli tudatosság kísér: „eltökélt voltam, hogy megszervezem a királyságomat: egy király nem csupán, ó, nem, egy hadúr” (205. oldal). A templomépítés terve, amely meghiúsul, mert „átitatott a vér, engem, aki annyira vágytam a békére! Véreskezű ember: ez az az elfajzott méltóság, igaz?, amiért nem engedted, hogy megépítsem a Templomot…” (251. oldal), Nátán által, „ez az a száj, amit Valaki kölcsönvett, aki nem tűri, hogy bárki is megállítsa” (245. oldal).

Aztán ott van a fordulópont epizódja, a házasságtörés Betsabéval és Urija megölése, „egy bűncselekmény, amelyet, annak minden ragyogó következménye ellenére, még mindig nem sirattam meg eléggé” (256. o.). Ott vannak a testvérgyilkosságok, Ammon, Támár, Absalom, a bosszúállások, a hatalomvágy, a félelem, hogy szeretett fia letaszítja őt a trónról, ennek a fiának a tragikus halála, amely Dávidot arra készteti, hogy azt mondja: „a szex önmagában a halálhoz kapcsolódik, mivel a szex az élet kezdetét jelenti az örömben, míg a halál a végét a fájdalomban... Halál, szex: soha nem »ismertem« annyira a halált, mint Absolon halálán keresztül, akinek a lénye a szexet idézte” (291. o.). Végül Absalom halála, amely Jonatán halálával fonódik össze: „Absalomnak egy fára akasztott képe, soha nem látott, és számtalanszor elképzelt képe, jaj, ez a kép, bocsánatot kérek a Pásztortól, gyakran ébresztette fel bennem a vágyat, hogy fogammal összetörjem, ordítva, a citera húrjait” (331. oldal). Mindez egyetlen lélegzetvételnyi szünet nélkül, mintha a narratív fikcióban Dávid beszéde egyetlen éjszakát töltene be, azt a végzetes éjszakát, amikor az ember szembesül egész létezésével.

Coccioli az utószóban kijelenti, hogy csak akkor folyamodott a képzeletéhez, „amikor a szövegek hallgattak”, és hogy „a Bibliát az eredeti héber nyelven használta” (348. oldal). Valójában a regény olvasása során nem lehet nem megdöbbenni azon, hogy Coccioli milyen mélyrehatóan ismeri a bibliai szöveget, amely számos és egyáltalán nem öncélú intertextuális utalásban nyilvánul meg. Giulio Mozzi találóan jegyzi meg, hogy „az egyik feladat, amelyet egy író magának kitűzhet, az, hogy könyveket adjon a Bibliához. Az elbeszélés valójában mindenekelőtt ismétlés, újraírás, folytatás” (8. o.). Ezt teszi Coccioli a regényében. Amelynek a hibája, ha jobban belegondolunk, hogy túl sokat akar mondani, és végül olyan hézagokat tölt ki (az úgynevezett narratív ellipsziseket), amelyek elengedhetetlenek az olvasó értelmezésbe való bevonásához. Köztudott ugyanis, hogy a bibliai narrátor egyik jellemzője a visszafogottsága, ami abból fakad, hogy az ő „tudása” összefonódik az isteni „tudással”, amely annak eredetét képezi. Coccioli oldalait olvasva néha azon kapjuk magunkat, hogy visszasírjuk a bibliai narrátor lényegretörőségét.

Jegyzetek

[1] Pier Vittorio Tondell: Un weekend postmoderno. Cronache dagli anni Ottanta, Bompiani 1998⁴, 479.

[2] Carlo Coccioli: Rapato a zero, Piccolo Karma Edizioni, Milano 2013 (más kiadásban:Vallecchi, Firenze 1986).

[3] Műveinek listája megtalálható a www.carlococcioli.com honlapon, amelyet az író unokaöccse Marco Coccioli gondoz.

[4] Idézi Giulio Mozzi. Chi sono io per parlare di Carlo Coccioli?, in L’indice dei libri del mese, settembre 2004.

[5] Lásd azt a szenvedélyes nyilatkozatot a szerelembe esésről, amelyet Giulio Mozzi Carlo Coccioli: Davide, munkája elé helyez (Sironi Editore, Milanó 2009, 5–8). Továbbá Neria De Giovanni: Le frontiere dell’uomo: Carlo Coccioli dall’Italia al Messico, Nemapress, Alghero (SS) 2008.

[6] Újabb kiadások: Oscar Mondadori 1989, Sironi 2009, Piccolo Karma Edizioni 2012.

[7] „Dávid, a Messiás egész élete körülötted forog, te gyötörted, te vigasztaltad, te lobbantottad lángra, te oltadd ki, te építetted, te romboltad le, és így tovább.” (Davide, 20.)

[8] Ferdinando Camon: Per Re Davide è bene ciò che Dio vuole, in La Stampa – Tuttolibri, 7 marzo 2009.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Luciano Zappella: I Giordani non varcati: l'autobiografia di Davide di Carlo Coccioli (prima parte), Bibbia ieri e oggi 8 (2018 giugno – luglio – agosto) 34–38.

További elmélyülésre ajánljuk – Prof. Luciano Zappella sorozata Dávidról

• 1. rész: Fiatalok és öregek. Dávid, Saul és Abiság Rainer M. Rilke olvasatában
• 2. rész: A király öregkora – Dávid, Abiság és Baudelaire
• 3. rész: A király démona – Dávid és Saul Vittorio Alfieri újraértelmezésében
• 4. rész: Királyság és szakadék – Dávid a történelem, a történetek és az új olvasatok között
• 5. rész: Dávid önéletrajza (I. rész)

Dávid alakjához kapcsolódó további bejegyzéseink:

Dávid király nyomában

Dávid történetének későbbi rétegei